Valahol, messze, a Zöldellő Hegyek ölelésében, túl a Suttogó Erdőn, megbújt egy völgy, melyet úgy hívtak: a Nevető Völgy. Nem véletlenül kapta ezt a nevet. Itt még a patak is kacagva bukdácsolt át a fényes kavicsokon, a fák levelei kuncogva rezzentek a szélben, és a tarka virágok szirmaiból apró, vidám sóhajok szálltak az ég felé. A völgy lakói, kicsik és nagyok, mindig mosolyogtak, mert a levegőt egy szüntelen, finom, ezüstös csilingelés töltötte be, ami egyenesen a szívükig hatolt, és ott dallammá változott.
Egy napon azonban valami megváltozott. A csilingelés elhalkult, majd egészen elnémult. A völgyre sűrű, vattaszerű csend telepedett. A patak többé nem kacagott, csak szomorúan csordogált. A levelek erőtlenül lógtak az ágakon, és a virágok összecsukták színes kelyhüket. Az emberek arcáról eltűnt a mosoly, helyét tanácstalanság és egyfajta szürke szomorúság vette át. A nevetés elszállt a völgyből, mint riadt madárraj.
A völgy szélén, egy kis mézeskalács házikóban élt két jó barát, Julcsi és Olivér. Julcsi kíváncsi kislány volt, akinek szeme mindig csillogott a felfedezés vágyától. Folyton azt kérdezgette: „Miért?”. Olivér pedig bátor fiú volt, aki sosem ijedt meg az árnyékától, és mindig készen állt a tettre. Az ő kedvenc szava az volt: „Gyerünk!”.
„Miért ilyen csendes minden, Olivér?” – kérdezte Julcsi egyik reggel, miközben a kertjükben álló, bánatosan kókadozó napraforgót nézte. „Nem hallom a patak nevetését.”
„Nem tudom, de ez nincs rendjén” – vágta rá Olivér, és elszántan összeszorította az öklét. „Valamit tennünk kell. Gyerünk, derítsük ki, mi történt!”
Elmentek a falu legbölcsebb lakójához, a százéves tölgyfához, aki már annyi mindent látott. A tölgyfa mély, recsegő hangon mesélni kezdett nekik a Hárfatündérről, a dallamok őrzőjéről. A tündér egy bűvös hárfán játszott, melynek húrjai a völgy öröméből, a napfényből és a patak csobogásából szövődtek. Ennek a hárfának a csilingelése tartotta életben a Nevető Völgy vidámságát. A tündér a Kristálybarlangban élt, a völgy fölé magasodó hegy szívében.
„A hárfa elnémult” – sóhajtott a tölgy. „És amíg a húrjai némák, a völgy is néma marad.”
Julcsi kíváncsisága azonnal lángra lobbant. „Meg kell találnunk a Hárfatündért! Meg kell kérdeznünk, miért nem játszik többé.”
„Akkor mire várunk?” – tette hozzá Olivér bátran. „Gyerünk, induljunk a Kristálybarlangba!”
A két barát útra kelt. Az ösvény, ami a hegyre vezetett, meredek és elhagyatott volt. A csend nyomasztóan nehezedett rájuk. Először a Zúgolódó Sziklák között kellett átkelniük. A sziklák morcosan méregették őket, és mély hangon morogtak: „Forduljatok vissza! Nincs itt semmi keresnivalótok!”
Olivér azonban előrelépett, és kihúzta magát. „Nem félünk tőletek! Azért jöttünk, hogy visszahozzuk a völgy nevetését, és semmilyen morcos szikla nem állíthat meg minket!” – kiáltotta. A sziklák meglepődtek a fiú bátorságán, és morgásuk alábbhagyott, utat engedve a gyerekeknek.
Tovább haladtak, mígnem egy sűrű, ködös rengetegbe értek. A fák ágai úgy nyúltak feléjük, mint kérdőre vonó karok. A ködben halk suttogás hallatszott: „El fogtok tévedni… sosem találtok ki innen…”
Julcsi megállt, és figyelmesen körbenézett. „Várj csak!” – suttogta Olivérnek. „Ezek a hangok nem is igaziak. Csak a szél játszik a magányos levelekkel. Nézd, ha követjük a mohát a fák törzsén, az megmutatja az északi irányt, amerre a barlang van!” Kíváncsisága és éles szeme átláttak a ködös erdő csalfa játékán. Biztos kézzel vezette barátját a fák között, és hamarosan kiértek a napfényre.
Végül megérkeztek egy vízeséshez, melynek vize szomorúan, hangtalanul omlott alá egy sziklafalon. A vízesés mögött ott csillogott a Kristálybarlang bejárata. Beléptek, és a lélegzetük is elállt. A barlang falait ezernyi színben szikrázó kristály borította, de a megszokott, finom csengés helyett itt is síri csend honolt. A barlang közepén, egy mohapárnán ült a Hárfatündér. Hosszú, ezüst haja a földig ért, arca szomorú volt, mint egy esős novemberi nap. Mellette állt a bűvös hárfa, de por lepte, és húrjai petyhüdten lógtak.
„Hárfatündér?” – szólította meg suttogva Julcsi.
A tündér lassan felemelte a fejét. Szeme olyan volt, mint a tiszta forrásvíz, de most könnyek fátyolozták. „Kik vagytok, és mit kerestek ezen a szomorú helyen?”
„Julcsi vagyok, ő pedig Olivér” – mutatkozott be a lány. „A Nevető Völgyből jöttünk. Azért jöttünk, mert… mert hiányzik a nevetés. Hiányzik a hárfád csilingelése. Miért nem játszol többé?”
A Hárfatündér mélyet sóhajtott, és egy könnycsepp gördült végig az arcán, majd kristállyá fagyva koppant a földön. „Azért nem játszom, mert elfelejtettetek. A hárfa dallama nem csak az én ujjaimból fakad. Szüksége van a ti örömötökre, a ti figyelmetekre is. Régen hallgattátok a zenét, dúdoltátok a patakkal, táncoltatok a széllel. De idővel a csilingelés csak háttérzajjá vált. Megszokottá. Senki sem figyelt már rá igazán. A hárfa húrjai elszomorodtak, én pedig magányos lettem. A dallamoknak hallgatóság kell, különben elhalnak.”
Julcsi és Olivér elszégyellték magukat. Belátták, hogy a tündérnek igaza van. Tényleg annyira megszokták a boldogságot, hogy észre sem vették, milyen törékeny kincs birtokában vannak.
„De mi nem felejtettünk el!” – lépett elő Olivér. „Azért jöttünk idáig, mert szükségünk van a dallamodra. Kérlek, taníts meg minket újra hallgatni!”
A Hárfatündér szemében apró szikra gyúlt. „A dallamot nemcsak hallgatni kell, hanem teremteni is. Együtt. Látjátok ezt a hárfát? A húrjai meggyengültek a magánytól. De talán… talán a ti segítségetekkel újra megszólalhat.”
A tündér odavezette őket a hangszerhez. „A hárfa akkor a legszebb, ha hárman játszanak rajta. A kíváncsiság, a bátorság és a bölcsesség dallama együtt csodákra képes.”
Óvatosan Julcsi ujját az egyik húrra helyezte. „Te pendítsd meg a felfedezés húrját, ami mindig új kérdéseket tesz fel!” Majd Olivér kezét egy másikra vezette. „Te pedig pendítsd meg a cselekvés húrját, ami nem fél a kihívásoktól!”
A tündér maga a harmadik, középső húr fölé emelte a kezét. „Én pedig hozzáteszem a dallamok ősi bölcsességét.”
Bólintottak egymásnak, és egyetlen, tökéletes pillanatban egyszerre pendítették meg a húrokat. A barlangot betöltötte a hang. Először csak egyetlen, tiszta akkord volt, de aztán ezernyi apró csilingeléssé bomlott szét. A hang felébresztette a barlang kristályait, amik válaszul csilingelni és rezonálni kezdtek, felerősítve a dallamot. A zene kiáradt a barlangból, végigsuhant a vízesésen, ami újra csobogni kezdett, és leereszkedett a völgybe.
Ahogy a bűvös csilingelés elérte a völgyet, csoda történt. A patak újra nevetni kezdett, a napraforgók felemelték a fejüket, a virágok kitárták szirmaikat, és a fák levelei vidáman susogtak. Az emberek kirohantak a házaikból, felnéztek az égre, és arcukra lassan visszatért a mosoly. Valaki felkacagott, majd egy másik is, és hamarosan az egész völgy újra a nevetéstől volt hangos.
Julcsi és Olivér a Hárfatündérrel együtt játszottak tovább, szívük megtelt örömmel. Megértették a leckét. A boldogság nem magától értetődő dolog. Törődni kell vele, figyelni rá, és ami a legfontosabb: meg kell osztani másokkal. A legszebb dallamok mindig azok, amiket együtt játszunk.
Attól a naptól fogva a Nevető Völgy lakói nemcsak hallották, hanem hallgatták is a bűvös hárfa csilingelését. Sőt, maguk is hozzátették a saját dallamukat: énekeltek, táncoltak és meséltek. Mert megtanulták, hogy a völgy igazi zenéjét nemcsak a Hárfatündér, hanem minden egyes lakója közösen teremti meg, nap mint nap.
