Elemér egy esős, szürke délutánon unatkozott. Az ablakon kibámulva csak a koppanó esőcseppeket látta, amint végigfutottak a párkányon, majd tovaszálltak a széllel. „Mit csináljak?” – sóhajtotta. Anyu, aki éppen a konyhában sürgött-forgott, meghallotta. „Menj fel a padlásra, Elemér! Ki tudja, milyen kincseket találsz ott! Régi könyveket, játékokat, vagy valami egészen különlegeset!”
Elemérnek megtetszett az ötlet. A padlás mindig is titokzatos hely volt számára. Felkaptatott a nyikorgó falépcsőn, és kinyitotta a vastag faajtót. A levegő állott volt, poros, és különös, régi illatok keveredtek benne: szárított gyógynövények, régi papír, valami fémes szag. A padlást tetőablakokon beszűrődő, halvány fény világította meg, táncoló porszemekkel telve. Régi bútorok, dobozok, letakart tárgyak sorakoztak a falak mentén, mint megkövült emlékek.
Elemér óvatosan lépkedett a gerendák között, nehogy beleessen a szigetelésbe. Először egy régi hintalovat talált, letörölt róla egy vastag porréteget. Aztán egy doboz régi képeskönyvet, amiket még Anyu olvasott kiskorában. De a tekintete egy letakart, magas tárgyon állapodott meg, ami a sarokban, a kémény mellett állt. Egy hatalmas, fehér lepedő borította, mintha egy szellem pihenne alatta.
Kíváncsian húzta le a lepedőt. Alatta egy régi, fából faragott keretű tükör állt. A keret díszes volt, indás motívumokkal, mintha egy mesebeli erdőből származna. A tükör felülete azonban homályos volt, mintha ezernyi pókfonál hálózta volna be, vagy mintha köd ülne rajta. Elemér egy régi rongyot vett elő egy dobozból, és óvatosan letörölte a port. Ahogy a tükör egyre tisztább lett, valami furcsát vett észre: a felülete mintha vibrálna. Nem a saját képét látta benne tisztán, hanem valami halvány, kékes-ezüstös csillogást.
Hirtelen, a tükör közepén egy apró, áttetsző alak jelent meg. Olyan volt, mintha apró fényszikrákból állna, és csillogó szemeivel Elemérre nézett. A kis lény, alig egy tenyérnyi magas, mosolygott, és vékony, csengő hangon megszólalt:
„Üdvözöllek, Elemér! Én Tükörmanó vagyok, a tükör őrzője. Ez nem egy közönséges tükör. Ez a Varázstükör, és nem a külsődet mutatja, hanem a szíved erejét, a belső fényedet. Minél őszintébb, segítőkészebb és kedvesebb vagy, annál fényesebben ragyog majd a képed benne.”
Elemér tátott szájjal bámulta a Manót. „A szívem erejét? De hát… én nem is látom magam benne!”
„Pontosan! – felelte Tükörmanó, miközben egyet pördült a levegőben. – Mert a te belső fényed még csak pislákol. De ne aggódj, Elemér! Segítek neked megérteni, hogyan teheted erősebbé és ragyogóbbá!”
Elemér izgatottan kérdezte: „És hogyan kell csinálni? Mit tegyek?”
„A legfontosabb az igazmondás és a segítőkészség – magyarázta Tükörmanó. – A tettek számítanak, Elemér, nem a gondolatok. Menj, élj a mindennapjaidat, és figyelj a szívedre. Ha valami jót teszel, gyere vissza, és nézz bele a tükörbe!”
Elemér lement a padlásról, a feje tele volt gondolatokkal. A Varázstükör és Tükörmanó szavai ott zsongtak a fülében. Másnap reggel kissé szorongva indult iskolába. Mindig is csendesebb, visszahúzódóbb fiú volt, nem szeretett feltűnést kelteni.
Matekórán történt. Elemér véletlenül lelökött a padjáról egy tolltartót, és a benne lévő vonalzó kettétört. Senki nem vette észre, a tanító néni éppen a táblánál magyarázott. Elemér szíve hevesen dobogott. Elrejthette volna a törött vonalzót, és tehetett volna úgy, mintha mi sem történt volna. De Tükörmanó szavai eszébe jutottak: „az igazmondás”. Mély levegőt vett, és feltette a kezét.
„Tanító néni! Én eltörtem a vonalzót. Véletlenül lelöktem a padomról.”
A tanító néni ránézett, és egy pillanatra elcsodálkozott, majd elmosolyodott. „Köszönöm, Elemér, hogy bevallottad. Ez nagyon becsületes tőled. Legközelebb légy óvatosabb.”
Elemér elpirult, de valami melegség öntötte el a szívét. Jó érzés volt igazat mondani, még ha kicsit szégyellte is. Délután, amint hazaért, egyenesen a padlásra rohant. Letörölte a tükröt, és belenézett. A homályos felületen most egy apró, halvány, kékes fénypont pislákolt a közepén. Tükörmanó is megjelent, és vidáman tapsolt.
„Látod, Elemér? Az igazmondás fényt gyújtott a szívedben! De ez még csak a kezdet!”
Elemér izgatottan várta a következő napot. Testnevelés órán fociztak. Zsófi, az egyik osztálytársuk, elesett, és csúnyán lehorzsolta a térdét. Sírva fakadt. Többen köré álltak, de senki sem tudta, mit tegyen. Elemér először habozott, de aztán eszébe jutott Tükörmanó másik szava: „a segítőkészség”. Odalépett Zsófihoz, leguggolt mellé.
„Semmi baj, Zsófi, segítek neked felállni. Gyere, elkísérlek a tanító nénihez, biztosan van nála sebtapasz.”
Segített Zsófinak felállni, és óvatosan, karjánál fogva elkísérte a tanáriba. Zsófi hálásan rámosolygott, és azt mondta: „Köszönöm, Elemér! Olyan kedves vagy!”
Amikor hazaért, Elemér már alig várta, hogy felrohanjon a padlásra. Belenézett a tükörbe, és a fénypont most már sokkal nagyobb és fényesebb volt, egy kis csillagként ragyogott a homályos felületen. Tükörmanó ismét ott termett, és elégedetten bólogatott.
„Ez az, Elemér! Látod, milyen egyszerű? Egy apró kedves gesztus, és máris erősebb a fényed!”
Elemér ettől kezdve sokkal figyelmesebbé vált. Nemcsak a tükör miatt, hanem mert érezte, hogy a jótettek nemcsak a másoknak, hanem neki is jó érzést adnak. Másnap Bálint, az osztály egyik legcsendesebb fiúja, nagyon szomorúan ült az órák között. Elemér odament hozzá.
„Mi a baj, Bálint?”
„Elveszett a tolltartóm! Pedig Anyu most vette!” – suttogta Bálint könnyes szemmel.
Elemér azonnal felajánlotta a segítségét. „Ne aggódj, együtt megkeressük! Hol láttad utoljára?”
Ketten végigjárták az osztálytermet, benéztek a padok alá, a székek mögé. Végül Elemér fedezte fel a tornaterem folyosóján, ahol Bálint utoljára volt. Bálint arca felderült, hálásan ölelte át Elemért. „Te vagy a legjobb barátom, Elemér! Nagyon köszönöm!”
Elemér szívét melegség járta át. Akkor este, amikor a padlásra ment, már tudta, mit fog látni. A tükörben a fénypont már nem is pont volt, hanem egy egyre növekvő, ragyogó fénygömb, ami betöltötte a tükör felületének egy jó részét. Tükörmanó sugárzott.
„Csodálatos, Elemér! A fényed egyre erősebb! Látod, nemcsak a tükörben, hanem az osztálytársaid szemében is ragyogsz. Bálint arca is fényesebb lett a te segítségeddel!”
Anyu is észrevette Elemér változását. Sokkal vidámabb, nyitottabb lett. Segített a házimunkában, előzékenyebb volt, és mindig mosolygott. „Mi történt veled, kisfiam? Mintha kicseréltek volna!” – kérdezte egy este.
Elemér elmesélte Anyunak a Varázstükör és Tükörmanó titkát. Anyu meghallgatta, majd elmosolyodott, és megölelte. „Látod, Elemér? A legfontosabb varázslat nem egy tárgyban lakik, hanem a te szívedben. A jóság, az őszinteség és a segítőkészség a legnagyobb erő, ami csak létezhet. Ez a fény, amit a tükör mutat, a te igazi, belső szépséged.”
Elemér egy nap úgy érezte, hogy már nem is kell a tükörhöz mennie. Már a szíve mélyén érezte a fényt, ami benne lakozott. De azért felment a padlásra, és belenézett. A tükör felülete most már teljesen ragyogott. Nem volt többé homályos, hanem egy tiszta, vakító, mégis lágy fénnyel telt meg, ami betöltötte az egész felületét. Mintha maga a nap sugározna belőle.
Tükörmanó utoljára jelent meg. Szemei csillogtak, és büszkén nézett Elemérre.
„Megértetted a varázslatot, Elemér! Most már te magad vagy a tükör. A fény, amit látsz, a te tiszta szívedből jön. Nincs többé szükségem arra, hogy a tükör őrzője legyek, mert te már magadban hordozod a fényt, és tovább tudod adni másoknak. A varázslat benned él!”
Ezzel Tükörmanó egy utolsó szikrázó pördülést tett, és eltűnt a ragyogó fényben, mintha beleolvadt volna. A tükör felülete lassan elhalványult, és újra egy közönséges, régi tárgy lett. De Elemér tudta, hogy a varázslat nem veszett el. Tudta, hogy a jóság, az őszinteség és a segítőkészség nemcsak a tükör képét, hanem a mindennapjait is fényesebbé teszi. Ettől a naptól fogva Elemér élete tele volt fénnyel, amit nemcsak magának tartott meg, hanem szétosztott mindenkinek, akivel csak találkozott.
