Az Óperenciás-tengeren is túl, ott, ahol a hegyek csipkés koronaként ölelik körbe a völgyet, feküdt egy aprócska falu. A falu szélén, egy vadvirágos kertű, mézeskalács-illatú házikóban élt egy kislány, akit Lilinek hívtak. Lili haja olyan szőke volt, mint a búzakalász, a szeme pedig olyan kíváncsi kék, mint a nyári égbolt. Nem volt nála bátrabb és kalandvágyóbb teremtés hetedhét határon. Míg a többi gyerek a falu főterén labdázott, ő a közeli erdő titkait kutatta, barátságot kötött a mókusokkal, és értette a madarak csivitelését.
Az erdő mélyén, egy öreg tölgyfa árnyékában ásított egy barlang sötét szája. A falusiak messzire elkerülték, és csak suttogva emlegették: a Sárkány-fog-barlang. Azt mesélték, odabent tűzokádó szörnyetegek laknak, akiknek a lehelete perzselő, a hangjuk pedig hegyeket renget. Lili persze nem hitt a rémtörténeteknek. „A félelmek gyakran csak ismeretlen történetek, amiknek nem tudjuk a végét” – mondogatta magában, ahogy nagymamájától tanulta.
Egy verőfényes délutánon, miközben éppen ritka pillangókat kergetett, hirtelen sötét fellegek gyűltek az égre. Az ég dörgedelmesen megdördült, és sűrű esőcseppek kezdtek kopogni a faleveleken. Lili a legközelebbi menedék felé szaladt, ami nem volt más, mint a hírhedt Sárkány-fog-barlang. A bejáratnál megtorpant egy pillanatra. A sziklák valóban úgy meredeztek az ég felé, mint egy óriási ragadozó agyarai. Belülről pedig furcsa, enyhén kénes, de valahogy mégis megnyugtató, meleg illat áradt, mintha valaki messze odabent sült almát sütögetne.
Lili vett egy mély lélegzetet, és belépett a sötétségbe. A szeme lassan hozzászokott a félhomályhoz. A barlang falai csillogó kristályoktól szikráztak, mintha milliónyi apró csillag ragyogott volna a kőbe zárva. Ahogy egyre beljebb merészkedett, a fülét egy vékonyka, szipogó hang ütötte meg. Nem volt félelmetes, inkább végtelenül szomorú. Olyan volt, mint egy kiscica nyávogása, csak egy kicsit rekedtebb.
A hangot követve egy tágasabb terembe ért. A terem közepén, egy smaragdzöld mohapárnán kuporgott egy aprócska lény. Pikkelyei úgy csillogtak a kristályok fényében, mint a folyóparti kavicsok eső után. Két parányi szarvacska ült a buksiján, a farka végén pedig egy kis nyílhegy billegett szomorúan. A legfeltűnőbb egyetlen, tenyérnyi, vidám, kerek paca volt az orra hegyén, ami sehogy sem illett a bánatos arckifejezéséhez. A kis lény nagyot sóhajtott, és a száján apró, ártalmatlan füstpamacs szállt fel.
Lili szíve összeszorult. Ez nem egy félelmetes szörnyeteg volt, hanem egy eltévedt sárkányfióka. Lassan, hogy meg ne ijedjen, közelebb lépett hozzá.
– Szia! – suttogta kedvesen. – Én Lili vagyok. Te ki vagy? És miért sírsz?
A sárkányfióka felkapta a fejét. Nagy, borostyánszínű szemei könnyben úsztak. Meglátta Lilit, és egy pillanatra megremegett, de a lány mosolya olyan barátságos volt, hogy a félelme elillant. Szomorúan cincogott egyet, és a barlang mélyebb, füsttel teli járatai felé mutatott a mancsával.
– Elvesztél? – kérdezte Lili, és leguggolt hozzá. A sárkányfióka bólintott. – Ne aggódj! – mondta Lili biztatóan. – Megkeressük a mamádat. Te leszel Pötty, a paca miatt az orrodon. Rendben?
Pötty hálásan odadörgölődzött a lány lábához. A pikkelyei melegek és simák voltak. Lili elővett a zsebéből egy erdei szamócát, amit még az eső előtt szedett, és Pötty felé nyújtotta. A kis sárkány kíváncsian megszaglászta, majd egyetlen harapással bekapta. Az arcára apró, füstös mosoly ült ki.
A barátság megköttetett. Most már csak a hazaút volt hátra. A barlang járatok útvesztője volt, és mindenhonnan gomolygott a füst.
– Hm – gondolkodott el Lili. – A füst onnan jön, ahol a nagy sárkányok vannak. És ott biztos melegebb is van. Érzed? Arrafelé melegebb a levegő!
Pötty lelkesen bólogatott. Lili megfogta a kis sárkány mancsát, ami meglepően puha volt, és elindultak a meleg és a sűrűsödő füst irányába. Az útjuk nem volt könnyű. Hol szűk repedéseken kellett átpréselniük magukat, hol mély szakadékok felett egyensúlyoztak egy-egy természetes kőhídon. Pötty néha megijedt egy-egy furcsa árnyéktól, de Lili megszorította a mancsát, és mesélni kezdett neki a falu vidám életéről, a napfényről és a pillangókról. Pötty pedig cserébe apró, meleg lángocskákkal világította meg az utat, ha a sötétség túl sűrűvé vált.
Ahogy haladtak, Lili egyre többet értett meg. A barlang nem volt gonosz hely. A falakon világító kristályok, a puha mohapárnák, a mélyből hallatszó, méltóságteljes dobbanások… Ez nem egy szörnyeteg odúja volt, hanem egy otthon. A dobbanások pedig nem a világ végét jelentették, hanem egy hatalmas szívverést.
Végül egy óriási csarnokba értek. A mennyezet olyan magasan volt, hogy a csillogó kristályok valódi csillagképnek tűntek. A terem közepén, egy aranykincsekből és drágakövekből rakott fészken egy hatalmas sárkány aludt. Pikkelyei olvadt bronzként ragyogtak a félhomályban, és minden egyes lélegzetvételénél halk, mennydörgésszerű morajlás hallatszott. Ez volt a Barlangi Mama Sárkány.
Pötty boldogan felcsippent, és elengedve Lili kezét, az anyja felé tipegett. A zajra a hatalmas sárkány kinyitotta a szemét. A szemei, mint két izzó széndarab, egyenesen Lilire szegeződtek. A lány szíve a torkában dobogott, de nem futott el. Állta a tekintetet, és látta benne nem a haragot, hanem az aggodalmat.
A Mama Sárkány meglátta a lába előtt toporgó fiókáját, Pöttyöt, aki boldogan hozzábújt. A sárkányanya hatalmas fejét lehajtotta, és gyengéden, mintha a világ legértékesebb kincse lenne, megszaglászta a kicsinyét. Majd újra Lilire nézett. A tekintete megenyhült. Nem volt benne többé semmi félelmetes, csak végtelen hála.
Lassan felemelte a fejét, és egy mély, dörmögő hangot hallatott, ami nem volt ijesztő, inkább olyan volt, mint egy óriási macska dorombolása. A hang végigrezgett a barlang falain és Lili csontjaiban is. A Mama Sárkány az orrával finoman megbökte a lány vállát. Ez volt a köszönet. Egy szónál is többet mondott.
Ezután megfordult, és hatalmas farkával rámutatott egy hasadékra a csarnok túlsó végében, ahonnan friss, esőillatú levegő áramlott be. Lili megértette. Ez egy titkos kijárat, ami egyenesen a felszínre vezet.
– Viszlát, Pötty! – intett a kislány.
Pötty visszaintegetett a mancsával, és egy apró, hálás füstkarikát fújt felé.
Lili elindult a kijárat felé. Mielőtt kilépett volna a napfényre, még egyszer visszanézett. A hatalmas, félelmetes sárkány gyengéden tisztogatta a fiókája pikkelyeit. Nem voltak szörnyetegek. Csak egy család, akik szeretik és féltik egymást, pont, mint az emberek.
Lili kilépett az erdőbe. Az eső elállt, a levegő friss volt, és a nap újra kisütött, szivárványt festve az égre. A faluba visszatérve soha senkinek nem mesélte el, mit látott a Sárkány-fog-barlangban. Az az ő és Pötty titka maradt. De attól a naptól fogva Lili még bátrabb lett. Megtanulta, hogy a legnagyobb szörnyetegek gyakran csak a képzeletünkben élnek, és a legfélelmetesebb helyek is lehetnek valakinek a meleg otthona. És ha néha felnézett a hegyekre, és egy apró füstpamacsot látott felszállni a barlang felől, mindig elmosolyodott. Tudta, hogy a barátja, Pötty, boldogan és biztonságban van odabent.
