A tenger mélyén, ahol a korallok ezer színben pompáztak, és a vízinövények selymesen ringatóztak az áramlatban, élt egy kíváncsi kis sellő, Nerida. Haja olyan volt, mint a napfény áttörő sugara a víz felszínén, farka pedig a legszebb gyöngyházfényben tündökölt. Nerida nemcsak a tenger rejtélyeit szerette kutatni, hanem az elgondolkodtató kérdéseket is. Naponta újabb és újabb találós kérdéseket agyalt ki, hogy próbára tegye a tenger lakóinak eszét, és persze a sajátját is.
Egy reggel, amikor a nap első sugarai táncot jártak a víz felszínén, Nerida egy különösen izgalmas kérdéssel ébredt. Úgy érezte, ez a kérdés nemcsak az eszét, hanem a szívét is próbára teszi majd. Gyorsan úszott a központi korallzátonyhoz, ahol a tenger népe gyakran gyűlt össze, hogy híreket cseréljen, vagy épp Nerida legújabb találós kérdésein törje a fejét.
Már ott várta őt Pöttyös, a bohókás gömbhal, aki mindig elsőként érkezett, ha valami izgalmas történt. Pöttyös, ahogy a neve is mutatja, apró, sötét pöttyökkel volt tarkítva, és a tenger leginkább bohókás, de egyben a legjóindulatúbb lakója volt. Amikor izgatott lett, gömbölyűre fújta magát, és úgy gurult a vízben, mint egy színes labda.
– Nerida, Nerida! – kiáltotta Pöttyös, amint meglátta a kis sellőt. – Van valami új a tarsolyodban? Már alig várom, hogy megfejtsem! Biztosan valami bonyolult, amit csak én tudok majd kitalálni! – fújta fel magát büszkén.
Nerida mosolyogva úszott közelebb. – Persze, Pöttyös, ma egy egészen különleges kérdést hoztam. Figyeljetek jól, tengerlakók! – fordult a már gyülekező halakhoz, rákokhoz, tengeri csillagokhoz és más élőlényekhez. – A találós kérdésem a következő: Mi az, ami megosztva mindig nagyobb lesz?
A tenger népe elgondolkodva morajlott. Sokan egymásra néztek, homlokukat ráncolták. Pöttyös azonnal elkezdett tippelni. – Egy nagy halraj? Ha kettéosztod, akkor két nagy halraj lesz! Vagy egy kincsesláda? Ha megosztod a kincseket, akkor több embernek lesz kincse! – kiáltotta lelkesen, miközben ide-oda úszkált.
Nerida megrázta a fejét. – Majdnem, Pöttyös, de nem egészen. A halraj attól még nem lesz nagyobb, csak több részre oszlik, a kincsesláda pedig véges, ha megosztod, mindenkinek kevesebb jut. Gondolkodjatok mélyebben!
Egy idős rák azt javasolta: – Talán a tenger feneke? Ha megosztod a teret, akkor több helyen lehet élni! – De Nerida ismét nemlegesen válaszolt.
Napok teltek el, a tenger lakói a találós kérdésen törték a fejüket. Pöttyös már majdnem feladta, annyira belefáradt a sok sikertelen próbálkozásba. – Ez lehetetlen, Nerida! Nincs ilyen dolog! Minden, amit megosztasz, kisebb lesz, nem nagyobb! – dünnyögte.
Nerida azonban tudta, hogy a válasz létezik, csak mélyebben kell keresni. Úgy döntött, felkeresi Korallanyát, a tenger legbölcsebb matrónáját. Korallanya egy hatalmas, ősi koralltelep közepén élt, és a tenger minden titkát ismerte. Szavai mindig megnyugtatóak és mély értelműek voltak.
– Korallanya, segíts nekem! – kérlelte Nerida, miközben Pöttyös izgatottan lebegett mellette. – Feltettem egy találós kérdést, de senki sem tudja a választ, és én sem értem teljesen, bár érzem, hogy a szívemben ott rejtőzik.
Korallanya bölcsen mosolygott. – Érzem a kérdés súlyát, kedves Nerida. A válasz nem a láthatóban rejlik, hanem abban, amit érezni lehet. Azonban nem én fogom megmondani neked. A tenger népének magának kell rájönnie. Figyeljétek meg a körülöttetek lévő világot, és ami a legfontosabb: figyeljétek meg egymást. Segítsetek, ahol tudtok, és ne feledjétek, a legmesszebbre mindig az áramlik, ami a szívből jön.
Nerida és Pöttyös elgondolkodva úsztak el Korallanyától. Mit jelenthetett ez? Figyeljék meg egymást? Segítsenek? Elhatározták, hogy megfogadják a tanácsot.
Nem sokkal később, úszás közben, meglátták, hogy egy apró, ijedt csikóhal elvesztette a családját. Zokogott, és tehetetlenül sodródott az áramlatban. Nerida azonnal odasietett hozzá. – Ne félj, kicsim! Segítek megtalálni a családodat! – mondta lágyan, és megfogta a csikóhal apró uszonyát.
Pöttyös is csatlakozott. – Én majd körülnézek, hátha meglátom őket! – fújta fel magát, és fürgén körözni kezdett. Nerida és Pöttyös együtt keresték a csikóhal családját, és hamarosan meg is találták őket egy tengeri fűmező szélén. A csikóhal boldogan úszott a szüleihez, hálásan integetve Neridának és Pöttyösnek.
Nerida ekkor melegség áradását érezte a szívében. Nem vett el tőle semmit, sőt, mintha valami megmagyarázhatatlanul növekedett volna benne. Pöttyös is mosolygott. – Ez jó érzés volt! – mondta.
Másnap egy idős tengeri csiga küzdött egy nehéz kővel, amit el kellett volna mozdítania az útjából. Pöttyös, emlékezve Korallanya szavaira, azonnal odasietett. – Hadd segítsek! – mondta, és minden erejét összeszedve elkezdte tolni a követ. Nerida is csatlakozott, és együtt sikerült elmozdítaniuk az akadályt. A csiga hálásan bólintott. – Köszönöm, barátaim! Nagyon kedvesek vagytok!
Újra, Nerida és Pöttyös is éreztek valamit. Ez a jó érzés ismét nagyobb lett, mint az előző. Valahányszor segítettek, valahányszor kedvesen bántak valakivel, a szívük megtelt valami melegséggel és örömmel, ami nem fogyott, hanem egyre erősebbé vált.
Egy este, amikor a tenger mélye elcsendesült, Nerida és Pöttyös egy puha tengeri anemóna mellett pihentek. – Tudod, Pöttyös – kezdte Nerida –, Korallanyának igaza volt. A válasz nem valami látható dolog. Amikor segítettünk a csikóhalnak, vagy a csigának, nem lett kevesebb belőlünk. Sőt! Mintha több lett volna bennünk valami. Valami, ami melegít, és boldoggá tesz minket és másokat is.
Pöttyös elgondolkodva bólintott. – Igen! Én is ezt éreztem! Mintha a szívem nagyobbra nőtt volna! – fújta fel magát egy kicsit, de most nem büszkeségből, hanem a felismerés örömétől.
– A kedvesség! – kiáltotta Nerida hirtelen, és felpattant. – Ez az! A kedvesség az, ami megosztva mindig nagyobb lesz! Minél többet adsz belőle, annál több lesz belőled és a körülötted lévőkből! Nem fogy el, hanem szaporodik!
Pöttyös is felkiáltott: – És Korallanya azt is mondta, hogy a legmesszebbre az áramlik, ami a szívből jön! A kedvesség! Egy apró kedves tett, mint amikor te segítettél a csikóhalnak, továbbgyűrűzik! A csikóhal boldog lett, a szülei is, és talán ők is kedvesebbek lesznek másokkal! Ez eljut messzire, messzire, az egész tengerbe!
Nerida szíve ujjongott. Megtalálták a választ! És nemcsak megtalálták, hanem meg is tapasztalták. Gyorsan visszaindultak a korallzátonyhoz, ahol a tenger népe még mindig tanácstalanul gyülekezett.
– Tengerlakók, figyeljetek! – kiáltotta Nerida. – Megtaláltuk a választ a találós kérdésemre! Mi az, ami megosztva mindig nagyobb lesz? A válasz: a kedvesség!
Először csend támadt, majd a tenger népe elgondolkodva kezdett suttogni. Aztán Nerida és Pöttyös elmesélték nekik, hogyan jöttek rá, hogyan segítettek másokon, és milyen érzés volt. Elmagyarázták, hogy a kedvesség nem egy tárgy, amit el lehet osztani, hanem egy érzés, egy cselekedet, ami, ha megosztjuk, nemhogy kevesebb nem lesz, hanem megsokszorozódik. Egy kedves szó, egy segítő kéz, egy mosoly – mindez továbbadódik, inspirálja a többi élőlényt, és egyre nagyobb hullámokat vet a tengerben, eljutva a legmesszebbi zugokba is.
A tenger népe megértette. A morajlás elégedett csobogássá változott. Attól a naptól kezdve a tenger mélye még ragyogóbbá vált. Az élőlények figyelmesebbek lettek egymással, gyakrabban segítették egymást, és egyre több kedves szó hangzott el. Nerida pedig tudta, hogy a legfontosabb leckét tanulta meg: a kedvesség valóban a legmesszebbre áramlik, és a szívekben növekszik a legnagyobbá, ha megosztják.
