Réges-régen, egy aprócska, de annál szorgosabb falu éldegélt a Kerek-hegy lábánál. A falu házai gondosan sorakoztak a patak mentén, a kertekben illatos virágok nyíltak, és a levegőben mindig ott lebegett a frissen sült kenyér illata. Itt élt Zsófi is, egy kislány, akinek a szeme mindig csillogott a kíváncsiságtól, és a keze ügyesebben oldott meg bármilyen gubancot, mint a falu összes felnőttje együttvéve. Nem volt olyan rejtély, amit Zsófi ne próbált volna megfejteni, és nem volt olyan zug, ahová be ne merészkedett volna, ha a kaland hívta.
A falu lakói azonban, Zsófival ellentétben, rettegtek egy dologtól: a sárkányoktól. Hosszú-hosszú évekkel ezelőtt, az öregek mesélték, a hegyekben még éltek sárkányok. Bár sosem ártottak senkinek, a puszta gondolat, hogy léteznek, elég volt ahhoz, hogy a falusiak szívébe beférkőzzön a félelem. A Főbíró, egy szigorú, de igazságos ember, gyakran figyelmeztette a gyerekeket, hogy soha, de soha ne menjenek mélyen a hegyekbe, mert ott lakozik a veszedelem. Zsófi azonban, ahogy az lenni szokott, nem elégedett meg a puszta tiltással. Ő tudni akarta, mi van ott fent, a felhők mögött.
Egy nap, amikor a falu apraja-nagyja a termény betakarításával volt elfoglalva, Zsófi elindult. Egy alig látható ösvényen kapaszkodott fel a hegyoldalon, ahol a fák sűrűn álltak, és a napfény is csak ritkásan szűrődött át a lombkoronán. Órákon át ment, míg végre egy sziklafalhoz ért, ami áthatolhatatlannak tűnt. Már épp visszafordult volna, amikor megpillantott egy apró repedést. Kíváncsisága győzött, és a résen átpréselve magát, egy csodálatos, rejtett völgybe érkezett.
A völgy olyan volt, mintha egy tündérmeséből lépett volna elő: vízesések zúgtak, ritka virágok pompáztak mindenütt, és a levegő friss volt és tiszta. Zsófi alig merte elhinni a szemének. Ahogy befelé haladt, egy apró, csillogó tavacska partján megpillantott valamit. Valami különlegeset. Egy alig nagyobb jószágot, mint egy kecske, de pikkelyes bőrrel, apró szarvakkal és szárnyakkal. Egy bébisárkányt!
A sárkány bébinek éhes volt a tekintete, és a szája körül apró halcsontok hevertek. Zsófi először megijedt, de aztán látta, hogy a kis lény nem tűnik veszélyesnek. Sőt, inkább magányosnak és esetlennek. A sárkány bébi, amit Zsófi később Párásnak nevezett el, mert a szájából apró páracseppek szöktek ki, amikor meglepődött, próbált egy halat fogni a tóban, de ügyetlenül pancsolt, és a halak mind elúsztak előle.
Zsófi, aki mindig találékony volt, elővette a táskájából a tegnapi maradék kenyeret, és apró darabokra morzsolta a tóba. Párás, meglepődve, de kíváncsian nézte, ahogy a halak odagyűlnek, és elkezdenek csipegetni. A kislány aztán egy hosszú botot vett elő, és ügyesen egy kis hálóként használva, néhány apró halat fogott ki a tó sekélyebb részéből. Odaadta Párásnak, aki hálásan, apró sziszegésekkel falatozott. Ettől a naptól kezdve Zsófi és Párás barátok lettek. Zsófi gyakran látogatta a völgyet, titokban, és hozott finomságokat Párásnak, aki egyre nagyobb és erősebb lett.
Egy nap, miközben Zsófi Párással játszott, egy mély, dörmögő hang hallatszott a völgy mélyéről. Egy hatalmas, ősi sárkány lépett elő a fák közül. A pikkelyei olyanok voltak, mint az ezeréves sziklák, és a szemei bölcsességet sugároztak. Ő volt az Öreg Sárkány, a völgy őre, és a sárkányok bölcs vezetője. Zsófi először megdermedt a félelemtől, de az Öreg Sárkány tekintete nem volt fenyegető, inkább kíváncsi.
– Mit keresel itt, embergyermek? – kérdezte az Öreg Sárkány, a hangja mélyen zengő volt, mint a hegyek visszhangja.
Zsófi bátorságot gyűjtött, és elmesélte, hogyan talált rá a völgyre, és hogyan barátkozott össze Párással. Elmondta, hogy a falusiak félnek a sárkányoktól, pedig ők csak békésen élik az életüket.
– A falusiak tévednek – mondta az Öreg Sárkány. – Mi sosem bántottuk őket. Mi csak a völgyünkben élünk, a halakat esszük, és védelmezzük ezt a gyönyörű helyet. Az emberek félelme a tudatlanságból fakad. Nem ismernek minket, ezért félnek.
Zsófi elhatározta, hogy változtat ezen. Tudta, hogy ez nem lesz könnyű feladat, de a szíve azt súgta, hogy a barátság erősebb, mint a félelem.
Másnap reggel, amikor a Főbíró épp a falu főterén osztogatta az utasításokat, Zsófi odalépett hozzá. – Főbíró úr, ismerek egy titkot, ami megváltoztathatja a sárkányokról alkotott véleményünket. Kérem, jöjjön velem!
A Főbíró, bár meglepődött Zsófi merészségén, mégis kíváncsi lett. Zsófi szavai mindig megfontolásra érdemesek voltak. A falu lakói is összegyűltek, suttogtak, aggódtak. A Főbíró Zsófival tartott, és néhány bátor falusi is követte őket, kezükben vasvillával és fáklyával, készen minden eshetőségre.
Zsófi vezetésével felmásztak a hegyre, és beléptek a rejtett völgybe. A falusiak lélegzetüket visszafojtva néztek körül. Amikor megpillantották Párást, aki a tó partján játszott, és az Öreg Sárkány hatalmas alakját a háttérben, a félelem hulláma söpört végig rajtuk. A vasvillák felemelkedtek, a fáklyák magasabbra lobbantak.
– Vissza! – kiáltotta a Főbíró, de Zsófi a sárkányok elé lépett.
– Ne féljetek! – mondta Zsófi hangosan. – Ők nem akarnak ártani nekünk! Nézzétek Párást! Ő csak halat eszik! Soha nem bántotta a jószágainkat, soha nem jött a faluba! Az Öreg Sárkány is csak a völgyét védi, és a békét szeretné!
Párás, mintha megértette volna Zsófi szavait, odasétált a falu felé, és egy apró, csillogó halat dobott a Főbíró lábai elé. A hal még élt, és a Főbíró meglepetten nézte. Az Öreg Sárkány pedig lassan, méltóságteljesen a völgy közepére lépett, és fejet hajtott a falusiak előtt, jelezve a békés szándékát.
A falusiak látták, hogy Zsófinak igaza van. A sárkányok nem voltak olyan rémisztőek, mint a mesékben. Párás cuki volt és játékos, az Öreg Sárkány pedig bölcsnek és méltóságteljesnek tűnt. A félelem lassan elpárolgott, és helyét a kíváncsiság vette át.
A Főbíró lassan letette a vasvillát. – Zsófi, igazad volt. A félelem elvakított minket. Köszönjük, hogy megmutattad az igazságot.
Ettől a naptól kezdve a Kerek-hegy lábánál élők és a sárkányok völgyének lakói békében éltek. A falusiak többé nem féltek, sőt, néha Zsófi kíséretében felmentek a völgybe, hogy megcsodálják a vízeséseket és a különleges virágokat. Megértették, hogy a másság nem feltétlenül jelent veszélyt, és a félelem gyakran csak a tudatlanságból fakad. Zsófi bátorsága és nyitottsága hidat épített két világ között, és megmutatta, hogy a barátság és a megértés a legnagyobb kincs a világon.
Az Öreg Sárkány és Párás boldogan éltek a völgyben, tudván, hogy a falusiak már nem ellenségként tekintenek rájuk, hanem szomszédként, akikkel békében osztoznak a hegyeken. Zsófi pedig a falu hőse lett, aki megtanította mindenkinek, hogy néha a legkisebbek szívében lakozik a legnagyobb bátorság és bölcsesség.
