A felhők között, ahol a nap sugarai ezüstös fátylat szőttek a végtelen kékbe, ott állt a Fellegvár. Nem olyan vár volt ez, mint a földön lévők, kőből és habarcsból építve, hanem tiszta fényből és álomból, a szél suttogásából és a tündérek kacagásából. A Fellegvár lakói boldog, gondtalan emberek voltak, akiknek minden napját dalok és mesék szőtték át. Reggelente madárcsicsergés ébresztette őket, délben a tündérek fuvolája szólt, este pedig a Fellegvár kórusának éneke ringatta álomba a csillagokat. Ott élt Zorka, akinek a szeme olyan kék volt, mint az égbolt derűs napon, és a szíve olyan tiszta, mint a hajnali harmat. Ő értett a virágok nyelvén, és tudta, mit suttognak a felhők. Vele élt Dénes herceg is, a Fellegvár ifjú ura, akinek gondolatai olyan élesek voltak, mint a hegyek csúcsai, és a lelke olyan bátor, mint a vihar. Dénes a könyvekben kereste a tudást, Zorka a természetben, de mindketten egyformán szerették a Fellegvár édes dallamait, amelyek összekötötték őket az éggel és egymással.
De egy napon, mintha a világ elfelejtette volna a nevetést, a Fellegvárra sűrű, néma csend telepedett. Először csak a reggeli madárcsicsergés maradt el, aztán a tündérek fuvolája is elnémult. Végül a Fellegvár kórusa sem énekelt többé. A dallamok, a hangok, a nevetés, a suttogás – mind eltűntek, mintha a szél magával ragadta volna őket, és egy titkos helyre zárta volna. A virágok lehajtották fejüket, Zorka szeme elhomályosult, Dénes herceg könyvei elveszítették varázsukat. A Fellegvár fényei is halványabbá váltak, és a felhők is szürkültek. A lakók riadtan néztek egymásra, de szólni sem mertek. A csend olyan nyomasztó volt, hogy az ember hallotta a saját szívét dobogni a nagy ürességben.
Zorka és Dénes herceg, akik addig sosem tapasztaltak ilyesmit, hamar rájöttek, hogy valami szörnyűség történt. Zorka virágai, amelyek addig olyan élénken meséltek neki a napfényről és a harmatról, most csak némán, szomorúan álltak. Dénes herceg olvasgatott a régi könyvekben, hátha talál valami választ, de a betűk is fakóbbnak tűntek a csendben. – Mi történt, Dénes? – suttogta Zorka, és a hangja is alig hallatszott. – Mintha a szél elrabolta volna tőlünk a hangjainkat. – A herceg szomorúan bólintott. – A Fellegvár lelke elhervad, ha nincsenek dallamok. De ki tehetett ilyet? És miért? – Hirtelen Zorka szeme felcsillant. – Emlékszel a Fellegőrző Sárkányra? Ő a legöregebb és legbölcsebb mindannyiunk közül. Talán ő tudja a választ!
Nem is késlekedtek. Összegyűjtötték minden bátorságukat, és elindultak a Fellegvár legmagasabb tornya felé, ahol a Fellegőrző Sárkány aludta évezredes álmát. A sárkány hatalmas volt, pikkelyei úgy csillogtak, mint az éjszakai égbolt csillagai, és szemei, ha kinyitotta őket, úgy ragyogtak, mint két parázs. Fülledt, kénes illat áradt belőle, ahogy szuszogott. – Ébresztő, Fellegőrző! – kiáltotta Dénes herceg, de a hangja visszhangtalanul elnyelődött a csendben. Zorka óvatosan megérintette a sárkány egyik hatalmas pikkelyét. Az hideg volt, és egy pillanatra félelmetesnek tűnt. A sárkány lassan kinyitotta az egyik szemét, majd a másikat is. Hosszan, mélyen nézett rájuk, és egy mély sóhaj hagyta el a mellkasát, ami úgy dörrent, mint egy távoli mennydörgés. – Miért ébresztitek fel egy ilyen öreg sárkányt az álmából? Nem látjátok, hogy a világ elnémult? – morogta, és a hangja is rekedtes volt a hosszú álomtól.
– Azért jöttünk, Fellegőrző, mert éppen ez a baj! – mondta Zorka. – A Fellegvárban elnémultak a dalok, és mi nem tudjuk, miért. – Dénes herceg is mesélt a csendről, a szomorúságról, ami betöltötte a várat. A sárkány figyelmesen hallgatta őket, és ahogy a történetet hallotta, a szemeiben felvillant valami régi fájdalom. – Tudom, mi történt – mondta végül, és a hangja most már tisztább volt, bár még mindig tele volt szomorúsággal. – A Szél-tündérek a felelősek. Ők azok, akik elcsenték a hangokat. – A gyerekek döbbenten néztek egymásra. – De miért? A tündérek mindig olyan kedvesek voltak! – kérdezte Zorka. – Nem gonoszságból tették – magyarázta a sárkány. – A Szél-tündérek magányosak. Ők a légben élnek, sosem érnek le a földre, és sosem maradnak sokáig egy helyen. Mindig csak elvisznek, de sosem kapnak. Azt hitték, a hangok olyanok, mint a felhőgyöngyök, amiket ha elengednek, örökre elvesznek. Azt hitték, ha összegyűjtik és elzárják őket, akkor végre nekik is lesz valami, ami csak az övék, és ami boldoggá teszi őket.
– De a hangok nem ilyenek! – kiáltott Zorka. – A hangok akkor a legszebbek, ha megosztjuk őket! – pont ezt kell megértetni velük – mondta a sárkány. – Én már túl öreg vagyok ahhoz, hogy a Szél-tündérek után eredjek. De ti, ti fiatalok és bátrak vagytok. Egyezzünk meg! Ha ti meggyőzitek a tündéreket, hogy adják vissza a hangokat, én segítek nektek eljutni hozzájuk, és megmutatom, hogyan beszéljetek velük. – Zorka és Dénes herceg habozás nélkül elfogadták az egyezséget. A sárkány mély lélegzetet vett, majd egy különleges dallamot fújt ki az orrából. Nem hang volt az, hanem egy suttogás, egy rezgés, ami csak a szívvel volt hallható. – Ez a Szél-tündérek hívó szava – mondta. – Ezzel megnyithatjátok a lelküket. De emlékezzetek, nem erővel kell meggyőzni őket, hanem megértéssel és szeretettel.
A sárkány kiterjesztette hatalmas szárnyait, és Zorka, Dénes herceg a hátára kapaszkodtak. Felemelkedtek a felhők közé, ahol a Fellegvár tornyai eltűntek a ködben. A sárkány óvatosan, de gyorsan siklott a légben, áttetsző felhőkön és ezüstös párafátylakon keresztül. A táj gyönyörű volt, de a csend még itt is uralkodott. Zorka a sárkány pikkelyeibe kapaszkodott, és érezte a hideg szelet az arcán. Dénes herceg a távoli horizontot figyelte, ahol a nap éppen lebukott a felhők pereme mögött. A szívükben félelem és remény vegyült. – Hol vannak a tündérek? – kérdezte Zorka, és a hangja elhalóan csengett a szélben.
A sárkány egy hatalmas, üreges felhőhöz repítette őket, ami úgy nézett ki, mint egy rejtett barlang. Belülről halvány, vibráló fény szűrődött ki. – Itt vannak – suttogta a sárkány. – Menjetek be, de legyetek nagyon óvatosak. – Zorka és Dénes leugrottak a sárkány hátáról, és óvatosan beléptek a felhőbarlangba. Odabent, a felhőfalakon, apró, csillogó gömbök lebegtek. Ezek voltak a Fellegvár elrabolt hangjai! Minden gömbben egy-egy dallam, egy-egy nevetés, egy-egy suttogás rejtőzött, és halványan pislákolt. A gömbök között apró, áttetsző lények lebegtek, akiknek a testük a szélből szövődött, és szárnyaik a hajnali párából. Ezek voltak a Szél-tündérek. Szemükben szomorúság csillogott, ahogy a hanggyűjteményüket nézték, mintha a birtoklásuk sem hozna nekik igazi boldogságot.
Zorka előrelépett, és a sárkány által tanított dallamot suttogta. A dallam olyan volt, mint a legfinomabb selyem, ami körbeölelte a tündéreket. A tündérek meglepetten fordultak feléjük. – Miért gyűjtitek össze a hangokat, kedves tündérek? – kérdezte Zorka kedvesen. – Azt hittük, ha a miénk lesz, akkor boldogok leszünk – felelte az egyik tündér, akinek a hangja olyan volt, mint a gyenge szél suhanása. – Mindig csak vittünk, és sosem kaptunk. A földieknek ott vannak a dalok, a nevetés, a mesék, mi meg csak vándorlunk, és egyedül vagyunk. – A tündérek szeme megtelt könnyel, ami apró jégkristályokká fagyott a légben.
– De a hangok mások, mint a gyöngyök, vagy a kincsek – magyarázta Dénes herceg. – A hangok akkor a legszebbek, ha megosztjuk őket. Egy dal, ha csak egyedül hallgatod, egy idő után elhalványul. De ha sokan éneklik együtt, akkor a dallam erősödik, és szebbé válik. A nevetés is ragályos! Minél többen nevetnek együtt, annál vidámabb a világ! – Zorka bólintott. – A közös ég alatt mindannyian osztozunk a levegőn, a napfényen, a felhőkön. A hangokon is osztozhatunk. A Fellegvár lakói boldogan megosztanák veletek a dalaikat, ha ti is velük énekelnétek! – A Fellegőrző Sárkány a barlang bejáratánál állt, és bölcsen bólogatott a szavaikra. A tündérek először tanácstalanul néztek egymásra, aztán lassan megértették. A hangok nem kincsek, amiket el kell zárni, hanem ajándékok, amiket szét kell osztani.
A Szél-tündérek mosolyogtak, és a mosolyuk olyan fényes volt, mint a hajnali napfény. Egyenként engedték szabadon a hanggömböket. A gömbök, mint apró, fénylő buborékok, kiszálltak a felhőbarlangból, és elindultak a Fellegvár felé. Először csak suttogva, aztán egyre hangosabban tértek vissza a dallamok. Zorka és Dénes herceg visszaszálltak a sárkány hátára, és együtt repültek a visszafelé vezető úton, hallgatva, ahogy a Fellegvár újra megtelik élettel. A tündérek is követték őket, és most már nem szomorúan, hanem vidáman táncoltak a szélben, és a hangjuk, ami addig csak szélfúvás volt, most már tiszta, ezüstös csengéssé vált, ami összefonódott a Fellegvár dalaival.
A Fellegvár újra a régi volt, sőt, még szebb és boldogabb. A dalok visszatértek, de most már nemcsak a Fellegvár lakói énekelték őket, hanem a Szél-tündérek is, akik megtanulták, hogy az igazi boldogság a megosztásban rejlik. Zorka és Dénes herceg is sokat tanultak. Megértették, hogy a közös ég alatt a hangok, a nevetés, a szeretet és minden jó dolog akkor lesz igazán értékessé, ha nem birtokoljuk, hanem megosztjuk másokkal. A Fellegőrző Sárkány is elégedetten hunyta le a szemét, tudva, hogy a Fellegvár titka nem a hangok elzárásában, hanem a szabad áramlásukban rejlik. És attól a naptól kezdve a Fellegvárban soha többé nem némultak el a dalok, mert a szél nem elcsente, hanem szétvitte őket a világban, hogy mindenki hallja, és mindenki örüljön nekik.
