Hol volt, hol nem volt, az üveghegyen is túl, de mégis itt, a mi világunk egyik eldugott, hófödte szegletében élt két testvér: Eszter és Ábel. Eszter, a kisebbik, olyan találékony volt, hogy még a nagymama elgurult gombját is képes volt megtalálni a sűrű szőnyegben, és olyan kérdéseket tett fel, amikre még a falu legöregebbjei is csak elgondolkodva ráncolták a homlokukat. Ábel, a bátyja, pedig erős és megbízható volt, akinek a hátán még a legnehezebb kosár is könnyűnek tűnt, és akinek a szava megnyugtatóan csengett, ha Eszter túl messzire szárnyalt a gondolataival.
A falujukat, ahol éltek, lassan-lassan beborította a szokatlanul hideg tél. A fák ágai ropogtak a zúzmarától, a patakok befagytak, és még a nap is mintha félve, halványan pillantott volna le az égből. Az öregek suttogtak egy legendáról, egy Jégkirálynőről, aki egy messzi, jégből épült palotában lakik, és akinek a szíve olyan hideg, mint a leghidegebb téli éjszaka. Azt mondták, az ő bánata fagyasztja be a világot.
Eszter nem szerette, ha valami rejtély maradt. „Ábel, mi van, ha a Jégkirálynő nem is gonosz, csak valami szomorú dolog történt vele?” – kérdezte egy estén, miközben a kandalló melegénél ücsörögtek. Ábel, aki épp egy elszakadt hálót javított, felnézett. „Azt mondják, senki sem juthat be a palotájába, Eszter. A falak magasak, az őrök pedig jégből vannak.”
De Eszter fejében már megfordult a gondolat. Ha a Jégkirálynő szíve fagyott meg, talán egy meleg szívvel fel lehet olvasztani. Másnap reggel, mielőtt a nap felkelt volna, Eszter már felöltözve állt az ajtóban, egy kis batyuval a kezében. „Megyek, Ábel. Megkeresem a Jégkirálynőt.” Ábel, látva húga elszántságát, tudta, hogy hiába is próbálná visszatartani. Inkább felkapta a saját batyuját, és utána indult. „Egyedül nem mész sehova, kishúgom. Együtt megyünk.”
Hosszas utazás várt rájuk a fagyos tájon keresztül. A hótakaró vastag volt, a szél metsző, de a testvérek nem adták fel. Ahogy egyre mélyebbre hatoltak a fagy birodalmába, egyre különlegesebb dolgokkal találkoztak. Egy napon, amikor már alig látták a lábuk elé a hófúvásban, egy apró, fehér szőrmók bukkant fel a semmiből. Egy hófehér róka volt, Hópihés, a téli erdő szelleme. A róka, mintha érezte volna a testvérek jó szándékát, barátságosan odasompolygott Eszterhez, és orrával megbökte a lány kezét. Aztán elindult, és időnként hátranézett, mintha invitálná őket.
Hópihés vezetésével hamarosan egy hatalmas, fagyos birodalom szívébe értek. Előttük állt a Jégpalota, ami olyan volt, mintha ezernyi gyémántból faragták volna. A falak magasak voltak, áttetszőek, és minden egyes jégkristályban a téli napfény ezer apró szivárványt festett. Gyönyörű volt, de egyben elrettentő is. A palota előtt, a jégbe fagyva, szobrok álltak, melyek egykor talán kertet díszítettek, de most mozdulatlanul, hidegen meredtek a semmibe.
A bejáratot jégből faragott kapu őrizte, melyen egyetlen apró rés sem volt. Eszter körbesétált, tapogatta a hideg felületet, és a homlokát ráncolta. „Valahol lennie kell egy rejtvénynek, Ábel. Nem hiszem, hogy egy ilyen helyre csak úgy be lehetne törni.” Hópihés halkan felnyüszített, és a mancával a jégkapu egyik sarkát piszkálta. Eszter odament, és megvizsgálta. Ahol Hópihés kaparta a jeget, ott egy halványan fénylő, aprócska jel volt látható, mint egy elmosódott írás. Olyan volt, mint egy régi zenei kotta első néhány hangjegye.
Eszter becsukta a szemét, és megpróbálta felidézni. „Ez… ez ismerős. De honnan?” – suttogta. Ábel közben észrevette, hogy a jégfalakon belül, a palota csöndes termeiben, mintha valami halvány kék fény pislákolna. „Eszter, nézd! Ott bent valaki van!”
Eszter újra a jelre koncentrált. A faluban sok régi dalt énekeltek, és Eszternek remek memóriája volt. Hirtelen bevillant. „Ez egy altatódal! A legöregebbek mesélték, hogy régen a Jégkirálynő édesanyja énekelte neki, amikor még kicsi volt, és még nem fagyott be a szíve!”
Ábel hitetlenkedve nézett rá. „Egy altatódal? Hát az mit segíthet?”
„Talán az egyetlen, ami fel tudja olvasztani a jégfalakat, és a szívét is!” – mondta Eszter, és mély levegőt vett. A hideg levegő fájt a tüdejének, de elszántsága nagyobb volt. Először csak halkan, reszkető hangon kezdett énekelni. A dallam egyszerű volt, de tele volt szeretettel és melegséggel.
„Aludj, aludj, kicsi szívem,
Fagyos álmok messze szállnak.
Napfény csókolja arcodat,
Míg a csillagok ragyognak.”
Ahogy a hangja erősödött, valami csoda történt. A jégkapu körüli levegő megremegett, és a jégkristályok elkezdtek lágyan pislákolni. A dallam áthatolt a vastag jégfalakon, bejutott a palota belsejébe, és valami mozdult odabent. A kék fény, amit Ábel látott, most egyre erősebben vibrált.
A kapu lassan, recsegve-ropogva megnyílt, feltárva a palota bejáratát. A testvérek, Hópihéssel a nyomukban, beléptek. A palota belseje még lenyűgözőbb volt, mint kívülről. Hatalmas termek, jégből faragott oszlopok, és mindenütt a hideg, néma csend. A terem közepén, egy jégtrónon ült a Jégkirálynő. Fehér ruhája, jégkék szeme és ezüstös haja tündöklően szép volt, de arca kifejezéstelen, tekintete távoli és végtelenül szomorú.
Eszter nem félt. Odalépett a trónhoz, és újra elkezdte énekelni az altatódalt, ezúttal még tisztábban, még szívből jövőbben. Ahogy a dallam betöltötte a termet, a Jégkirálynő arcán valami megmozdult. Szemei elkerekedtek, és egyetlen, apró jégkönnycsepp gördült le az arcán. A könnycsepp, amint a földre ért, azonnal felolvadt, és egy apró, zöld hajtás bújt elő a jégből.
A Jégkirálynő remegni kezdett. A hideg, ami körbevette, mintha meggyengült volna. „Ez a… ez a dal…” – suttogta, a hangja rekedtes volt a hosszú némaságtól. „Az anyám énekelte nekem… rég, nagyon régen…”
Eszter folytatta az éneklést, és Ábel is mellé állt, támogatva őt a jelenlétével. Hópihés boldogan körözött körülöttük, és a farkát csóválta. A dallam, a rég elfeledett szeretet emléke, felolvasztotta a Jégkirálynő szívét. A jégpalota falai is reagáltak. A vastag jég elvékonyodott, és áttetszővé vált. A termekben, ahol eddig csak hideg fény volt, most meleg, aranyló sugarak táncoltak. A jégből faragott szobrok, amik kint álltak, szintén elkezdtek felolvadni, és alattuk a földből virágok és zöldellő fák hajtottak ki.
A Jégkirálynő leereszkedett a trónjáról. Arca már nem volt kifejezéstelen, hanem tele volt melegséggel és hálával. „Köszönöm” – mondta, és ez a szó, ami oly sokáig hiányzott a palotából, most betöltötte a teret. „Elfelejtettem, milyen érzés a meleg. Elfelejtettem a szeretetet. A bánatom bezárt ide, és vele együtt az egész világot befagyasztottam.”
Eszter odalépett hozzá, és megfogta a kezét. A Jégkirálynő keze már nem volt jéghideg, hanem kellemesen hűvös. „Nem kell többé egyedül lenned” – mondta Eszter. „A szeretet és a meleg mindig ott van, csak néha elfelejtjük, hol keressük.”
A Jégkirálynő, akinek a szívét az altatódal felolvasztotta, többé nem volt magányos uralkodó. A palota jégfalai teljesen eltűntek, és helyükön egy csodálatos, virágos kert nyílt, tele élettel és madárcsicsergéssel. A falu is felengedett, a patakok újra csörgedeztek, a fák rügyezni kezdtek. A tavasz, amit a Jégkirálynő bánata elűzött, visszatért a világba.
Eszter és Ábel hazatértek, de a kalandjuk emléke örökre elkísérte őket. Megtanulták, hogy a legnagyobb rejtvényekre nem mindig a legbonyolultabb válaszok adnak megoldást, és hogy a szeretet, a kedvesség és egy elfeledett dallam ereje még a legkeményebb szíveket és a legvastagabb jégfalakat is képes felolvasztani. És Hópihés? Ő néha még ma is felbukkan, egy-egy téli estén, hogy emlékeztessen mindenkit: még a legnagyobb hidegben is ott pislákol a meleg, ha tudjuk, hol keressük.
