Messze, túl a hét tengeren is túl, ahol a térképek fehér foltjai már álmosan ásítanak, elterül egy sziget, melyet nem jelöl semmilyen iránytű. Úgy hívják: a Feltalálók Szigete. Erre a csodás, ketyegő-kattogó helyre vetődött egy szép napon két bátor felfedező, Réka és Máté.
Réka olyan kislány volt, akinek a fejében a „miért?” szócska sosem pihent. Szemei, mint két kíváncsi szénaboglya, mindent bekebeleztek, és minden apró részletre rákérdeztek. Máté pedig az ő tökéletes párja volt a kalandokban. Zsebeiben mindig lapult egy csavarhúzó, egy darab drót és legalább három, ismeretlen rendeltetésű fogaskerék. Őt nem a „miért?”, hanem a „hogyan?” izgatta. Hogyan működik? Hogyan lehetne jobban megcsinálni?
Együtt épített, dióhéjra emlékeztető kis csónakjukkal sodródtak a sziget partjára, amelyet nem a homok morajlása, hanem finom, mechanikus zümmögés lengett körül. Ahogy partot értek, ámulva néztek körül. A pálmafák levelei helyett apró szélturbinák forogtak a szélben, a bokrok virágai helyett színes lámpások villogtak, és a távolban egy gőzzel hajtott szerkezet vidáman pöfékelt, miközben apró, pillecukor-szerű felhőket eregetett a tiszta égboltra.
– Hűha! – suttogta Máté, és máris egy rugós manót vizsgált, amelyik éppen kókuszdiót tört egy kalapáccsal. – Ezt nézd, Réka! A rugó feszülése adja az erőt! Zseniális!
– De miért csinálja? – kérdezte Réka, miközben egy ösvényt követett, amelyen apró, sínen guruló robotok szállították a lehullott leveleket egy hatalmas komposztálóba. – És kik élnek itt? Sehol egy ember.
Ahogy beljebb merészkedtek, a látvány még bámulatosabb lett. Mindenki épített, szerelt, forrasztott. Hosszú szakállú bácsikák óramű-pillangókat röptettek, szemüveges nénik a napfényt prizmákkal befogva szőttek szivárványszínű fonalat. De mindenki csak a saját találmányával volt elfoglalva. Nem beszélgettek, nem nevettek, csak elmélyülten dolgoztak a saját kis világukban.
Egyszer csak egy barátságos, csilingelő hang szólította meg őket.
– Üdvözlet a Feltalálók Szigetén! Segíthetek?
Egy kedves, ezüstszínű robot állt előttük. Feje egy régimódi lámpabúrára emlékeztetett, szemei melegen világítottak, és a mellkasán egy kis tábla virított: „Bodza”.
– Szia! Én Réka vagyok, ő pedig Máté – mutatkozott be a kislány. – Te ki vagy? És mi ez a hely?
– A nevem Bodza. Én vagyok Mester Leó, a sziget alapítójának segédje – felelte a robot kellemes hangon. – Ez a sziget a világ legkreatívabb elméinek ad otthont. Mindenki azon dolgozik, hogy valami újat és csodálatosat alkosson.
Máté csillogó szemmel nézte Bodzát. – És te is egy találmány vagy? Milyen a belső áramköröd? Párhuzamos vagy soros kapcsolású?
Bodza egyet kuncogott, ami úgy hangzott, mint egy marék üveggolyó finom zörgése. – Bonyolult. De a lényeg, hogy segítsek. Mester Leó mostanában nagyon el van foglalva a legújabb találmányával, a Nagy Összhang-géppel. De valami nem stimmel.
Réka ekkor vette észre, hogy a csodák ellenére valami tényleg nincs rendben. A pillecukor-felhőket eregető gép körül a levegő ragacsos volt és émelyítően édes. A szivárványfonalat szövő szerkezet mellől egy színes, olajos folyadék csordogált a közeli patakba, amelynek vize furcsán csillogott. A fák levelei, amelyekre rátelepedett a rózsaszín por, mintha egy kicsit szomorúbban konyultak volna lefelé. Még a mechanikus madarak is mintha köhécselve csiripeltek volna.
– Bodza, a sziget beteg – mondta Réka halkan. – A sok csodálatos gép… mintha bántaná a természetet.
Bodza bólogatott fém fejével. – Pontosan ez a rejtély. Mester Leó szerint minden találmány tökéletes. Egyenként. De együtt… valamiért mégis bajt okoznak. A Nagy Összhang-gépnek éppen ezt kellene megoldania, de Mester Leó nem jön rá a hibára.
– Elvinnél minket hozzá? – kérte Máté. – Talán tudunk segíteni!
Bodza elvezette őket a sziget közepén álló, hatalmas, fogaskerekekkel és kéményekkel díszített műhelybe. Odabent Mester Leó, egy ősz hajú, zilált professzor ült egy gigantikus, karokkal, csövekkel és számlapokkal teli gép előtt, és a fejét vakarta.
– Nem értem, nem értem! – morogta. – Minden alkatrész a helyén, minden számítás pontos. Miért nem működik?
Réka körbenézett a műhelyben, majd kinézett az ablakon a szigetre. Látta a pöfékelő gyárat, a csillogó patakot, a szomorú fákat. Máté eközben a hatalmas gépet vizsgálta.
– Mester Leó – szólalt meg Réka bátortalanul. – Talán nem a gépben van a hiba.
A feltaláló felvonta a szemöldökét. – Hogyhogy?
– A szigeten mindenki csak a saját találmányával törődik – folytatta a lány. – A pillecukor-gyáros nem foglalkozik azzal, hogy a rózsaszín füstje hova száll. A szivárványszövő nem látja, hogy a festéke a patakba folyik. Mindenki alkot, de senki sem figyel a másikra. És a szigetre sem.
Máté hirtelen felkiáltott. – Igaza van! A gépek nincsenek összekötve! Mester Leó, a maga Összhang-gépe csak akkor működhet, ha a sziget többi találmányát is rákapcsoljuk!
Mester Leónak felcsillant a szeme. Mintha egy villanykörte gyulladt volna ki a feje fölött. – A fától nem láttam az erdőt! Persze! A találmányok nem élhetnek külön életet, ahogy a sziget lakói sem! Össze kell őket hangolni!
És ezzel kezdetét vette a sziget történetének legnagyobb közös munkája. Mester Leó Bodza segítségével összehívta az összes feltalálót. Réka elmagyarázta nekik, mit látott: hogy a gyönyörű alkotásaik hogyan ártanak a közös otthonuknak. Máté pedig felvázolta a tervet.
A pillecukor-gyár rózsaszín, ragacsos gőzét nem a levegőbe engedték többé, hanem egy hosszú csövön át bevezették a szomszéd üvegházba, ahol ettől a gőztől illatos, vattacukor ízű eprek teremtek. A szivárványfesték-keverő felesleges, színes levét egy másik csőrendszeren át elvezették a sziget világítótornyába, amely ettől kezdve éjjelente a szivárvány minden színében pompázott. Az óramű-pillangók finom szárnycsapásaikkal segítettek beporozni a fémvirágokat, amelyek így apró, csillogó csavarokat termettek Máté nagy örömére.
Minden gépet összekötöttek egymással és a Nagy Összhang-géppel. Ami az egyiknek hulladék volt, az a másiknak energiát adott. A sziget lassan átalakult. A levegő kitisztult, a patak vize újra iható lett, és a fák hálásan tárták ki ágaikat a napfény felé. Még az igazi madarak is visszatértek, és vidáman csiviteltek a mechanikus társaikkal.
Mikor minden a helyére került, Mester Leó összetrombitálta a sziget lakóit a megújult főtéren.
– Barátaim! – kezdte meghatottan. – Évekig azt hittem, a legnagyobb találmány egy bonyolult szerkezet, egy okos gép. De ez a két bátor gyerek és a hűséges Bodza megmutatták, hogy tévedtem.
Rékára és Mátéra nézett, akik büszkén álltak a robot mellett.
– Ma rájöttünk, hogy a legcsodálatosabb dolog, amit valaha alkothatunk, nem fogaskerekekből és drótokból áll. A legnagyobb találmányunk… a csapatmunka! Az, hogy figyelünk egymásra és a világra, amelyben élünk.
A feltalálók hatalmas tapsviharban törtek ki. Attól a naptól fogva a szigeten nemcsak gépeket építettek, hanem barátságokat is. Réka és Máté pedig, miután megígérték, hogy hamarosan visszatérnek, a most már napenergiával és vidám kacagással hajtott csónakjukon elindultak hazafelé, szívükben a tudattal, hogy a legfontosabb dolgokat nem lehet egyedül feltalálni.
