Valahol, messze, ahol a Kárpátok dombjai békésen ölelkeznek az égbolttal, élt egy Vándor. Nem közönséges vándor volt ő, nem is egyszerű mesemondó. Az ő tarisznyájában nem arany és ezüst lapult, hanem életek, sorsok, remények és tanulságok szövete, mesékbe rejtve. A Vándor ott segített, ahol a szavak ereje volt a legnagyobb gyógyír. Faluról falura járt, és ahol elcsüggedtek az emberek, ahol a szívükre telepedett a bánat vagy a harag, ott előhúzta a legmegfelelőbb történetet. S a meséjével együtt érkezett a remény, mint friss tavaszi eső a szomjas földre.
Egy napon azonban olyan vidékre ért, amilyet még sosem látott. Ez a falu nem volt szegény, házai masszívak voltak, kertjei egykor szépen virágoztak. Mégis, ahogy belépett a kapun, furcsa csend fogadta. Nem hallatszott gyerekzsivaj, sem kutyaugatás, még a tyúkok is némán kapirgáltak. Az emberek, akiket látott, lehajtott fejjel jártak, tekintetük üres volt, mintha a lelkükből kihunyt volna minden fény. A patak, mely egykor vidáman csobogott a falu közepén, most alig csordogált, medre tele volt kövekkel és száraz ágakkal.
A Vándor megállt a falu főterén, és körbenézett. Megérezte a levegőben a nehézkedést, a kedvetlenség vastag takaróját. Éppen ekkor lépett ki egy házból egy kislány, Liza. Szemei még őrizték a gyermeki kíváncsiság szikráját, de arca sápadt volt, és szomorúan nézett a száraz patakmeder felé. Amikor meglátta a Vándort, egy pillanatra felcsillant a szeme, de aztán gyorsan elfordult, mintha félne a reménytől.
– Jó napot, kislány! – köszöntötte a Vándor. – Mi lelte a falu népét? Hol van a vidámság, a nevetés, a dal?
Liza csak vállat vont. – Elveszett, Vándor úr. Elveszett, mint a patak vize. Már senki nem emlékszik, hogyan kell örülni, vagy hogyan kell együtt tenni a dolgokat. Mindenki csak magára gondol, és a régen történteken rágódik.
Ekkor lépett oda hozzájuk a falu bírója, egy idős, megfáradt ember, akinek tekintete a legmélyebb csüggedést tükrözte. – Ne fárassza magát, Vándor. Ez a falu már nem az, ami volt. Hiába a mese, hiába a szó, a szívünkből elillant a jószándék, és vele együtt a kedv is. A patakunk is elapadt, mióta senki sem törődik vele. Azt mondják, elátkozott ez a hely.
A Vándor elmosolyodott. – Átok? Talán. De az átkokat is fel lehet oldani, ha az emberek szíve megnyílik. Gyűljenek össze, kérem, estére a téren. Mesélni fogok. Egy olyan mesét, amely talán segít megtalálni az elveszett utat.
Az emberek, bár kedvetlenül, de a Vándor halk szavára estére mégiscsak összegyűltek. Leültek a térre, a száradó fűre, s a Vándor a közepükre telepedett. Lehunyta a szemét egy pillanatra, majd kinyitotta. Lángoló tekintetében megjelent Meseláng, a mesék belső tüze, mely képes volt megvilágítani a sötét zugokat a hallgatók lelkében.
– Hallgassátok meg hát – kezdte a Vándor mély, mégis lágy hangon –, a Völgyőrzők meséjét.
„Volt egyszer egy gyönyörű völgy, melyet három forrás táplált. Az egyik forrásból a Bátorság vize fakadt, a másikból a Bölcsességé, a harmadikból pedig a Jószándéké. A völgy lakói, a Völgyőrzők, évszázadokig harmóniában éltek. Tudták, hogy a völgy gazdagsága a három forrás folyamatos áramlásán múlik. Minden évben elzarándokoltak a forrásokhoz, megtisztították az ösvényeket, és megköszönték a vizek ajándékát. Volt egy régi mondásuk: „Ha a Jószándék forrása elapad, a Bátorság és a Bölcsesség sem talál utat a szívbe.”
„Egy napon azonban – folytatta a Vándor, miközben Meseláng apró szikrái táncoltak a levegőben, mintha a szavak életre kelnének –, a Völgyőrzők között vita támadt. Azt mondta az egyik: „Miért kell mindig nekünk tisztítani a Jószándék ösvényét? A szomszédos falu lakói is használják a vizét, ők is tehetnének érte!” A másik erre így felelt: „Én inkább a Bátorság forrását őrizném, az sokkal fontosabb! A Jószándék csak gyenge lelkeknek való!” És a harmadik hozzátette: „Én meg a Bölcsességét! A tudás a legfőbb hatalom!”
„Így ment ez napokig, hetekig. Mindenki a saját igazát hajtogatta, és ahelyett, hogy együtt dolgoztak volna, csak veszekedtek. A Jószándék forrásához vezető ösvényt senki sem tisztította meg. Előbb csak néhány avarlevél lepte el, aztán kisebb ágak, majd nagyobb kövek. A víz egyre lassabban csordogált, egyre sárosabbá vált. A Völgyőrzők nem vették észre, hogy miközben a saját forrásukért harcoltak, a Jószándék forrása egyre gyengült. Végül, egy száraz nyár után, teljesen elapadt. A kút, amelyből a völgy vize fakadt, kiapadt. A fák levelei sárgultak, a termés megromlott. A Bátorság forrása is elapadt, mert a Völgyőrzők elvesztették a bátorságukat, hogy együtt nézzenek szembe a bajjal. A Bölcsesség forrása is elapadt, mert hiába volt tudásuk, ha nem tudták felhasználni egymás javára.”
A Vándor megállt egy pillanatra. Meseláng fénye erősebben pislákolt. A hallgatók közül sokan lehajtották a fejüket. Liza szemei tágra nyíltak, és a bíró is mélyet sóhajtott.
„A völgy lakói – folytatta a Vándor –, elkeseredetten nézték, ahogy a földjük kiszárad. Elfelejtették a régi mondást, és nem értették, miért történt ez. Csak panaszkodtak, és egymást hibáztatták. Aztán egy napon, egy idős asszony, akinek a szíve még emlékezett a régi időkre, felállt, és így szólt: „Emlékeztek még a Jószándék forrására? Azt mondták a régiek, hogy az táplálja a többit is. Talán vissza kellene térnünk oda, ahol eltévedtünk.”
„De senki sem akart menni. Azt mondták: „Minek? Úgyis elapadt! És különben is, miért pont nekem kellene mennem?” Aztán az asszony elindult, egyedül. Lassan, nehézkesen mászott fel a hegyre, a régi, elfeledett ösvényen. Útközben találkozott egy fiatalemberrel, aki valaha a legerősebb volt a völgyben, de most erőtlenül ült a száraz bokrok között. Az asszony megkérdezte: „Nem jössz, fiam? A Jószándék forrásához megyek.” A fiatalember felnézett, és meglátta az asszony szemében Meseláng apró fényét, a tiszta szándékot. Emlékezett, milyen volt régen, amikor még együtt dolgoztak. Felállt, és csatlakozott az asszonyhoz.”
„Együtt haladtak tovább, és útközben találkoztak egy bölcs férfival, aki egykor a legokosabb volt, de most csak a könyveibe temetkezve ült, és a múltat siratta. Az asszony és a fiatalember elmondták neki, hová tartanak. A bölcs férfi eleinte vonakodott, azt mondta, felesleges. De aztán meglátta a két ember elszántságát, és rájött, hogy a legnagyobb bölcsesség az, ha az ember cselekszik, nemcsak gondolkodik. Így hárman indultak tovább. És ahogy haladtak, egyre többen csatlakoztak hozzájuk. Először csak egy-egy ember, aztán családok. Megtisztították az ösvényt, eltávolították a köveket és az ágakat. És amikor végre eljutottak a forráshoz, az nem volt teljesen száraz. Egy apró, tiszta csepp szivárgott a földből. És ahogy a sok kéz együtt dolgozott, ahogy a jószándék újra feléledt a szívükben, a forrás egyre erősebben bugyogott. Visszafordították a vizet a régi medrébe, és az újra vidáman csörgedezett lefelé a völgybe.”
A Vándor befejezte a mesét. A tér csendje most más volt, mint korábban. Nem a kedvetlenség csendje, hanem a gondolkodásé. A hallgatók egymásra néztek, majd a száraz patakmederre. Liza felállt, és a bíróra nézett.
– Bíró úr – szólalt meg halk hangon –, a mi patakunk is elapadt. És mi is veszekedtünk, ki takarítsa ki, ki gondozza. Azt mondták a régiek, hogy a patak akkor él, ha a szívünkben is él a jóakarat.
A bíró, akinek a szeme megtelt könnyel, bólintott. – Igazad van, Liza. Igazad van, Vándor. Elfelejtettük a jószándék útját. Azt hittük, az átok külső erő, de az bennünk volt, a szívünkben.
A Vándor felállt. – A forrás sosem apad el teljesen, amíg van egyetlen szív is, amely emlékszik rá. A jószándék útja mindig ott van, csak néha elfelejtjük, hol keressük. De ha együtt keressük, meg fogjuk találni.
És akkor valami csoda történt. Az emberek, akik eddig csak a saját bajukkal törődtek, elkezdtek egymásra mosolyogni. Előkerültek a lapátok, a gereblyék. A falu bírója, Liza vezetésével, elindult a patakmeder felé. Együtt takarították ki a köveket, az ágakat, a szemetet. Örömmel dolgoztak, és a munka közben beszélgettek, nevettek. A régi sérelmek lassan elfelejtődtek a közös cél érdekében. És ahogy megtisztult a meder, ahogy a jószándék fénye újra felragyogott a szívükben, a patak forrása, amelyről azt hitték, elapadt, újra bugyogott. Először csak egy vékony sugárban, aztán egyre erősebben, és a tiszta víz vidáman csobogott végig a falu közepén.
A falu újra élettel telt meg. A kertek kizöldültek, a gyerekek játszottak, a felnőttek együtt daloltak. A Vándor még maradt néhány napig, és látta, ahogy a falu visszanyeri régi fényét. Amikor eljött az ideje, hogy továbbálljon, Liza búcsúzott tőle.
– Köszönjük, Vándor! – mondta a kislány, és a szemében Meseláng fénye tükröződött. – Soha többé nem felejtjük el a jószándék útját.
A Vándor elmosolyodott. Tudta, hogy a mese elvégezte a dolgát. Elindult a következő falu felé, tarisznyájában újabb mesékkel, melyek arra vártak, hogy fényt gyújtsanak a sötétben. Mert a mesék nemcsak szórakoztatnak, hanem tükröt tartanak elénk, és megmutatják az utat, ha hajlandóak vagyunk belenézni, és a szívünkre hallgatni.
„`
