A város szélén, ahol a szürke házak már átadták helyüket a zöldellő fák suttogásának, állt egy régi, de annál varázslatosabb épület: a Könyvtár. Nem is akármilyen könyvtár volt ez! A polcain nemcsak betűk és szavak éltek, hanem egész világok, kalandok, és mesés teremtmények várták, hogy valaki felnyissa az oldalakat, és életre keltse őket. Tomi és Zsófi, a két elválaszthatatlan barát, a könyvtár törzsvendégei voltak. Hetente legalább háromszor beosontak a vastag falak közé, és órákig elmerültek a papír illatú, csendes birodalomban.
Egy borongós, őszi délutánon azonban valami más volt a levegőben. Nem a megszokott, nyugodt suttogás, hanem egyfajta furcsa, feszült csend. Tomi, aki mindig előbb érzékelte a szokatlant, felhúzta orrát. „Zsófi, te is érzed? Mintha a mesekönyvek most nem is mesélnének.”
Zsófi, aki éppen egy sárkányos enciklopédia lapjait simogatta, felnézett. „Tényleg! Mintha valami hiányozna. Egy hang, egy nevetés… vagy egy morgás.”
A könyvtáros néni, Berta néni, aki rendszerint mosolygósan pakolgatta a könyveket, most idegesen rohangált a meserészlegen. Kezében egy üres helyet mutató cédula remegett. „Elveszett! Elveszett a legöregebb, a legbölcsebb… Morgó!”
Morgó, a könyv! Ez volt a könyvtár egyik legkülönlegesebb mesegyűjteménye. Vastag, bőrbe kötött kötet volt, aranyozott sarkokkal, és annyira régi, hogy már a borítója is ráncos volt. A gyerekek csak Morgónak hívták, mert a lapjai néha olyan furcsán nyikorogtak, mintha morogna, ha túl sokáig hagyták magára. Azt mondták, a legszebb és legelvarázsoltabb mesék laktak benne, de csak akkor kelt életre igazán, ha valaki végig olvasta a történeteket, az utolsó pontig.
Azonban Morgó nem csak eltűnt. Ahogy Berta néni kétségbeesetten nézett az üres polcra, egy apró, vörös csuklyás kislány suhant el a háta mögött, a felnőtt regények polcai felé. Aztán egy fénylő páncélos lovag masírozott el a folyosón, mintha csak a következő kalandját keresné. Egy zöld pikkelyes sárkány pedig éppen egy földrajzkönyv mögül kukucskált ki, szemei kíváncsian csillogtak.
„Jaj, ne!” – kiáltott fel egy éteri, csengő hang. A levegőben apró, fénylő szikrák táncoltak, és egy pillanat alatt megjelent A Könyvtündér. Selymes, áttetsző ruhája volt, hajában fénylő virágok csillogtak, és a szeme olyan volt, mint a legfényesebb csillag. „Morgó elszökött, és a történetei szétfutottak! Ha egy mesekönyv túl sokáig marad olvasatlanul, vagy ha a történetei félbemaradnak, a szereplők elkezdenek unatkozni, és kiszöknek! Morgó pedig… nos, ő különösen érzékeny a befejezetlen történetekre. Már régóta morog, hogy nem olvassák végig az ő meséit!”
Tomi és Zsófi egymásra néztek. „Akkor mi lesz?” – kérdezte Tomi.
„Akkor ti fogjátok visszacsábítani őket!” – mondta a Könyvtündér, és rájuk mosolygott. „Ti vagytok azok, akik hisztek a mesékben, és akik képesek vagytok befejezni őket. Keressétek meg a szereplőket, hallgassátok meg a történeteiket, és segítsétek őket a végükre! Csak így tud Morgó visszatérni, és csak így lesz újra rend a Könyvtárban!”
A két barát izgatottan indult útnak. Az első, akivel találkoztak, az a bizonyos vörös csuklyás kislány volt, aki most éppen a krimik között bújkált. Szomorúan ült egy sarokban.
Zsófi: „Szia! Te vagy Piroska?”
Piroska: „Igen, én. De a történetem… az abbamaradt. A nagymamámhoz igyekeztem, de aztán… semmi. Nem tudom, mi lett a farkassal, vagy a nagymamával. Nagyon félek!”
Tomi: „Ne félj! Segítünk neked! Mi lesz, ha azt mondjuk, hogy egy bátor favágó, aki éppen arra járt, meghallotta a kiabálást, és elkergette a farkast? A nagymamád pedig biztonságban volt a házikóban!”
Piroska: „Tényleg? És utána megettük a kosárból a finom kalácsot?”
Zsófi: „Persze! És éldegéltek boldogan, amíg meg nem haltak!”
Ahogy Zsófi kimondta az utolsó mondatot, Piroska arca felragyogott, és egy aranyos kis fénypor kíséretében eltűnt, majd az egyik mesekönyv a polcon, ami eddig üresen állt, hirtelen megtelt a történetével. Az első siker! A Könyvtündér bólintott, és intett nekik, hogy folytassák.
Később egy fénylő páncélos lovaggal találkoztak, aki egy földrajzi atlasz lapjain próbált utat találni. Pajzsa poros volt, kardja tompa.
Lovag: „Ó, nemes ifjak! Segítsetek! A hercegnőm vár rám a legmagasabb toronyban, de elvesztettem az utat. A térképemen csak sárkányok és varázslatok vannak, de ez a könyv… ez csak hegyeket és folyókat mutat!”
Tomi: „Hát persze! A te mesekönyvedből szökött meg a hercegnő! És a sárkány is! A hercegnő valószínűleg a legkevésbé sárkányos helyre bújt, egy romantikus regénybe. Mi lenne, ha azt mondanánk, hogy a hercegnő, megelégelve a sárkányt, maga indult el megkeresni téged, és most éppen a virágoskertben vár rád, ahol a legszebb rózsák nyílnak?”
Lovag: „Micsoda fordulat! A bátor hercegnő! Ez csodálatos! Rögtön indulok!”
Zsófi: „És amint meglátod, térdre esel, és megkéred a kezét, és boldogan éltek, míg meg nem haltak!”
A lovag is felragyogott, és eltűnt, a helyén pedig egy másik mesekönyv borítója vált élénkebbé, mintha a tinta frissen száradt volna meg rajta. A Könyvtündér elégedetten mosolygott.
Tomi és Zsófi egyre ügyesebben fejezték be a meséket. Segítettek egy boszorkánynak, akinek elfogyott a varázsereje, és egy manónak, aki eltévedt az erdőben. Minden egyes befejezett történet után egy könyv visszakerült a polcára, és a könyvtár egyre csendesebbé, de egyben békésebbé vált.
Végül már csak egyetlen furcsa jelenség maradt: egy halk, de kitartó morajlás, ami mintha a föld alól jött volna. A Könyvtündér, aki végig velük volt, intett.
A Könyvtündér: „Ez Morgó. Érzem, hogy közel van. Azt hiszem, elrejtőzött. Azt akarta, hogy keressék, hogy olvassák. De még mindig hiányzik a legfontosabb történet. A sajátja.”
A morajlást követve a gyerekek egy eldugott sarokba jutottak, ahol a porréteg már vastagon ült a könyveken. Egy régi, fakó takaró alatt egy vastag, bőrbe kötött könyv lapult. A borítója ráncos volt, a sarkai kopottak. Morgó volt az.
Tomi: „Megtaláltuk!”
Zsófi: „De mi a története?”
A Könyvtündér lehajolt a könyvhöz. „Morgó története arról szól, hogy minden könyvnek szüksége van olvasókra. Arról, hogy a mesék csak akkor élnek igazán, ha valaki végig olvassa őket, és a szereplők hazatalálnak a lapokra. Morgó azért lett morcos, mert úgy érezte, elfelejtették, és a történetei sosem érnek véget. Nektek kell befejezni az ő meséjét is.”
Tomi és Zsófi leültek a poros padlóra, és óvatosan felnyitották Morgót. Az első oldalon egy félbehagyott rajz volt: egy kisfiú és egy kislány, akik éppen egy könyvet olvasnak. Az arcuk üres volt, a történetük hiányzott. A Könyvtündér bólintott. „Ez vagytok ti. Ti vagytok a befejezés.”
Tomi és Zsófi egymásra néztek, majd a könyvre. Elkezdték mesélni. Arról meséltek, hogy ők ketten mennyire szeretik a könyvtárat. Arról, hogy minden mesét végigolvasnak, mert tudják, milyen fontos, hogy a hősök eljussanak a boldog végig. Arról, hogy a könyvek nem csak papírlapok, hanem élő, lélegző világok, amikre vigyázni kell.
Ahogy meséltek, a rajzon lévő gyerekek arca megtelt élettel, a mosolyuk szélesedett. A Könyvtündér szemei csillogtak. Morgó lapjai finoman rezdültek, és a morajlás helyett egy halk, elégedett sóhaj hallatszott.
Tomi: „És ígéretet teszünk neked, Morgó, hogy sosem fogunk félbehagyni egy mesét sem! Mindig végigolvassuk őket, és szeretni fogunk minden egyes történetet, amit rejtesz!”
Zsófi: „Mert minden mesének szüksége van egy befejezésre, és minden könyvnek szüksége van egy olvasóra, aki ápolja és szereti!”
Morgó borítója felragyogott, vastag, bőrbe kötött teste finoman lebegett, majd egy pillanat alatt visszarepült a régi helyére, a meserészleg legfelső polcára. Olyan volt, mintha sosem hiányzott volna. A Könyvtárban újra béke honolt, és a könyvek halk, boldog suttogása visszatért.
A Könyvtündér hálásan nézett Tomira és Zsófira. „Köszönöm, gyerekek! Visszaadtátok a rendet és a békét a Könyvtárnak. És ami a legfontosabb, emlékeztettétek Morgót, és minden könyvet arra, hogy mennyire fontosak. A mesék élnek, amíg olvassuk őket, és a legszebb ajándék, amit adhatunk nekik, az egy befejezés.”
Tomi és Zsófi boldogan néztek szét. A Könyvtár újra régi önmaga volt, tele élettel, történetekkel, és a csendes tudással, hogy minden mesének meg kell adni a lehetőséget, hogy a végére érjen. Attól a naptól kezdve még nagyobb gonddal olvasták a könyveket, sosem hagytak félbe egyetlen történetet sem, mert tudták: a könyvek élnek, és a mi feladatunk, hogy életben tartsuk őket a képzeletünkkel és a szeretetünkkel.
