Az égbolt peremén, ahol a nap utolsó sugarai arany fonalakkal hímzik a látóhatárt, élt egyszer egy testvérpár, Nara és Áron. Nem volt se házuk, se kertjük a földön, mert az ő otthonuk a végtelen kékség volt, a lakóik pedig a bárányfelhők. Felhőpásztorok voltak, ahogy az apjuk és a nagyapjuk is az volt előttük. Nara, a húg, olyan volt, akár egy tavaszi szellő: könnyed, álmodozó, és a szíve tele volt a felhők suttogásával. Bátyja, Áron, a földhöz ragadtabb volt, mint egy szikla. Erős, megfontolt fiú, aki mindig a nyáj biztonságára ügyelt, és húga fejét igyekezett a fellegekből visszarángatni a valóságba.
– Nézd, Áron! – kiáltott fel Nara egy napon, miközben a leglustább bárányfelhőt terelgette egy vékony, ezüstös pásztorbottal. – Látod ott, a legmagasabb gomolyfelhő csúcsán? Az a Felhőpalota! Úgy ragyog, mint a gyöngyház.
Áron a szeme elé emelte a kezét, és hunyorogva kémlelt a távolba. Valóban látott valamit, egy délibábszerű, csillogó építményt, ami hol feltűnt, hol eltűnt a párában. – Ugyan, Nara. Az csak a nap fénye a jégkristályokon. A palota csupán egy mese, amit a szél suttog az unott felhőknek.
De Nara tudta, hogy nem az. Érezte a palota hívását, egy halk, szomorú dallamot, ami a széllel érkezett. Az utóbbi időben a palota egyre halványabb lett, és a horizonton sötét, dühös viharfelhők gyülekeztek. Nem közönséges zivatarok voltak ezek; mohó, kapzsi árnyaknak tűntek, amik lassan, de biztosan kúsztak a palota felé, hogy elnyeljék a fényét.
– Tennünk kell valamit! – mondta Nara eltökélten. – A viharfelhők meg akarják enni a palotát! Ha a palota eltűnik, a mi bárányfelhőink is elveszítik a ragyogásukat, és az ég örökre szürke marad.
Áron a húgára nézett. Látta a szemében azt a tiszta hitet, amit ő már rég elveszített. Bár nem hitt a palotában, a viharfelhők fenyegetését ő is érezte. A levegő nehéz volt, tele elektromossággal és egyfajta morgó elégedetlenséggel. Bólintott.
– És hogy jutnánk fel oda, te kis álmodozó? Nincs utunk a legmagasabb fellegekbe – mondta, de a hangjában már nem volt gúny, csak aggodalom.
Nara lehunyta a szemét, és fülelni kezdett. Nem a fülével, hanem a szívével. Hallgatta a szél susogását, a különböző áramlatok táncát. Majd ajkához emelte a tenyerét, és egy különös, dallamos füttyszót hallatott. Nem volt hangos, inkább olyan, mint a fűzfaágak sóhaja a folyóparton. Percekig nem történt semmi, Áron már épp legyintett volna, amikor hirtelen hatalmas árnyék vetült rájuk.
Egy lény ereszkedett alá, ami egyszerre volt fenséges és félelmetes. A teste kavargó levegőből állt, pikkelyei a hajnali pára ezernyi színében játszottak, szeme pedig olyan tiszta kék volt, mint a nyári égbolt a vihar után. Ez volt Bora, a szél-sárkány, az égbolt ősi őrzője.
– Hívtatok, felhőpásztorok – dörögte a hangja, ami mégsem volt bántó, inkább olyan, mint a távoli hegyek között visszhangzó szélzúgás. – Érzem a bajt. A mohó viharok ostromolják a palotát.
– Segíts nekünk eljutni oda! – kérte Nara bátran. – Meg kell mentenünk!
Bora a két gyerekre nézett. – A palota csak annak tárja ki kapuit, aki bízik a szélben. Nem elég a hátamon ülni, éreznetek kell az áramlatokat, és hagynotok, hogy vezessenek. Főleg neked, fiú – nézett mélyen Áron szemébe. – A te szíved nehéz, mint a kő. A kő lehull az égből.
Áron nyelt egyet, de a húgáért és a nyájért bármire képes volt. Felkapaszkodtak Bora széles, örvénylő hátára. A sárkány egyetlen hatalmas szárnycsapással a magasba emelkedett. A világ alattuk apró terepasztallá zsugorodott. Áron görcsösen kapaszkodott, minden izma megfeszült a félelemtől. Nara azonban felszabadultan nevetett. Kitárta a karját, hagyta, hogy a szél belekapjon a hajába. Nem kapaszkodott, hanem hagyta, hogy a szél megtartsa, mintha egy láthatatlan, puha tenyéren ülne.
Ahogy közeledtek a palotához, a látvány még a kétkedő Áron lélegzetét is elállította. Az építmény szilárdnak tűnő, mégis áttetsző falai sűrített napfényből és fagyott holdkönnyekből szőttek. Tornyai gyöngyházfényben úsztak, és halk, csilingelő zene szólt belőle. De a kép nem volt tökéletes. Sötét, zsírosan csillogó viharfelhők tapadtak a falakra, mint a polipok, és sziszegve szívták el a palota fényét. Ahol hozzáértek, a falak elszürkültek és repedezni kezdtek.
A palota kapujában egy magas, méltóságteljes alak állt. Arca nem volt, csak ragyogó fény, a köpenye pedig finom ködszálakból szövődött. Ő volt a Felhőpalota őre.
– Későn jöttetek – mondta a hangja, ami olyan volt, mint a jégcsapok koccanása. – A palota ereje a bizalomból táplálkozik. De a lenti világban egyre kevesebben hisznek a csodákban, és a kételyükből születnek ezek a mohó árnyak. Nem tudom már egyedül visszatartani őket.
– De mi itt vagyunk! – lépett előre Nara. – Mondd, mit tehetünk?
Az Őr végignézett rajtuk. – Egyedül semmit. Erőtök az összjátékban rejlik. Te, lány, a felhők nyelvén beszélsz. Gyűjtsd ide a legtisztább, legfehérebb bárányfelhőket! Az ő fényük a mi fegyverünk. Te, fiú – fordult Áronhoz –, a te szemed éles, a kezed biztos. A palota tornyaiban prizmák vannak, amik a napfényt összegyűjtik. Irányítsd a fénysugarakat a viharfelhők szívébe! És te, Bora, a te leheleted a vihar maga. Törj utat a fénynek, fújd el a sötétséget a prizmák elől!
A feladat hatalmasnak tűnt. Áron habozott. – Én… én nem tudom, hogy kell. Mi van, ha rossz helyre célzok?
Nara megfogta a kezét. – Bízz magadban, ahogy én bízom benned! És bízz a szélben! Bora majd segít.
Áron a húga csillogó szemébe nézett, és a szívét melengető érzés járta át. A kétely sziklája megrepedt benne. Bólintott, és elindult a legmagasabb torony felé. Nara közben ismét énekelni kezdett, egy hívogató, szeretetteljes dalt, amire a környék összes apró, tiszta felhője odasereglett, mint a méhek a virágra.
És elkezdődött a harc, ami nem fegyverekkel, hanem fénnyel és széllel vívtak. Bora hatalmas köröket leírva repült, és erős fuvallataival letépte a sötét felhőfoszlányokat a tornyokról, szabaddá téve a prizmákat. Áron a toronyban állva egy kristályszerkezettel irányította a beáramló napfényt. A fény Nara bárányfelhő-seregén áthaladva megsokszorozódott, vakítóan ragyogó nyíllá változott. Áron a viharfelhők legsűrűbb közepébe célzott.
A fénynyaláb sisteregve csapódott a sötétségbe. A viharfelhők fájdalmasan felmorajlottak. Nem bírták a tiszta fényt és a felhők ártatlanságát. Zsugorodni kezdtek, a dühös lilából fakó szürkévé váltak, majd apró, ártalmatlan párafelhőkké oszlottak szét.
Órákig tartott a küzdelem. Áron már alig állt a lábán, de Nara biztató hangja és Bora fáradhatatlan repülése mindig új erőt adott neki. Végül az utolsó mohó viharfelhő is eltűnt. A Felhőpalota ismét teljes pompájában ragyogott, fényesebben, mint valaha. A falak begyógyultak, a zene felerősödött.
A Palota Őre eléjük lépett. A fény körülötte most már meleg és barátságos volt.
– Megmentettétek a palotát – mondta hálásan. – De többet tettetek ennél. Megtanultátok, hogy a legnagyobb sötétséget is le lehet győzni, ha a hit, a józan ész és a természet ereje összefog. A te hited, Nara, hívta a segítséget. A te kitartásod, Áron, irányította az erőt. A ti összjátékotok hozta el a győzelmet.
Bora visszavitte őket a saját felhőik közé. A hazaút csendes volt és békés. Áron már nem kapaszkodott görcsösen. Kényelmesen elhelyezkedett, és hagyta, hogy a szél ringassa, miközben csodálattal nézte a húgát, aki halkan dúdolgatott a felhőknek.
Attól a naptól kezdve a Felhőpalota soha többé nem halványult el. Nara és Áron pedig együtt gondozták a nyájukat. Nara továbbra is álmodozott, de már nem egyedül, Áron pedig megtanulta, hogy a legfontosabb dolgok a világon nem mindig láthatóak, és a legnagyobb erő nem a karokban, hanem a szívben lakozó bizalomban rejlik. Megértették, hogy együtt, egymásra és a körülöttük lévő világra figyelve bármilyen vihart képesek legyőzni.
