Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, egy sűrű, ezeréves erdő mélyén, ott, ahol a madarak éneke a legédesebb, és a fák lombjai a legmagasabbra nyúlnak, rejtőzött egy tisztás. A tisztás közepén pedig ott csillogott a tó, melynek vize olyan tiszta volt, mint egy gyermek kacagása, és olyan mély, mint egy titok. A helyiek „A tó tükrének” nevezték, és különös legendák keringtek róla. Azt mondták, hogy a tó tükre mindenki legjobb önmagát mutatja meg, de csak annak, aki másokért is képes tenni, tiszta szívvel, önzetlenül.
Ebben az erdőben élt három jó barát: Fanni, a kedves kislány, akinek tekintetében mindig ott bujkált egy csipetnyi csínytevés, és a szíve olyan meleg volt, mint a nyári napsugár; Bence, a megfontolt fiú, aki minden lépését kétszer is átgondolta, és akinek a szavaiban mindig ott rejlett a bölcsesség; és Zsombor, a mókás társ, akinek nevetése felvidította a legborúsabb napokat is, és akinek a fejében ezerféle huncutság szövődött. Ők hárman elhatározták, hogy felkutatják a titokzatos tavat, mert mindannyian kíváncsiak voltak, milyen lehet a legjobb önmaguk.
Egy verőfényes reggelen, hátizsákokkal a hátukon, útnak indultak. Fanni virágokat szedett útközben, Bence a térképet tanulmányozta, Zsombor pedig vicces történeteket mesélt, amiken ők maguk is jókat nevettek. Hosszú órákig bandukoltak, míg végre egy hatalmas tölgyfa ligetbe értek, melynek közepén ott csillogott a tó. Varázslatos látvány volt! A fák ágai körbeölelték a vizet, mintha titkot őriznének, és a napfény táncot járt a felszínén.
– Nahát! Ez az! – kiáltott fel Zsombor, és máris a tó partjára rohant. – Gyerünk, nézzük meg, milyenek vagyunk a legjobb önmagunkként!
Fanni és Bence is odasietett. Először Fanni hajolt a víz fölé. Tükröződött az arca, a kék szemei, a copfja. De semmi különös. Ugyanaz a Fanni volt, mint mindig.
– Hm, nekem semmi különöset nem mutat – mondta csalódottan.
Aztán Bence következett. Ő is a saját arcát látta, a gondterhelt homlokát, a mélyen ülő szemeit.
– Lehet, hogy rossz helyen keresgélünk? – kérdezte Bence, és már a térképét vette elő.
Zsombor volt a leginkább türelmetlen. Beledobott egy kavicsot, és bosszankodva nézte, ahogy a hullámok eltorzítják a tükörképét.
– Ez csak egy sima tó! Átverés az egész! – morogta.
Éppen ekkor, a sűrű bokrok közül egy kis, pöttyös őzike bukkant elő. Félénken nézett rájuk, a lába kissé sántított. Fanni azonnal észrevette.
– Ó, szegény Pöttyös! Valami baja lehet! – mondta Fanni aggódva, és máris felé indult.
Bence megfontoltan figyelte az őzikét. – Várjunk csak, Fanni, ne ijeszd meg. Hátha csak megbotlott.
Zsombor, aki eddig a tóval volt elfoglalva, most felélénkült. – Nézzétek, milyen aranyos! Lehet, hogy éhes? Van nálunk egy alma! – és már vette is elő a hátizsákjából.
Fanni óvatosan közelített Pöttyöshöz, csendes, megnyugtató hangon beszélt hozzá. Az őzike lassan, de bizonytalanul elindult a hang felé, majd megállt, mintha segítséget kérne. Fanni észrevette, hogy Pöttyös bal hátsó lábába egy éles tövis fúródott.
– Megtaláltam! Egy tövis! – kiáltott Fanni. – Ki kell húzni!
Bence azonnal elővette a kis elsősegély dobozát, amiben mindig volt egy csipesz. – Én majd kihúzom, Fanni, te meg nyugtasd. Zsombor, te add neki az almát, hogy elterelje a figyelmét.
Zsombor boldogan nyújtotta az almát az őzike felé, ami óvatosan beleharapott. Fanni simogatta Pöttyös puha szőrét, míg Bence óvatosan, de határozottan kihúzta a tövist. Pöttyös kicsit megrezzent, de hamar megnyugodott. Bence a sebet is fertőtlenítette, és egy kis kötéssel látta el.
– Most már rendben lesz, csak pihennie kell – mondta Bence.
Pöttyös, mintha megköszönné a segítséget, lassan elindult egy keskeny ösvényen, ami a tóparton vezetett tovább, és többször is visszanézett rájuk, mintha hívná őket.
– Talán meg akarja mutatni, hol van a családja – mondta Fanni.
– Vagy hol van a tó igazi varázsa! – tette hozzá Zsombor, és máris Pöttyös után eredt.
Bence is bólintott. – Lehet, hogy ez a próba része. Gyerünk, kövessük!
Az ösvény egyre sűrűbbé vált, és nemsokára egy kidőlt fatörzs állta útjukat egy kis patak fölött. Fanni túl kicsi volt ahhoz, hogy egyedül átmásszon rajta.
– Nem tudok átjutni! – mondta Fanni elkeseredve.
Bence gondolkodott egy pillanatig. – Zsombor, te vagy a legerősebb! Segíts Fanninak átmászni! Én majd tartom a fatörzset, nehogy elmozduljon.
Zsombor habozás nélkül segített Fanninak, aki Bence biztos kezeinek köszönhetően könnyedén átjutott. Aztán Bence is átmászott, Zsombor pedig a túlsó oldalról nyújtott segítő kezet.
Pöttyös addigra már egy kis tisztásra ért, ahol egy bokor tele volt érett, piros bogyókkal. Az őzike azonban nem érte el a legszebb, legmagasabban lévő szemeket.
– Nézzétek, a kedvenceit nem éri el! – mondta Fanni.
– Majd én leszedem neki! – kiáltott Zsombor, és már fel is ugrott, hogy elérje a bogyókat. De a bokor ágai tüskések voltak, és Zsombor felsóhajtott.
– Várjunk csak, Zsombor – mondta Bence. – Ha Fanni felül a válladra, ő könnyedén leszedheti a bogyókat, anélkül, hogy megszúrnád magad.
Fanni azonnal felmászott Zsombor erős vállaira, és óvatosan, de gyorsan leszedte a legszebb, legérettebb bogyókat, amiket aztán egy maroknyi levélbe gyűjtött. Odaadták Pöttyösnek, aki boldogan csemegézett.
A nap egyre lejjebb szállt, az erdő pedig egyre sötétebb lett. Pöttyös hálásan megbökdöste orrával Fanni kezét, majd eltűnt az erdő sűrűjében.
A három barát fáradtan, de elégedetten indult vissza a tóhoz. A nap utolsó sugarai narancssárgára festették a vizet, és valami egészen különleges, lágy fény áradt a tó felszínéről.
– Próbáljuk meg még egyszer! – suttogta Fanni.
Először Fanni hajolt a víz fölé. A Tó Tükre, a bölcs varázslat, most másképp viselkedett. A víz felszíne megrezdült, és Fanni nemcsak a saját arcát látta, hanem egy ragyogó, tiszta tekintetű kislányt, akiből áradt a kedvesség és a gondoskodás. Látta magát, ahogy Pöttyöst simogatja, ahogy a bogyókat szedi a társainak. Ez volt a legjobb Fanni, akinek a szíve tele volt szeretettel és empátiával.
Aztán Bence következett. A Tó Tükre most egy határozott, megfontolt fiút mutatott neki, akinek a szemeiben ott csillogott a bölcsesség, és aki képes volt hideg fejjel gondolkodni a legnehezebb helyzetekben is. Látta magát, ahogy köti Pöttyös lábát, ahogy tervet eszel ki a patakon való átkeléshez. A legjobb Bence, aki a tudását és a türelmét mások szolgálatába állította.
Végül Zsombor. Ő egy vidám, energikus fiút látott, akinek a nevetése betöltötte az erdőt, és aki erejét, humorát arra használta, hogy segítsen a bajba jutottakon. Látta magát, ahogy Fannit átsegíti a fatörzsön, ahogy almát kínál Pöttyösnek. A legjobb Zsombor, akinek a lelkesedése és a segítőkészsége minden akadályon átsegítette őket.
A barátok némán álltak, a szívük tele volt csodával és megértéssel. Most már tudták, hogy a Tó Tükre nem hazudott. Nem egy tökéletes, hibátlan énképet mutatott, hanem azt a ragyogó, tiszta lényt, akik akkor voltak, amikor önzetlenül cselekedtek, amikor együttműködtek, és amikor türelmesen dolgoztak egy közös célért.
A hazafelé vezető úton a csend már nem zavaró volt, hanem tele volt gondolatokkal. Megértették, hogy a legjobb önmagunk nem valami titokzatos, elérhetetlen dolog, hanem az, amivé akkor válunk, ha a szívünk nyitva van mások felé, ha segítünk, és ha összefogunk. A barátság ereje, a türelem és az együttműködés nemcsak a nehézségeken segít át, hanem megmutatja nekünk azt a belső fényt is, ami mindannyiunkban ott rejtőzik. És ez a fény, akárcsak a Tó Tükrének varázsa, mindig velük maradt, bárhová is mentek.
