Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de mégis olyan közel, hogy bármelyik szív megtalálhatja, élt egyszer egy kisfiú, akit Marcinak hívtak. Marci nem volt akármilyen fiúcska. Míg a többi gyerek a legújabb játékon törte a fejét, ő a fák susogásában hallott meséket, a felhők között látott sárkányokat, és a harmatcseppekben rejtett kincseket. A zsebei mindig tele voltak apró, fényes kavicsokkal, különleges tollakkal és elszáradt virágszirmokkal, melyek mind-mind egy-egy történetet súgtak a fülébe.
Egy borongós őszi délután, miközben Marci a nagymama padlásán kotorászott, egy régi, poros ládára bukkant. Benne, megsárgult levelek és kifakult fényképek alatt, egy különös térkép hevert. Nem a megszokott fajta volt ez, nem országokat vagy városokat ábrázolt, hanem furcsa, kacskaringós ösvényeket, elmosódott folyókat és elhalványult hegyvonulatokat. A térkép közepén egy alig látható felirat állt: „Az Elveszett Csodák Birodalma”. Marci szíve nagyot dobbant. Tudta, hogy ez nem akármilyen kincs, hanem egy kaland ígérete.
A térkép, mintha csak a kíváncsiságát érezte volna, lassan kifényesedett a kezében. A fakó vonalak élénkebbé váltak, a szürke foltok színt kaptak. Marci elhatározta, hogy követi az ösvényt. Nem tudta, mennyi időbe telik, vagy milyen messze van, de a felfedezés vágya erősebb volt minden félelemnél. Felkerekedett hát, a térképet szorosan a kezében tartva, és elindult a szürkületbe vezető erdei úton.
Hosszú vándorlás után, melynek során áthatolt sűrű erdőkön és átszelt csillogó patakokat, egy különös, mohával benőtt kőkapuhoz ért. A kapu felett egy felirat állt, de a betűk annyira megkoptak, hogy alig lehetett kivenni őket. Ahogy Marci közelebb lépett, egy halk huhogás hallatszott a feje fölül. Egy hatalmas, bölcs tekintetű bagoly szállt le mellé, tollazata olyan volt, mint a legősibb éjszaka, szemei pedig úgy ragyogtak, mint két apró csillag.
– Üdvözöllek, Marci! – szólalt meg a bagoly mély, rezonáló hangon. – Én vagyok az Emlékőrző Bagoly. Régóta vártunk már rád. Ez itt Az Elveszett Csodák Birodalma, melynek fényei lassan kialszanak, mert az emberek elfelejtettek rácsodálkozni a világra. Elfelejtették, milyen szép egy harmatcsepp, milyen varázslatos egy szivárvány, milyen felemelő egy madár éneke. És ami nincs észrevéve, az lassan eltűnik.
Marci szomorúan nézett körül. A fák levelei fakóak voltak, a virágok szirmai színtelenek, a patak vize is lustán csordogált. Még a nap is mintha halványabban sütött volna. – De hát miért? – kérdezte Marci. – Hogy felejthetik el az emberek a csodákat?
– Mert sietnek, Marci. Annyira sietnek, hogy nincs idejük megállni. Annyira a holnappal törődnek, hogy elfelejtik a mát. És ami a legszomorúbb, annyira a saját gondjaikba merülnek, hogy nem látják a körülöttük lévő szépséget – magyarázta az Emlékőrző Bagoly, szemeiben ősi fájdalommal.
– De akkor mi a megoldás? Hogyan hozhatjuk vissza a fényt? – kérdezte Marci, akinek a szíve megtelt elszántsággal. Nem tűrhette, hogy ennyi szépség veszendőbe menjen.
– A térkép elvezetett ide, de a te feladatod, hogy elnevezd az elfeledett csodákat – mondta a Bagoly. – Adj nekik új nevet, Marci! Egy nevet, ami a te szívedből fakad, ami kifejezi a te rácsodálkozásodat. Minden egyes névvel visszatér egy kis fény, egy kis élet. Ez a te küldetésed.
Marci bólintott. Mélyen a lelkébe nézett, és érezte, hogy készen áll. Elindultak hát, a bátor kisfiú és a bölcs bagoly, a fakó tájon keresztül.
Nem sokkal később egy halványan csillogó vízeséshez értek. A víz alig folyt, a sziklák nedvesek voltak ugyan, de a vízcseppek nem táncoltak, nem ragyogtak a napfényben. – Nézd, Marci – mondta a Bagoly. – Ez a vízesés egykor a birodalom egyik legszebb látványa volt. Most már csak egy csendes szivárgás.
Marci leült a sziklára, és hosszan nézte a vízesést. Elképzelte, milyen lehetett fénykorában. Hallotta a dübörgést, látta a szivárványt, amit a permetje festett az égre. – Értem! – kiáltott fel végül. – A neve legyen: „Ezüstfátyol tánc”! Mert olyan, mintha ezer apró ezüstszál táncolna lefelé a sziklákon.
Ahogy kimondta a nevet, hihetetlen dolog történt. A vízesés felélénkült! A víz erősebben zúdult le, a cseppek szikrázni kezdtek a halvány napfényben, és egy apró, áttetsző szivárvány is megjelent a permetben. Marci és az Emlékőrző Bagoly elmosolyodtak.
Útjuk során sok hasonló „elfeledett” csodával találkoztak. Egy elhervadt virágmező, melynek Marci a „Remény Rétje” nevet adta, azonnal kivirágzott, ezer színben pompázva. Egy kopár, öreg fa, melyet „Életfa Ölelésének” nevezett el, ismét zöld lombokkal telt meg, és apró madarak kezdtek énekelni az ágai között. Minden egyes névvel visszatért egy darabka a birodalom elveszett fényéből.
Ahogy haladtak előre, a birodalom egyre színesebbé és élénkebbé vált. Az emberek, akik eddig szürkén és szótlanul jártak keltek, most megálltak, felemelték a fejüket, és csodálkozva néztek körül. Egy mosoly jelent meg az arcukon, egy szikra a szemükben. Lassan ők is kezdtek emlékezni a csodákra.
Egy napon elértek a birodalom szívébe, egy magas, kristálytoronyhoz. A torony azonban nem ragyogott, hanem matt és áttetsző volt, mintha sosem érte volna fény. A torony előtt egy fenséges alak állt, akinek ruhája a szélben libegett, haja pedig olyan volt, mint a felhők. Ő volt a Szellőkirály, a birodalom őre.
– Üdvözöllek, bátor kisfiú! – mondta a Szellőkirály, hangja lágy volt, mint a nyári szellő, de mégis tele volt méltósággal. – Én vagyok a Szellőkirály. Látom, a te szívedben még él a csoda, és a te szavaiddal éleszted újjá birodalmunkat. De van még egy utolsó, a legfontosabb csoda, ami elveszett. A „Tiszta Lélek Kristálya”, mely a torony tetején lakozik. Ez adta az egész birodalomnak a fényt és a lelket. Ha az is visszanyeri a nevét, akkor birodalmunk újra teljességében ragyoghat.
Marci felnézett a kristálytoronyra. A tetején egy alig látható, fakó pont volt, ami egykor a Tiszta Lélek Kristálya lehetett. Tudta, hogy ez a legnagyobb kihívása. Hosszasan nézte, próbálta felidézni, milyen lehetett fénykorában. A Bagoly csendben ült mellette, a Szellőkirály pedig várta.
Marci becsukta a szemét, és mélyen belélegzett. Eszébe jutottak a harmatcseppek, a szivárványok, a madárdalok, minden, amit eddig látott és elnevezett. A saját tiszta, gyermekien őszinte lelke sugárzott belőle. Megértette, hogy a kristály nemcsak a birodalom lelkét, hanem az emberek rácsodálkozó képességét is jelképezi.
– A neve legyen: „A Szív Csillaga”! – kiáltotta végül Marci, hangja tisztán és erősen csengett a levegőben. – Mert a legigazibb csoda a szívünkben lakozik, és ha onnan nézzük a világot, minden újra csillog!
Abban a pillanatban a kristálytorony tetején lévő fakó pont hirtelen felragyogott. Nemcsak csillogott, hanem lüktetett, mint egy hatalmas, fényes szív. A fény átsugárzott az egész birodalmon, elűzve minden árnyékot, minden szürkeséget. A fák levelei mélyzöldre váltottak, a virágok szirmai vibráló színekben pompáztak, a patakok vize kristálytisztán csörgedezett, és az égen a nap olyan fényesen sütött, mint még soha.
A Szellőkirály elmosolyodott, és a szél lágyan megcirógatta Marci arcát. – Köszönöm, Marci! Visszahoztad a fényt, és emlékeztettél minket arra, hogy a csodák sosem tűnnek el igazán, csak elfelejtjük észrevenni őket. A te szíved tiszta lángja újra fellobbantotta a csodálkozás tüzét mindenki lelkében.
Marci hálásan nézett a Szellőkirályra és az Emlékőrző Bagolyra. A birodalom most már tele volt élettel, nevetéssel és színekkel. Az emberek már nem siettek, hanem megálltak, és valóban látták a körülöttük lévő szépséget. Beszélgettek, nevettek, és meséltek egymásnak az újonnan felfedezett, elnevezett csodákról.
Eljött az idő, hogy Marci hazatérjen. A Szellőkirály és az Emlékőrző Bagoly elkísérték a kőkapuig. – Emlékezz, Marci – mondta a Bagoly. – A csodák mindenhol ott vannak, csak nyitott szívvel és éber szemmel kell járni a világban. Ne felejtsd el soha, hogy a te rácsodálkozásod a legnagyobb varázslat.
Marci bólintott, és megölelte a baglyot. Elbúcsúzott a Szellőkirálytól, és visszaindult a saját világába. A térkép, ami elvezette ide, most már fényesen ragyogott a kezében, és soha többé nem fakulhatott el, mert Marci szívébe is beíródott a birodalom emléke.
Amikor hazaért, Marci már nemcsak a fák susogásában, a felhők között vagy a harmatcseppekben látta a csodákat. Hanem a nagymama ráncaiban, a szomszéd néni kedves mosolyában, a friss kenyér illatában, és minden apró, hétköznapi dologban. Mert megtanulta, hogy a világ tele van csodákkal, csak észre kell venni őket, és néha, ha nagyon elfeledetté válnak, egy kis szerető figyelemmel és egy szívből jövő névvel újra életre lehet kelteni őket. És attól a naptól kezdve Marci mindig nyitott szívvel járt a világban, és soha többé nem felejtett el rácsodálkozni.
