Az erdő, ahová Anna és Zsolti oly gyakran jártak, azon a napon különösen barátságos arcát mutatta. A napfény arany hálókat szőtt a lombok között, és a fák törzsén bársonyos mohapárnák hívogattak egy kis pihenésre. A levegő tele volt a fenyőgyanta édes, balzsamos illatával és a virágok mézes parfümjével. A csendet csak a madarak csilingelő kórusa és a lábuk alatt megzörrenő avarszőnyeg törte meg.
Zsolti, ahogy az egy igazi kalandvágyó kisfiúhoz illett, elöl haladt, egy mogyorófaággal hadonászva verte le az útjába lógó, harmatos pókhálókat. Szemei fürkészve jártak, keresték a titkokat, a rejtett ösvényeket, a különleges formájú köveket. Ő volt a felfedező, a rettenthetetlen kapitány, akinek a hajója ez a zöld tenger volt.
Mögötte lépkedett Anna, a gondoskodás megtestesítője. Míg Zsolti a nagy kalandokat kereste, Anna az apró csodákat vette észre. Megállt megcsodálni egy katica hét pettyét, finoman félretolt egy gombát, nehogy Zsolti rálépjen, és a zsebében mindig lapult egy-két szem cukorka, ha az öccse netán megéhezne a nagy felfedezések közepette.
– Anna, nézd! – kiáltott fel hirtelen Zsolti, és megtorpant egy hatalmas, odvas tölgyfa tövében. Hangja izgatottságtól remegett. – Gyere gyorsan!
Anna odasietett. Zsolti egy mohával benőtt gyökérre mutatott. A smaragdzöld párna közepén valami olyasmi csillogott, amit még soha nem láttak. Egyetlen, magányos bogyó volt, de nem akármilyen. Akkora volt, mint egy érett cseresznye, a színe pedig a legmélyebb rubinvörösben izzott, mintha egy apró, folyékony naplementét zártak volna bele. Ahogy a fák lombjai között átszűrődő fénysugár megvilágította, a bogyó belsejében parányi szikrák táncoltak.
– Micsoda kincs! – suttogta Zsolti áhítattal. – Soha nem láttam még ehhez foghatót. Biztosan varázsereje van!
Anna óvatosan megérintette. A bogyó felszíne selymes volt és meleg, mintha egy apró szív dobogott volna benne. Ahogy Zsolti felé nyújtotta, hogy ő is megérinthesse, a fiú izgalmában megbotlott egy kiálló gyökérben, és tenyérrel a földre huppant. Egy hegyes kis ágacska csúnya, vörös karcolást húzott a kézfejére.
– Jaj, Zsolti! – sietett hozzá Anna. – Fáj?
– Csak egy kicsit csíp – mondta a fiú bátran, de a szája széle lefelé görbült. A karcolásból apró vércseppek szivárogtak.
Anna a bogyóra nézett, ami még mindig a kezében volt. Hirtelen ötlettől vezérelve a bogyó nedves felületét finoman a sebhez érintette. Abban a pillanatban, ahogy a rubinvörös gyümölcs a bőrhöz ért, csoda történt. A bogyóból halvány, meleg fény áradt, mint egy pici lámpásból. A karcolás mintha felsóhajtott volna, a vörösség visszahúzódott, a fájdalom elillant, és egy szempillantás alatt a sebnek hűlt helye maradt. A bőr olyan sima és sértetlen volt, mintha soha nem is érte volna sérülés.
A két gyerek tátott szájjal bámult egymásra.
– Ez… ez meggyógyított! – dadogta Zsolti, és hitetlenkedve forgatta a kezét. – Anna, ez egy gyógyító bogyó! A miénk! Képzeld csak el! Soha többé nem kell félnünk a horzsolásoktól! Felmászhatok a legmagasabb fára, átugorhatom a legszélesebb patakot! Ha elesek, csak megérintjük a bogyóval, és minden rendben lesz! Mi vagyunk az erdő legyőzhetetlen kalandorai!
Zsolti szeme csillogott a lehetőségektől. Anna is elmosolyodott. Valóban csodálatos volt a gondolat. Egy varázslat, ami csak az övék. Óvatosan egy puha zsebkendőbe csomagolta a bogyót, és a köténye zsebébe rejtette. Úgy érezték, a világ legnagyobb titkának és kincsének birtokosai lettek.
Tovább indultak az ösvényen, de a hangulat megváltozott. Zsolti már nem a kalandokat kereste, hanem arról ábrándozott, milyen bátor tetteket hajthat végre most, hogy sebezhetetlen lett. Anna pedig, bár örült a szerencséjüknek, egy furcsa, apró szorongást érzett a szíve mélyén. A bogyó a zsebében nem csak meleg volt, de súlyosnak is tűnt, mintha egy nagy felelősséget cipelne.
Ahogy egy sűrűbb, árnyékosabb erdőrészbe értek, egy halk, panaszos nyöszörgésre lettek figyelmesek. A hang egy bokor alól jött.
– Mi lehet az? – suttogta Zsolti, és a kíváncsiság egy pillanatra elfeledtette vele a gyógyító bogyót.
Óvatosan széthajtották a bokor ágait. A levelek alatt egy apró, barna tüskegombóc kuporgott. Egy sün volt, összegömbölyödve, és az egész kis teste reszketett. Ahogy jobban megnézték, látták, hogy mi a baj. Az egyik hátsó lábacskája csúnyán megduzzadt és vörös volt. Valószínűleg beleléphetett egy éles tüskebe, ami mélyen a talpába fúródott.
A kis állat fájdalmasan szipogott, és időnként megpróbált arrébb vánszorogni, de a sérült lábát nem tudta használni. A szemei, mint két fénylő fekete gyöngyszem, tele voltak félelemmel és fájdalommal.
Annának összeszorult a szíve. Leguggolt a sünhöz.
– Szegény kicsi Pötyi – suttogta, mert valamiért úgy érezte, ez a név illik hozzá. – Nagyon fáj neked, igaz?
Zsolti is megsajnálta a szenvedő állatkát. Egy pillanatra elfelejtette a nagy terveit. De aztán eszébe jutott a zsebkendőbe csomagolt kincs.
– Segíthetnénk rajta – mondta Anna halkan, és a zsebéhez kapott. – A bogyóval…
Zsolti arca elkomorult. A kísértés, hogy megtartsák a varázserőt maguknak, hirtelen újra hatalmába kerítette.
– De Anna! – tiltakozott. – Ha elhasználjuk egy sünre, mi lesz a mi kalandjainkkal? Mi lesz, ha én esek el legközelebb? Ez a mi bogyónk! Mi találtuk meg! Nem adhatjuk oda csak úgy!
– De nézz rá, Zsolti! – kérlelte Anna, és a reszkető sünre mutatott. – Neki most van rá szüksége. Nekünk nincs semmi bajunk. Később is kalandozhatunk, óvatosabban. De ő talán soha többé nem tud majd járni, ha nem segítünk.
Zsolti a földet bámulta. Harcolt benne a kalandvágy az együttérzéssel. Elképzelte, ahogy felmászik a legmagasabb sziklára, és nem fél, mert a zsebében ott lapul a csodaszer. Aztán a kis sünre nézett, aki újra megmozdult, és fájdalmasan felszisszent. Zsolti elképzelte, milyen lehet úgy élni, hogy minden lépés fájdalommal jár. Eszébe jutott, milyen rossz volt az a néhány másodperc, amíg a karcolás csípte a kezét. És ez a kis állat már órák, vagy talán napok óta szenvedett.
Lassan felemelte a fejét, és a tekintete találkozott Anna aggódó, kérlelő pillantásával. A kisfiú szíve megenyhült. Tudta, hogy a nővérének igaza van.
– Jól van – sóhajtotta. – Gyógyítsuk meg.
Anna arca felragyogott. Elővette a rubinvörös bogyót. Ahogy a napfény újra megcsillant rajta, a bogyó mintha még fényesebben ragyogott volna, mintha örülne a döntésüknek. Anna óvatosan, a tüskéktől tartva, a sün duzzadt lábához érintette a gyümölcsöt.
A varázslat most még erősebb volt, mint Zsolti karcolásánál. A bogyóból nemcsak fény, hanem érezhető melegség is áradt. A fény lassan végigkúszott a sün lábán, a duzzanat szemmel láthatóan lohadni kezdett, a vörösség eltűnt. Egy pillanattal később egy apró, fekete tüske esett ki a süni talpából, és a helyén a bőr azonnal begyógyult. A bogyó, miután teljesítette küldetését, hirtelen elvesztette ragyogását. Színe fakóvá, élettelenné vált, majd apró, illatos porrá omlott a kezükben.
A kis sün abbahagyta a remegést. Pislogott párat, majd próbaképpen letette a meggyógyult lábát a földre. Óvatosan tett egy lépést, majd még egyet. Amikor rájött, hogy a fájdalom elmúlt, izgatottan szimatolni kezdett, és hálásan megbökte az orrával Anna kinyújtott ujját. Pötyi volt, a hálás sün.
Abban a pillanatban, ahogy az utolsó porszem is elenyészett a szélben, valami csodálatos dolog történt. Mintha az egész erdő egy hatalmas, mély lélegzetet vett volna. A fák levelei megsuhantak, bár nem fújt a szél, és a levegőt betöltötte a frissen nyílt erdei virágok, a nedves föld és a gyanta legédesebb, legtisztább illatának elegye. Olyan volt, mintha az erdő lelke mondana köszönetet az önzetlen jócselekedetért.
Anna és Zsolti némán álltak, és mélyen beszívták a varázslatos illatfelhőt. A gyógyító bogyó eltűnt, de a helyét valami sokkal jobb töltötte be a szívükben: a segítés meleg, boldogító érzése.
Hazafelé menet Zsolti megszólalt:
– Tudod, Anna – mondta elgondolkodva –, már nem is bánom, hogy nincs meg a bogyó. Látni, ahogy Pötyi újra tudott járni… az jobb érzés volt, mint felmászni a világ legmagasabb fájára.
Anna rámosolygott, és megfogta a kezét. Tudta, hogy az öccse a legnagyobb kincset nem a tölgyfa tövében, hanem a saját szívében találta meg aznap. Azt a kincset, aminek varázsereje soha nem fogy el: a jóságot.
