Réges-régen, valahol a Kárpátok szívében, egy apró, de annál szebb völgy ölelésében élt egy közösség. A völgyet körbeölelő dombok zöldelltek, a patak csörgedezett, és a levegő mindig friss illatú volt. Ám az utóbbi időben valami megváltozott. A patak medre kezdett kiszáradni, a fák levelei sárgulni, és a völgy lakóinak szívét is egyre nagyobb aggodalom nyomta. A forrás, amely évszázadok óta táplálta a völgyet, elapadt.
Ebben a völgyben élt Benő, a fiatal felfedező, akinek a szeme mindig a távoli hegyeket fürkészte, és a szíve kalandok után vágyott. Benő nem volt egyedül. Hű társa volt Kata, egy okos és megfontolt lány, aki éppoly bátran lépett az ismeretlenbe, mint Benő, de mindig észben tartotta a részleteket. Ők ketten, a völgy legmerészebb ifjai, elhatározták, hogy felkutatják az elapadt forrás titkát.
A falu öregje, a bölcs Bálint bácsi egy poros, régi térképet adott nekik. A térkép tele volt ismerős patakokkal és dombokkal, de északkeleten, ahol a legmagasabb hegyek meredtek az ég felé, egy nagy, fehér folt tátongott. „Ez a Fehér Folt,” mondta Bálint bácsi rekedtes hangon. „Senki sem tudja, mi rejtőzik ott. Azt mondják, egy ősi, titokzatos erő lakozik a hegyben, de eddig még senki sem jutott el odáig, és senki sem tért vissza onnan.”
Benő szeme felcsillant, Kata pedig gondterhelten nézte a térképet. Ez volt az ő esélyük, hogy megmentsék a völgyet. Felkészültek az útra: hátizsákjukba élelmet, vizet pakoltak, és Benő magával vitte megbízható bicskáját, Kata pedig egy vastag kötelet. Elbúcsúztak a falutól, és nekivágtak az ismeretlennek.
Az út a hegy lábáig kellemes volt. Zöld mezőkön, illatos erdőkön át vezetett, ahol madarak énekeltek és pillangók táncoltak a levegőben. De ahogy egyre feljebb jutottak, a táj megváltozott. A fák sűrűbbé váltak, a fák gyökerei utat álltak, és a levegő hűvösebbé, csendesebbé vált. A Fehér Folt hegye, amelynek csúcsa a felhőkbe veszett, egyre hatalmasabbnak tűnt előttük.
Másnap reggel, amikor a nap első sugarai áttörtek a fák koronáján, Benő és Kata nekivágtak a hegynek. Az ösvény meredek volt, néhol sziklák állták útjukat, másutt sűrű bozóton kellett átvágniuk magukat. Benő elől ment, utat vágva a bozóton, míg Kata a kötelekkel és a biztosításokkal segítette a nehéz szakaszokon. Fáradtságuk ellenére a szívük tele volt reménnyel. Délutánra egy sziklás fennsíkra értek, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a völgyre – de még mindig a hegy teteje alatt voltak.
Ahogy leültek pihenni, furcsa dolog történt. A szél, amely eddig csak suttogott a fák között, most egyre erősödött, és mintha dallamot hozott volna magával. Először csak halk zúgás volt, majd egyre tisztábban hallatszott egy mély, zengő hang, amely régi dalokat dúdolt. Olyan dalokat, amelyeket sosem hallottak még, de valahogy mégis ismerősnek tűntek, mintha a föld mélyéből fakadnának.
„Hallod?” suttogta Kata, és Benő is bólintott. „Ez… ez a hegy énekel!”
A dallam szelíden simogatta a fülüket, és ahogy hallgatták, egyre tisztábban értették a szavakat. A hang, amely a hegy szívéből fakadt, olyan volt, mint egy ősi anya meséje. „Én vagyok Hanga, a hegy, amely látott már ezernyi havat és ezer tavaszt,” zengte a hang. „Én ismerem a föld minden titkát, és a völgy minden fájdalmát.”
Benő és Kata elképedve néztek körül. A sziklák, a mohával borított fák, mintha mind Hanga részei lettek volna. A szél táncolt a leveleken, és a dallam most már tisztán szavakba öltözött.
„Ti kerestek valamit, gyermekek,” mondta Hanga. „Az élet vizét, amely elapadt. A forrás ott rejtőzik, ahol a három tölgyfa találkozik, és a sas árnyéka a legmélyebben fekszik.”
Benő felnézett az égre, és éppen ekkor egy hatalmas hegyi sas, Szita, kiterjesztett szárnyakkal körözött felettük. Szita, a hegyek ura, akit ritkán láttak a völgyben, most mintha üdvözölné őket. Szárnyainak fesztávolsága hatalmas volt, és árnyéka pillanatokra sötét foltot vetett a sziklákra.
„A sas árnyéka… a legmélyebben,” ismételte Kata. „Ez egy rejtvény!”
Hanga dallamos hangja folytatódott: „A forrás oda vezet, ahol a föld szíve dobban, és a csend a legmélyebb. Kövessétek a mohás ösvényt, amely a napnyugati sziklafal mellett kígyózik lefelé. Ott találjátok a három tölgyfát, melyek a régmúlt idők tanúi.”
Benő és Kata hálát rejtő pillantással néztek a hegyre. Hanga, a beszélő hegy, útmutatást adott nekik. Felálltak, és elindultak a megadott irányba. Az ösvény valóban mohás volt, csúszós és meredek, de a hegy éneke erőt öntött beléjük. Szita, a sas, időről időre felbukkant a távolban, mintha őrizné az útjukat, és a hangja, éles kiáltása, néha megerősítette Hanga szavait.
A nap már lemenőben volt, amikor meglátták a három öreg tölgyfát. Törzsük vastag volt, koronájuk pedig összeért, mintha egyetlen hatalmas fa lenne. A tölgyfák alatt egy kis barlang bejárata tátongott, amelyet sűrű borostyán takart. „Ez az!” kiáltott fel Benő izgatottan.
A barlang bejáratánál Szita, a sas ismét megjelent, és egy pillanatra megállt a bejárat felett, árnyéka pontosan a barlang szájára vetült. Ez volt az a jel, amit Hanga mondott! A legmélyebb árnyék.
Benő és Kata beléptek a barlangba. A levegő hűvös volt és nyirkos, és a sötétség majdnem tapintható. Benő elővette a lámpását, és a fény megvilágította a barlang falait, amelyekről kristályok csillogtak. Egyre beljebb haladtak, és a Hanga által említett csend valóban eluralkodott. Csak a saját lélegzetüket hallották, és a szívük dobogását. A barlang egyre szűkebb lett, és egy ponton szinte kúszniuk kellett. Végül egy kis terembe értek, amelynek közepén egy apró, csillogó vízfolyás tört elő a sziklából. A víz tiszta volt, mint a kristály, és halk csobogással eredt a mélyből.
Ez volt az elapadt forrás! Az élet vize, amely a völgyet táplálta. Benő és Kata térdre ereszkedtek, és meghatódva nézték a csodát. A víz olyan tiszta volt, hogy látták benne saját, boldog arcukat. Megtöltötték kulacsukat, és óvatosan megkóstolták. Édes volt és frissítő, mintha maga az élet íze lenne.
Nem vesztegették az időt. Visszafordultak, és a barlangból kilépve a nap már lement, de a holdfény megvilágította az utat. A forrás vize egyre erősebben tört elő, és halk csobogása egyre hangosabbá vált. Ahogy ereszkedtek le a hegyről, látták, hogy a völgy felé tartó patakmederben újra megindul a víz. Először csak vékony csíkban, majd egyre szélesebben, egyre gyorsabban. A völgy lakói, akik már aludni tértek volna, észrevették a változást. Fáklyákkal siettek a patakhoz, és örömtől sugárzó arccal nézték, ahogy a víz visszatér.
Benő és Kata a hajnali órákban értek vissza a faluba. Fáradtak voltak, de a szívük tele volt örömmel. A patak már vígan csörgedezett, a fák levelei mintha azonnal zöldebbé váltak volna, és a levegő ismét friss és élettel teli volt. A falu lakói ujjongva fogadták őket, hősökként ünnepelték a két bátor felfedezőt.
Bálint bácsi, az öreg, könnyes szemmel ölelte meg őket. „Tudtam, hogy sikerül!” mondta. „De a hegy… a hegy beszélt hozzátok?”
Benő és Kata elmesélték Hanga, a beszélő hegy és Szita, a sas történetét. Arról, hogyan kaptak útmutatást a hegy ősi dalaitól és bölcsességétől. A falu lakói ámulva hallgatták, és megértették, hogy a természet nem csak otthonuk, hanem egy élő, lélegző lény, amely képes segíteni, ha figyelnek rá.
A völgy sosem felejtette el Benő és Kata bátorságát, és Hanga, a beszélő hegy bölcsességét. Megtanulták, hogy a természet titkai akkor tárulnak fel, ha nyitott szívvel és tisztelettel közelednek feléjük. A forrás vize újra és újra éltette a völgyet, és Benő és Kata tudták, hogy a legnagyobb felfedezések nem a térképek fehér foltjain, hanem a szívükben és a természet iránti alázatukban rejtőznek. És ha valaki figyelmesen hallgatott, néha még ma is hallani lehetett Hanga, a hegy halk dúdolását, amint régi dalokat énekel a szélben.
