A Huncutka-patak partján fekvő Csudafalva nem volt akármilyen település. Házai szépen sorakoztak, kertjei gondosan ápoltak voltak, és a Fő téren még egy kakukkos óra is mutatta az időt, percre pontosan. A rend és a nyugalom uralkodott, egészen addig, amíg Hédi kisasszony meg nem jelent a színen. Vagyis, pontosabban, Hédi kisasszony mindig is ott élt, csak éppen az ő élete és a falu élete valahogy sosem akart összehangolódni, mint két rosszul beállított óramű.
Hédi kisasszony ugyanis nem volt olyan, mint a többiek. Míg a falu asszonyai hófehér csipkefüggönyöket tettek az ablakba, Hédi kisasszony az övére mindenféle színes üvegdarabot ragasztott, amik a napfényben szivárványszínben ragyogtak. Amíg mások a hagyományos kerti virágokat ültették, ő a kertjébe szélforgókat, csillogó gömböket és apró szobrocskákat halmozott, amik minden szellőre megmozdultak és táncoltak. És persze ott volt Bubu, a kismalac, Hédi kisasszony hű társa és legfőbb bizalmasa.
Bubu nem volt átlagos malac. Rózsaillatú szappannal fürdött, apró, csillogó gallért viselt, és imádta a mézeskalácsot. Hédi kisasszony minden reggel vele sétált a falu utcáin, és Bubu olykor-olykor vidáman túrt egyet a Polgármester gondosan nyírt pázsitján, vagy éppen a pék frissen sült kalácsait szimatolta meg túlságosan is alaposan, amiért aztán Hédi kisasszonynak illedelmesen elnézést kellett kérnie.
A Polgármester, aki maga volt a megtestesült rend és pontosság, gyakran fogta a fejét Hédi kisasszony hóbortjai miatt. Emlékeztek még, amikor Hédi kisasszony úgy döntött, hogy a falu öreg kútházát egy óriási teáskannává alakítja, ahonnan színes szalagok ömlöttek ki víz helyett? Vagy amikor egy téli estén a falu összes lámpájára apró, csillogó harangokat aggatott, amik minden szélfúvásra csilingeltek, és ébren tartották a falu felét? A Polgármester ilyenkor mindig hivatalos levélben kérte Hédi kisasszonyt, hogy tartsa be a falu rendeleteit, de Hédi kisasszony csak mosolygott, és Bubuval együtt újabb ötleteket dédelgetett a fejében.
„Bubu, te drága,” mondta egy reggel, miközben Bubu éppen egy cserép muskátlit vizsgált meg alaposabban a konyhaablakban, „szerinted miért ragaszkodnak az emberek annyira a megszokotthoz? Nézd csak, milyen unalmas lenne a világ, ha minden virág ugyanolyan színű lenne!” Bubu elégedetten röfögött, mintha teljesen egyetértene Hédi kisasszonnyal.
Azonban Csudafalva életében volt egy esemény, ami mindennél fontosabb volt: az éves Vidám Vásár. Ez volt az a nap, amikor a falu apraja-nagyja összegyűlt a Fő téren, ahol a bódék roskadoztak a finomságoktól, a kézművesek portékáitól, és a gyerekek kacagtak a körhintán. A vásárra hetekig készültek, és a Polgármester különösen szívén viselte az előkészületeket.
Idén azonban nagy baj történt. Alig három nappal a vásár előtt szörnyű vihar csapott le a falura. A szélvihar letépte a vásári sátrak ponyváit, a szakadó eső pedig a Fő teret, ahol a vásárt tartani szokták, egy hatalmas, sáros tóvá változtatta. A hirtelen jött víz elmosta a felállított standok alapjait, és a talaj annyira felázott, hogy lehetetlen volt rajta bármit is építeni.
A falu népe kétségbeesett. A gyerekek sírtak, a felnőttek szomorkodva nézték a sáros pusztaságot. A Polgármester, aki addig mindig tudta, mi a teendő, most tehetetlenül állt a Fő téren, a sárban. „Ez katasztrófa!” sóhajtotta. „A vásár elmarad! A csudafalvi Vidám Vásár elmarad!”
Mindenki hazament, lehajtott fejjel. De Hédi kisasszony, kezét Bubu rózsaszín hátán pihentetve, a konyhaablakból nézte a szomorú embereket. Látott valamit, amit mások nem: a falu keskeny utcáit, a házak közötti apró átjárókat, a kis hidacskákat a patak felett, a színes kerteket, amik most szürke és borús ég alatt is ragyogtak. Hirtelen egy gondolat villant át a fején, mint egy szikra.
„Bubu!” kiáltott fel. „Tudom, mit tegyünk! Soha nem fog elmaradni a vásár!”
Hédi kisasszony azonnal felkereste a Polgármestert, aki éppen egy csésze kamillateával próbálta csillapítani a idegeit. „Polgármester úr!” mondta Hédi, Bubuval a lábánál, aki elégedetten szimatolta a Polgármester cipőfűzőjét. „Van egy ötletem!”
A Polgármester fáradtan intett. „Hédi kisasszony, kérem, most nem a szélforgók ideje van. A vásár… a vásár elveszett.”
„Dehogy veszítette el!” felelte Hédi kisasszony csillogó szemmel. „Nem tarthatjuk a Fő téren? Akkor tartsuk máshol! Tartsuk az egész faluban!”
A Polgármester felkapta a fejét. „Az egész faluban? Hogy érti ezt?”
Hédi kisasszony elmagyarázta. „Építsünk ideiglenes, színes pallókat és hidakat! Kössük össze a házakat, a kerteket, az utcákat! A vásár ne egy helyen legyen, hanem kanyarogjon végig a falun, mint egy színes szalag! Mindenki a saját kertjében árulhatná a portékáját, a házak ablakai kirakatokká válnának, a patak pedig csónakázó útvonallá!”
A Polgármester először elképedve hallgatta. „De Hédi kisasszony, ez… ez teljesen felborítaná a rendet! Ez… hóbortos!”
„Persze, hogy hóbortos!” nevetett Hédi. „De hát a vásárnak vidámnak kell lennie, nemde? Mi lehetne vidámabb, mint egy olyan vásár, ami az egész falut bejárja, és minden sarkon új meglepetést tartogat?”
A Polgármester gondolkodott. A kétségbeesés és a tehetetlenség megpuhította a szívét. Miért is ne? Más megoldásuk nem volt. „Rendben, Hédi kisasszony,” mondta lassan. „De ha nem sikerül, akkor Ön lesz a felelős!”
Hédi kisasszony mosolygott. „Bubuval együtt vállaljuk a felelősséget!”
És elkezdődött a munka. Hédi kisasszony irányítása alatt a falu lakói sosem látott összefogással dolgoztak. Az asztalosok színes pallókat és kis hidakat ácsoltak, a pékek a kerti kemencékben sütötték a vásári finomságokat, a gyerekek pedig virágokat gyűjtöttek, és mindenfelé szalagokat, lampionokat aggattak. Hédi kisasszony a legkülönfélébb, elfeledett tárgyakat hozta elő a padlásáról és a pincéjéből, hogy díszítse a „Kanyargó Vásár” útvonalát. Bubu is segített, apró szerszámokat vitt a szájában, vagy éppen az építkezésen dolgozók lába között szaladgált, vidáman röfögve, ami mindenkit megmosolyogtatott.
A Polgármester, aki eleinte csak aggódva figyelte az eseményeket, hamarosan maga is a munka sűrűjébe vetette magát. Látta, ahogy a falu élete újra megtelik örömmel és reménnyel. Látta, ahogy Hédi kisasszony hóbortos ötletei egyre fantasztikusabbá és vidámabbá teszik a vásárt. A kertekben apró bódék nyíltak, a patakon mini csónakok úsztak, tele virággal és portékával, és az egész falu egy hatalmas, színes, élénk forgataggá változott.
Elérkezett a vásár napja. A nap kisütött, mintha sosem lett volna vihar. Az emberek a falu minden pontjáról érkeztek, és elámulva nézték a „Kanyargó Vásárt”. A levegőben mézeskalács és sült alma illata keveredett a frissen vágott virágok illatával. A gyerekek kacagtak, ahogy a színes pallókon szaladgáltak, és a felnőttek is elfelejtették a bajokat. Ez volt a legvidámabb, legkülönlegesebb vásár, amit Csudafalva valaha látott.
A Polgármester a Fő téren állt, ami most már csak egy hatalmas, virágokkal és lampionokkal díszített pihenőhely volt a kanyargó vásár közepén. Hédi kisasszony odalépett hozzá, Bubuval a lábánál. „Nos, Polgármester úr?” kérdezte mosolyogva.
A Polgármester meghatódva nézett Hédi kisasszonyra. „Hédi kisasszony,” mondta, és a hangja meglepően meleg volt. „Soha nem gondoltam volna, hogy a rend felborítása ennyi örömet hozhat. Ön megmentette a napot. Sőt, megmentette a vásárunkat, és sokkal jobbá tette, mint valaha.”
Hédi kisasszony elpirult. Bubu elégedetten röfögött, és a Polgármester lábához dörgölte a fejét. A Polgármester lehajolt, és megsimogatta a kismalac fejét. „És Bubu is remek munkát végzett,” tette hozzá nevetve.
Azon a napon nemcsak a vásár született újjá, hanem egy mélyebb megértés és barátság is Hédi kisasszony és a Polgármester között. A falu pedig megtanulta, hogy néha a legkülönösebb, leginkább hóbortos ötletek rejtik a legnagyobb kincseket, és hogy a rend mellett a kreativitásnak és a vidámságnak is helye van az életben. Hédi kisasszony hóbortjai ezután sem szűntek meg, de a Polgármester már nem írt hivatalos leveleket. Inkább elment, és megnézte, milyen csodát talált ki Hédi kisasszony Bubuval ezúttal, mert tudta, hogy a végén valahogy mindig valami jó sül ki belőle. És Csudafalva azóta is a legvidámabb és legkreatívabb falu maradt a környéken, ahol a malacok is rózsaillatúak, és a vásár néha a felhők között kanyarog.
