Volt egyszer, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen, de az Üveghegyen túl, egy kedves kis házban élt Bendegúz, a kisfiú, akinek szeme úgy csillogott, mint a hajnali harmat, és mosolya melegebb volt, mint a nyári napsugár. Bendegúz már nagyfiú volt, majdnem hatéves, és élete egyik legnagyobb kalandja épp a küszöbön állt. Ugyanis a szájában, pontosan elöl, alul, egy pici fogacska már napok óta furcsán mozgott. Nem fájt, csak olyan volt, mint egy billegő szék, ami bármelyik pillanatban felborulhat. Ettől a gondolattól Bendegúz hol izgatott lett, hol pedig egy picit aggódott. Hiszen ez volt az első ilyen fogacskája!
– Anyu, Anyu! – kiáltotta egy délután, miközben éppen a kedvenc dinoszauruszos könyvét lapozgatta. – Nézd, a fogam! Már nagyon mozog! Szerinted mikor esik ki?
Anyu odahajolt, és gyengéden megvizsgálta Bendegúz száját. – Ó, drágám, ez a fogacska már nagyon érett. Hamarosan útra kel, hogy átadja a helyét egy újnak, erősebbnek. És tudod, mit jelent ez? – kacsintott Anyu.
Bendegúz szeme elkerekedett. – A fogtündér! Jön a fogtündér?
– Pontosan! – mondta Anyu, és megölelte a kisfiút. – De ne sürgesd, majd ő tudja, mikor jön el az ideje. Addig is, vigyázz rá, és ne rágcsálj kemény dolgokat vele.
Bendegúz attól a naptól kezdve még türelmetlenebbül várta a nagy eseményt. Minden reggel, amikor felébredt, és este, lefekvés előtt, a nyelvével megtapogatta a billegő fogat. És eljött a nap! Vacsora után, miközben egy puhább almát rágcsált, hirtelen egy apró pukkanást érzett, és a fogacska, mintha csak elengedte volna a gyökereit, a nyelvére került. Bendegúz először meglepődött, majd hatalmas mosolyra húzta a száját. Ott volt a keze ügyében, egy pici, hófehér gyöngyszem!
– KIESETT! KIESETT! – kiáltotta diadalmasan, és Anyuhoz rohant, hogy megmutassa a kincset.
Anyu örömmel gratulált, és segített Bendegúznak egy kis dobozkába tenni a fogat, amit azután gondosan az ágya mellé, a párnája alá rejtett. – Most pedig aludj szépen, és majd meglátjuk, mit hoz a reggel – mondta Anyu, puszit adva Bendegúz homlokára.
Amint Bendegúz álomba szenderült, a ház felett, a csillagos égbolton, két apró, ragyogó fény suhant át. Nem is akárkik voltak ők, hanem Flóra és Miki, a két legügyesebb fogtündér a környéken. Flóra kecses volt és elegáns, szárnyai úgy csillogtak, mint a hajnali napsugár, és ruhája ezerféle virágszirmot idézett. Miki pedig fürge és játékos volt, szárnyai színesek, mint a szivárvány, és mindig volt egy pajkos mosoly a szája szélén.
A fogtündérek mágikus térképén, ami minden gyerek foghullását mutatta, Bendegúz neve épp akkor villant fel, amikor a fogacska kiesett. – Nézd, Miki! Bendegúz! Az első fog! – kiáltott fel Flóra izgatottan.
– Ó, igen! Emlékszem rá, milyen aranyos kisfiú! – mondta Miki, és máris indult volna. – Gyere, siessünk! Ki tudja, milyen kincset hagyott a párnája alatt!
Flóra megállította. – Várj, Miki! Tudod, mi a legfontosabb? Nem az, hogy mit viszünk cserébe, hanem az, hogy mekkora örömöt okozunk a gyereknek. Emlékszel a Főfogtündér tanácsára? A legszebb mosoly a legnagyobb jutalom.
Miki elgondolkozott. – Igazad van, Flóra. De… mi lenne, ha most egy kicsit versenyeznénk? Barátságosan, persze! Nézzük meg, ki tud nagyobb, őszintébb mosolyt csalni Bendegúz arcára! Én megpróbálom valami igazán izgalmassal, te pedig a te kedves, finom módszereiddel.
Flóra elmosolyodott. – Rendben, Miki. Egyezzünk meg! De a cél a közös öröm, ne feledd!
Flóra repült először Bendegúz szobájába. Kis mécsesfényként suhant be az ablakon, és szelíden leereszkedett a párna mellé. A kis fogacska ott pihent a dobozkában. Flóra gondosan kivette, és a helyére egy apró, csillogó, kristályból készült unikornist tett, ami olyan volt, mintha maga is a hajnali ködből szőtték volna. Mellé egy pici üzenetet is hagyott, apró, virágszirmokra írva: „Sok boldogságot az új fogacskádhoz! Flóra, a Fogtündér.” Flóra tudta, hogy Bendegúz szereti a mesebeli lényeket, és remélte, hogy ez a kedves kis ajándék szívből jövő örömet okoz neki. Aztán halkan elsuhant.
Másnap reggel Bendegúz azonnal a párnája alá nyúlt. Amikor meglátta a csillogó unikornist, felkiáltott örömében. – Anyu, nézd! A fogtündér járt itt! És milyen szép ajándékot hozott!
Anyu is megcsodálta az apró szobrocskát. Bendegúz egész délelőtt az unikornissal játszott, és nagyon boldog volt. Flóra, aki a felhők közül figyelte, elégedetten bólintott. „Szép mosoly volt” – gondolta.
Miki látta ezt, és elhatározta, hogy ő valami még nagyobb dologgal készül. – Flóra szép ajándékot adott, de én valami igazán emlékezetessel lepem meg! – mondta magában.
A következő este, amikor Bendegúz a második fogacskáját veszítette el, Miki volt soron. Ez a fogacska is elöl, felül mozgott már egy ideje. Miki izgatottan repült be a szobába. A párna alól gondosan kivette a kis fogat, és a helyére nem egy tárgyat tett, hanem egy varázslatos éjszakai álmot csempészett Bendegúz fejébe. Ebben az álomban Bendegúz egy hatalmas kalandparkban találta magát, ahol csúszdázott, ugrált, és még egy igazi sárkány hátán is repült! Az álom olyan élénk és izgalmas volt, hogy Bendegúz még álmában is nevetett.
Reggel, amikor felébredt, Bendegúz alig várta, hogy elmesélje Anyunak az álmát. – Anyu! Olyan szuper álmom volt! Egy sárkányon repültem! – mesélte csillogó szemmel. A párnája alatt pedig ott találta a kis üzenetet: „Remélem, élvezted a kalandot! Miki, a Fogtündér.”
Bendegúz egész nap az álma hatása alatt volt, és rengeteget mesélt róla. Miki, aki a távolból figyelte, elégedetten csettintett. – Na, ez már valami! Ez egy igazi, széles mosoly volt! – gondolta.
Flóra és Miki találkoztak a felhők között, hogy megbeszéljék a történteket. – Látod, Flóra! Az én módszerem nagyobb örömet okozott! Egy egész kalandparkot varázsoltam neki! – büszkélkedett Miki.
Flóra elgondolkozva bólintott. – Igen, Miki, Bendegúz nagyon boldog volt az álmodtól. De figyelj csak! Az az öröm, ami az ajándékomból fakadt, mintha egy kicsit tartósabb lett volna. Azt az unikornist meg tudja fogni, ránézhet, emlékezhet rá. Az álom pedig, bár csodálatos, elillan, mint a reggeli köd. Valahogy egyikünk sem tudta elérni azt a *teljes*, sugárzó mosolyt, amit a Főfogtündér említett.
Miki elhallgatott. Flóra szavai elgondolkodtatták. Tényleg, Bendegúz reggel lelkes volt, de délutánra már a szokásos játékai foglalták le. Az unikornissal viszont még mindig a zsebében szaladgált. Lehet, hogy egyikük sem értette meg igazán a titkot?
– Talán… talán nem az a lényeg, hogy ki ad nagyobb vagy izgalmasabb dolgot – kezdte Flóra. – Hanem az, hogy mi az, ami igazán megérinti egy gyermek szívét. Ami tartós örömet ad, ami a jövőbe mutat.
Miki felnézett Flórára, és egy gondolat kezdett körvonalazódni a fejében. – Mi lenne, ha legközelebb… együtt dolgoznánk? Ha összeadnánk az erőnket és a varázslatunkat?
Flóra szeme felcsillant. – Ez egy nagyszerű ötlet, Miki! Azt hiszem, ez a Főfogtündér tanácsának igazi értelme.
Nem sokkal ezután Bendegúz harmadik fogacskája is meglazult. Ezúttal egy felső metszőfog volt az, ami billegni kezdett. Bendegúz már rutinosan várta a fogtündért, de még mindig érezte azt a különleges izgalmat, ami minden kihulló foghoz járt.
Amikor a fogacska végül kiesett, és Bendegúz elaludt, Flóra és Miki együtt repültek be a szobába. Nem versengtek többé, hanem összehangoltan dolgoztak. Flóra a maga finom, elegáns varázslatával egy apró, csillogó magot helyezett a párna alá. Ez a mag nem egy közönséges mag volt, hanem a „Mosolyfa” magja, ami a kedvességet és a növekedést szimbolizálta. Miki pedig a maga játékos erejével, egy varázslatos álmot szőtt Bendegúz köré. Ez az álom nem egy kalandpark volt, hanem egy kép a jövőről: Bendegúz, amint Anyuval és Apuval egy gyönyörű, virágzó kertben játszik, ahol egy hatalmas, erős fa áll, tele mosolygó virágokkal, és a fa alatt egy padon ülve könyvet olvas Anyuval, és nevetnek. Az álom tele volt szeretettel, biztonsággal és közös örömmel.
Reggel Bendegúz felébredt. Az első, amit érzett, az a melegség volt a szívében, amit az álom hagyott maga után. Nemcsak izgalmas volt, hanem megható is. Aztán a párnája alá nyúlt, és megtalálta a csillogó magot. Egy apró üzenet is volt mellette, amire kétféle betűvel, de egy szívvel íródott: „Ültesd el a Mosolyfát! Flóra és Miki, a Fogtündérek.”
Bendegúz felugrott az ágyból, és Anyuhoz szaladt. – Anyu! Anyu! Képzeld! A fogtündérek együtt jöttek! És adtak egy magot! Egy Mosolyfa magját! És álmodtam… álmodtam, hogy te meg én olvasunk a fa alatt, és nevetünk! És olyan boldog voltam!
Bendegúz arca sugárzott. Olyan széles, őszinte mosoly terült el az ajkán, ami betöltötte az egész szobát. Anyu is meghatódott. – Ó, Bendegúz, ez csodálatos! Ültessük el együtt a magot! És olvassunk majd a fa alatt, ha felnő!
Flóra és Miki a távolból figyelték Bendegúzt. Látták a sugárzó mosolyt, ami valami egészen más volt, mint az eddigiek. Ez a mosoly a szív mélyéből fakadt, tele volt reménnyel, szeretettel és a közös jövő ígéretével. Miki elmosolyodott. – Látod, Flóra? Igazad volt. Együtt sokkal nagyobb örömet tudunk okozni. A legszebb mosoly az, ami a közös élményből és a szeretetből fakad.
Flóra bólintott, és megfogta Miki kezét. – Igen, Miki. Rájöttünk a titokra. Ahol összefogás van, ott a legszebb a mosoly. És Bendegúz Mosolyfája, ha majd felnő, emlékeztetni fog mindenkit arra, hogy az igazi boldogság a megosztott örömben rejlik. És ez a legszebb ajándék, amit egy fogtündér adhat.
Bendegúz elültette a Mosolyfa magját Anyuval a kertben, és minden nap gondosan öntözte. És ahogy a fa cseperedett, úgy nőtt az ő mosolya is, emlékeztetve mindenkit, hogy a legszebb dolgok az életben azok, amiket együtt élünk át, és amik a szívből jövő szeretetből fakadnak. Flóra és Miki pedig, a fogtündérek, ettől kezdve mindig együtt dolgoztak, mert tudták, hogy a közös varázslat a legerősebb, és a közös öröm a legfényesebb.
