Hol volt, hol nem volt, az üveghegyen is túl, egy gyönyörű, zöldellő völgy ölelésében állt egy csodálatos kastély, ezer toronnyal, csillogó ablakokkal és virágzó kertekkel. Ebben a kastélyban élt Ilona királylány, kinek szíve tiszta volt, mint a forrásvíz, de lelke néha mégis aggodalommal telt meg. Mert bizony, minden hajnalban, amikor az első napsugarak megcsókolták a hegyek ormát, valami különös dolog történt a kastéllyal.
Ilona királylány, amint felébredt, azonnal az ablakhoz sietett, hogy gyönyörködjön otthona szépségében. De az utóbbi időben mindig ugyanazt vette észre: a kastély tornyai, mintha vékony fátyol borítaná őket, halványodni kezdtek. Először csak a legfelső csúcsok, aztán lassan az egész épület, mígnem olyanná vált, mint egy délibáb, melyet a szél bármelyik pillanatban elsodorhat. Aztán, ahogy a nap feljebb kúszott az égen, a kastély újra élesen rajzolódott ki, mintha mi sem történt volna. Ez a rejtély egyre nagyobb félelmet ültetett a királylány szívébe.
– Ennek véget kell vetni! – sóhajtotta egy reggel Ilona, miközben a kastély épp elmosódott körvonalait figyelte. – Hívassátok az Udvari varázslót! Talán ő tudja a megoldást.
Az Udvari varázsló, egy öreg, ősz szakállú, de mégis élénk szemű férfi, aki ezeréves könyvekből leste a tudományt, hamarosan Ilona elé járult. Hosszasan vizsgálta a jelenséget, varázspálcáját forgatta, különös füveket égetett, de a tornyok csak halványodtak. Végül mélyet sóhajtott, és így szólt:
– Királylányom, ez nem holmi hétköznapi bűbáj. Ez egy ősi varázslat, melyet csak egy tiszta szívű, önzetlen jótett oldhat fel. A kastély falai azért válnak köddé, mert a varázslat azt súgja: egy napon eltűnik, ha a szív, mely benne él, nem a jóságot választja. El kell indulnunk, hogy megtaláljuk azt a tettet, mely visszahozza otthonunk erejét és láthatóságát.
Ilona királylány arcán elszántság tükröződött. – Akkor induljunk! De kik kísérnek el ezen a veszélyes úton?
Ekkor lépett elő a terem egyik sarkából egy ifjú, szerény tekintetű fiú. Ő volt Bálint, az istállófiú, kinek keze erős volt a lovak gondozásától, és szíve tiszta, mint a hegyi patak. – Én elkísérem, Felség! Ismerem az erdő minden ösvényét, és nem félek semmitől, ha a kastélyról van szó.
Ilona ránézett Bálintra, és meglátta szemében a bátorságot és a hűséget. – Jól van, Bálint! Akkor hárman vágunk neki az útnak. De várjatok! – tette hozzá Ilona, és kinyitott egy kis aranykalitkát. Kirepült belőle egy apró madárka, tollazata a szivárvány minden színében pompázott, csőre pedig olyan volt, mintha a naplemente festette volna. Ez volt Szivárványcsőr, a kismadár, Ilona leghűségesebb társa, aki minden titkát ismerte, és éneke a legborúsabb napokon is reményt hozott.
Így hát útnak indult a különös csapat: a királylány, a varázsló, az istállófiú és a szivárványszínű madár. Hosszú napokon át vándoroltak, erdőkön, mezőkön, hegyeken és völgyeken keresztül. A varázsló régi térképeket böngészett, Bálint a fák között figyelt a vadállatok nyomaira, Szivárványcsőr pedig vidáman csicsergett, hol előttük repült, hol a vállukra szállt, mintha ő is keresne valamit.
Egy nap egy kis faluba értek, melyet szomorúság borított. Az emberek arcán aggodalom ült, a kutak kiszáradtak, a föld repedezett. – Mi történt itt? – kérdezte Ilona egy öreg asszonytól.
– A forrásunk elapadt, Felség – felelte az asszony reszkető hangon. – Nincs vizünk, a termés tönkremegy, éhínség fenyeget minket.
A varázsló azonnal varázsolni kezdett, próbálta visszahozni a vizet, de a forrás csak nem fakadt fel. – Ez nem az én hatalmamban áll – mondta végül elkeseredetten. – Ez a természet rendje, vagy egy sokkal erősebb varázslat műve.
Bálint azonban nem adta fel. – Felség, emlékszem, mikor gyermek voltam, apám mesélte, hogy a falu mögött, a Sas-szikla alatt van egy rejtett föld alatti patak, de a bejáratot rég betemette a földcsuszamlás. Talán az vezet a forráshoz!
Ilona és a varázsló kételkedve néztek rá, de Bálint szeme elszántan csillogott. – Megpróbálom! – mondta, és már indult is a Sas-szikla felé, magával víve egy ásót és egy lapátot, amit a falu szélén talált. Ilona és a varázsló követték, Szivárványcsőr pedig körözött felette, mintha mutatná az utat.
Bálint erejét megfeszítve, órákon át ásott a tűző napon. A keze felhólyagosodott, a háta sajgott, de nem állt meg. Ilona odament hozzá, és megpróbálta meggyőzni, hogy pihenjen, de Bálint csak megrázta a fejét. – Ezeknek az embereknek szükségük van a vízre, Felség! Nem adhatom fel.
A királylány eközben észrevette, hogy Szivárványcsőr egy különösen fényes piros bogyót csipeget a földről. Odament, és meglátta, hogy a bogyó alatt egy apró, repedt agyagedény van, melyből alig észrevehetően szivárgott a víz. – Varázsló! – kiáltott Ilona. – Nézze csak! Ez a repedés! Talán ez a kulcs!
A varázsló odasietett, és megvizsgálta az edényt. – Hát persze! Ez egy ősi víztartó edény, melyet a földbe rejtettek. A repedésen keresztül lassan engedi el a vizet, táplálva a föld alatti ereket. De miért apadt el a forrás?
Bálint ekkor egyre mélyebbre ásott, és egyszer csak egy rejtett járatra bukkant. Onnan hideg, friss levegő áramlott ki. – Megvan! – kiáltotta fáradtan, de boldogan.
A varázsló és Ilona a járaton keresztül siettek, és valóban, egy föld alatti patakot találtak, melynek vize egy eldugult sziklatömb miatt nem tudott tovább folyni a falu forrása felé. A varázsló azonnal megpróbálta elhárítani a sziklát, de az túl nagy volt. Bálint odalépett, és minden erejét összeszedve, Ilona és a varázsló segítségével nekiláttak, hogy megmozdítsák az akadályt.
A királylány, a varázsló és az istállófiú együtt feszültek neki a hatalmas kőnek. Ilona finom keze megkarcolódott, a varázsló ősz szakálla összekoszolódott, Bálint pedig szinte ájultan rogyott le, de a szikla végül megmozdult, és a víz zúgva tört elő, egyenesen a falu forrása felé.
Ebben a pillanatban valami csoda történt. Szivárványcsőr felrepült a magasba, és olyan gyönyörűen énekelt, ahogy még soha. A dala betöltötte a völgyet, és ahogy a hangok eljutottak a távoli kastélyig, a tornyok, melyek eddig halványan remegtek, most újra élesen kirajzolódtak. Nemcsak élesen, hanem erősebben, ragyogóbban, mint valaha. A kastély mintha újjászületett volna!
Ilona, Bálint és a varázsló egymásra néztek. A falu népe boldogan szaladt a forráshoz, és nem győzött hálálkodni. Nem tudták, hogy a kastély varázslatát ők hárman oldották fel, önzetlen segítségükkel. Ilona a varázslóra nézett, majd Bálintra, és megértette.
– A kastély nem a falakban él – mondta Ilona, és mosolya beragyogta a napot. – Hanem a szívünkben, a jóságban, amit adunk. Bálint, te nemcsak a kastélyt mentetted meg, hanem a szívemet is megtanítottad valamire. A te önzetlen erőd, a varázsló bölcsessége, és Szivárványcsőr reményteli éneke mind-mind hozzájárultak ehhez a csodához.
Hazafelé tartva a kastély tornyai már nem halványodtak el. Sőt, Ilona minden reggel azt vette észre, hogy otthona egyre fényesebb, egyre erősebb, mintha a jótett energiája táplálná. A varázsló is elégedetten bólogatott, mert megtanulta, hogy a legnagyobb varázslat nem a könyvekben, hanem az emberi szívben rejlik. Bálint pedig boldogan tért vissza az istállóba, tudva, hogy az ő egyszerű, de bátor tette megmentette mindazt, amit szeretett.
És Szivárványcsőr? Ő továbbra is Ilona vállán ücsörgött, és énekével emlékeztette a királylányt, hogy a szeretet és a leleményesség a legerősebb varázslat. Mert a valódi érték nem a külső csillogásban rejlik, hanem abban a képességben, hogy segítsünk egymásnak, és önzetlenül jót tegyünk. Így éltek boldogan, amíg meg nem haltak, és a kastély tornyai soha többé nem halványodtak el.







