Hol volt, hol nem volt, a Kárpátok ölelésében, ott, ahol a hegyek szoknyája fodrosan terül szét, megbújt egy smaragdzöld völgy. A völgy szívében apró falu aludt, házainak kéményéből barátságos füst kanyargott az ég felé. Itt élt egy kislány, akit Emesének hívtak. Barna haja a napfényben gesztenyévé érett, szeme pedig olyan kíváncsi volt, mint a fészkéből először kitekintő cinege.
Emese minden áldott hajnalban, még mielőtt az első kakas rekedten belezendített volna a pirkadatba, felébredt egy különös, csilingelő dalra. A hang a völgy fölé magasodó, fenséges Kristályhegy csúcsáról érkezett. Nem volt az madárdal, sem a szél zúgása. Olyan volt, mintha maga a kő és a fény énekelne, egy dallam, ami egyszerre volt erőteljes és törékeny, mint a jégvirág az ablakon. Emese ilyenkor kiült a házuk tornácára, és hallgatta a hegy énekét, amitől a völgyben a patak vize is mintha vidámabban csobogott volna.
A falu bölcs öregje, a mesemondó pásztor, Emese nagyapja volt. Hosszú, ezüstös szakálla volt, a szeme pedig tele volt csillagokkal és régi idők történeteivel. Amikor Emese a dalról kérdezte, Nagyapa a távoli csúcsra bökött a pásztorbotjával.
– Az a Kristályhegy éneke, kicsi lányom – mondta mély, dörmögő hangon. – A hegy szívében lakik Kődal, a hegy szelleme. Ő maga a hegy lelke. Amíg ő énekel, a hegy ereiben víz csörgedezik, és a mi forrásaink sosem apadnak ki. Az ő dala az élet vize.
És a víz valóban éltette a völgyet. Forgatta a malom kerekét, itatta az állatokat, és a kertekben tőle duzzadtak pirosra a paradicsomok. Ám egy nyáron minden megváltozott. A nap perzselő korongként izzott az égen, és hetekig egyetlen könnycseppnyi eső sem hullott. A falu patakja, a Csermely, először csak suttogni kezdett, majd elhalkult, végül teljesen elnémult. A medrében csak a nap által kiszárított, repedezett iszap maradt. A malomkerék megállt, a virágok lekonyították fejüket, és az emberek homlokán aggodalom redőzött mély barázdákat.
Emese a leginkább mástól szenvedett. A szárazsággal együtt a Kristályhegy éneke is elhallgatott. A hajnalok üresek és csendesek lettek. A kislány érezte, hogy a két dolog összefügg. A hegy csendje a völgy szomjúságát jelentette.
Egy este, amikor a hold ezüst sarlóként ragyogott az égen, Emese odament a Nagyapjához.
– Nagyapa – kezdte elszántan –, én felmegyek a Kristályhegyre. Meg kell találnom Kődalt. Ha a dala elhallgatott, biztosan valami baja esett. Vissza kell hoznom az énekét, és vele együtt a vizet is.
Nagyapa mélyen a kislány szemébe nézett. Nem a gyermeki virtust látta benne, hanem a tiszta szívű bátorságot. Bólintott, majd a tarisznyájából elővett egy simára csiszolt, tenyérbe illő folyami kavicsot.
– Ez a Csermely szívéből való. Vidd magaddal, emlékeztessen a völgyre, ami vár rád. És ne feledd, a hegynek nemcsak füle van, hanem szíve is. Ne csak a füleddel figyelj, hanem a szíveddel is. Úgy hallod meg, amit más nem.
Másnap hajnalban, a néma pirkadatban Emese útnak indult. Lába alatt ropogott a száraz avar, ahogy a meredek ösvényen felfelé kapaszkodott. Az út eleinte könnyű volt, de ahogy magasabbra ért, az erdő egyre sűrűbbé vált. Tüskés indák próbálták visszatartani, mintha a hegy nem akarná felfedni a titkát. Emese azonban nem adta fel. Kitartóan haladt előre, a szívében a hajnali dal foszlányait dúdolva.
Ahogy kiért a fák közül, sziklás, kopár vidékre érkezett. A szél gúnyos suttogással süvített el a füle mellett, mintha azt mondaná: „Fordulj vissza, kicsi lány! Itt nincs semmi keresnivalód!” A sziklák mogorva, öreg arcokként meredtek rá. Emese egy pillanatra megijedt. A völgy már csak egy zöld folt volt a mélyben. Elővette a Nagyapjától kapott kavicsot. A kő hűvös volt és sima, mintha a patak csobogását őrizné. Erőt merített belőle, és ment tovább.
Végül elérkezett egy hatalmas sziklafalhoz, ahonnan egykor vízesés zuhogott alá. Most csak a nedves, mohás szikla maradt, csendesen és szomorúan. Emese csalódottan rogyott le egy kőre. Talán Nagyapa tévedett? Talán nincs is itt semmi? Akkor eszébe jutottak a szavai: „Figyelj a szíveddel is.”
Lehunyta a szemét. Elcsendesítette a lélegzetét, és a hegyre figyelt. A szél süvítésén és a saját szívdobogásán túl, a mélyből, a kő legeslegbelsejéből egy alig hallható, gyenge, szomorú rezgést érzett. Olyan volt, mint egy elfojtott zokogás. Felállt, és a hang irányába indult. A vízesés mögött, egy mohafüggöny takarásában, egy barlang sötét száját fedezte fel.
A barlang belseje tele volt kristályokkal. De a kristályok nem ragyogtak, fényük homályos és beteges volt, mint a lámpás, amiből kifogyóban van az olaj. A barlang közepén, egy kőtrónon ült egy lény. Alakja mintha fénylő, áttetsző kristályból formálódott volna, de most görnyedt volt és szürke. Ő volt Kődal, a hegy szelleme.
– Ki vagy te, halandó gyermek, aki megzavarod a bánatomat? – kérdezte a szellem, a hangja olyan volt, mint a sziklák csikorgása.
– Emese vagyok, a völgyből – felelte a kislány bátran, bár a szíve hevesen vert. – Azért jöttem, mert elhallgatott az éneked. Nélküle a völgyünk szomjan hal.
Kődal lassan felemelte a fejét. Fénytelen szemeiben mélységes szomorúság lakozott.
– Nem tudok énekelni – suttogta. – Az énekem a hegy szívverése, de a szívem megrepedt. Elvesztettem a Szívkristályomat, azt a kis darabot, ami a dalom legtisztább hangját adta. Nélküle a hangom erőtlen, a hegy ereiben pedig megáll a víz.
Emese körülnézett a homályos barlangban. Mindenütt kristályok hevertek. Hogyan találhatná meg az egyetlent a sok ezer között? Ekkor ismét Nagyapja szavai jutottak eszébe. Leült a szellem elé, és halkan dúdolni kezdte azt a dallamot, amit a hajnalokban hallott. A dallam egyszerű volt, de szeretettel teli. Ahogy énekelt, a barlangban a kristályok halványan rezonálni kezdtek. Egyetlen pontot kivéve. A trónus mellett, a porban, egy jelentéktelennek tűnő, fénytelen kődarab hevert, ami süket maradt a dalára.
Emese odalépett, és felvette. Amint a kezébe vette, a kő enyhe meleget árasztott. Nem volt olyan ragyogó, mint a többi, de a kislány a szívével érezte, hogy ez az.
– Talán ezt keresed? – nyújtotta Kődal felé.
A hegy szelleme remegő kézzel vette el. A kristálydarab tökéletesen illett a mellkasán tátongó apró mélyedésbe. Ahogy a helyére került, a Szívkristály vakító fénnyel ragyogott fel. A fény végigfutott Kődal egész testén, a szürkeség eltűnt, és a szellem ismét tiszta, csillogó kristályként ragyogott. Felegyenesedett, és a barlang betelt egy csodálatos, erőteljes dallal. A Kristályhegy éneke újjászületett!
A dal erejétől a barlang összes kristálya ragyogni és zengeni kezdett, a falakból pedig először csak vékony erekben, majd egyre erősebben bugyogni kezdett a kristálytiszta víz. A víz kiömlött a barlangból, és új életre keltve a kiszáradt medret, vízesésként zuhant alá a völgy felé.
Emese mosolyogva nézte a csodát. Kődal felé fordult.
– Köszönöm, bátor völgybéli lány – zengett a hangja. – Te nemcsak a Szívkristályomat találtad meg, hanem emlékeztettél rá, hogy a legtisztább dal a segítő szívből fakad. Az énekem mostantól a te bátorságodról is szól majd.
Amikor Emese visszaért a faluba, a Csermely már vígan csobogott a medrében, a malomkerék pedig vidáman forgott. Az emberek táncoltak és énekeltek az utcákon. Nagyapa a tornácon várta, és büszkén ölelte át.
Attól a naptól kezdve a Kristályhegy éneke minden hajnalban még szebben csendült, mint valaha. És a völgy lakói megtanulták, hogy a legnagyobb csodák nem az erőből, hanem a bátorságból, a kedvességből és egy kislány tiszta szívű dalából születnek. Megtanulták, hogy néha a legkisebbeknek kell megmutatniuk a legnagyobbaknak, hogyan hallgassanak a szívükre.
