Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még a Zöldellő-dombok innenső oldalán, megbújt egy aprócska falu. A házak teteje piroslott, mint a csipkebogyó, a kerítések pedig úgy kanyarogtak, mint a lusta patak a réten. Itt élt egy kisfiú, akit úgy hívtak, Olivér. Olivér nem volt átlagos fiúcska. A szemeiben annyi kíváncsiság lakott, mint ahány csillag ragyog a nyári égen, és a lába mindig oda vitte, ahol valami izgalmas felfedeznivaló akadt.
Egyik délután hatalmas vihar kerekedett. Az ég alja haragos lilára váltott, a szél pedig úgy süvített a kéményekben, mintha egy óriás fújta volna a dudáját. Olivér az ablaknál kuporogva nézte, ahogy a villámok ezüst hímzést rajzolnak a sötét felhőkre, és a dörgés megrázza a piciny házat. De Olivér nem félt. Tudta, hogy minden vihar után kisüt a nap, és a világ olyankor a legszebb: frissen mosott, illatos és tele van titkokkal.
És valóban, ahogy a vihar elvonult, a nap arany sugarai áttörtek a felhőkön, és egy csodálatos szivárványt festettek az égre. Olyan élénk színekben pompázott, mintha egy tündér most mártotta volna ecsetjét a legtisztább festékekbe. A szivárvány egyik vége a falu melletti tölgyerdőbe ereszkedett, a másik pedig éppen a domb tetején ért földet, nem messze Olivér házától.
– A szivárvány végén kincs van! – kiáltott fel Olivér, eszébe jutva a nagypapája meséinek. Nem is késlekedett, felkapta a gumicsizmáját, és már szaladt is ki a csillogó, vizes fűbe. A levegő kristálytiszta volt, a pókhálókon gyöngyként ragyogtak a vízcseppek. Ahogy Olivér lihegve felért a dombtetőre, ahol a szivárvány a földet érintette, a színes fény lassan halványodni kezdett. De ott, ahol a vörös sáv a legfényesebb volt, nem egy fazék aranyat talált. Hanem valami sokkal különlegesebbet: egy apró, összetekert pergament, ami szivárványpapírból készült, és finoman csillogott a napfényben.
Olivér óvatosan szétgöngyölte. Egy térkép volt rajta, kacskaringós vonalakkal, apró jelekkel és egyetlen mondattal, ami arany betűkkel volt írva: „Az út a barátságot erősítő kincshez vezet.”
A kisfiú szíve nagyot dobbant. Micsoda kincs lehet az, ami a barátságot erősíti? Elhatározta, hogy végére jár a dolognak. Elindult az ösvényen, amit a térkép jelölt, egyenesen a sűrűsödő erdő felé.
Alig tett meg néhány lépést a fák között, amikor egy bokor megmozdult, és egy hegyes orr, két kíváncsi fül, majd egy bozontos vörös farok bukkant elő. Egy róka volt az, fényes bundával és olyan ravaszdi tekintettel, ami messziről elárulta, hogy minden hájjal meg van kenve.
– Hová, hová, te kis vándor? – kérdezte a róka, hangja selymes volt, mint a moha. – Látom, valami fontosat szorongatsz a markodban. Talán egy térképet a legközelebbi tyúkólhoz? Mert abban én is tudnék segíteni.
Olivér egy kicsit megijedt, de aztán összeszedte a bátorságát.
– Nem, ez egy kincses térkép! – mondta büszkén. – De nem aranyat keresek, hanem a barátságot erősítő kincset. A nevem Olivér. És a tiéd?
A róka meglepődött. Tyúkól helyett barátság? Ilyenről még nem hallott.
– Engem csak Vörösnek hívnak. És ha már ilyen különleges kincset keresel, talán elkísérhetlek. Két szem többet lát, mint egy, és az én orrom messziről megérzi a veszélyt… meg a finom falatokat is – kacsintott furfangosan.
Olivér habozott, de Vörös tekintetében a ravaszság mellett valami jóindulat is csillogott. Így hát belement, és ketten indultak tovább. Hamarosan egy tiszta vizű patakhoz értek, ami a vihartól megáradt, és sebesen zúdult lefelé a köveken. A térkép szerint itt kellett átkelniük.
– Ezen én át nem ugrom! – csóválta a fejét Olivér.
Ekkor, mintha csak a napsugár sűrűsödött volna össze, a patak felett megjelent egy lebegő, áttetsző alak. Haja a szivárvány minden színében játszott, szárnya finom volt, mint a szitakötőé, a hangja pedig olyan csilingelő, mint a forrásvíz csobogása.
– Ne félj, Olivér! – szólt lágyan. – Én vagyok Írisz, a szivárványtündér. Én hagytam ott neked a térképet. A kincs, amit kerestek, nem érhető el könnyedén. Bátorságra van hozzá szükség.
A tündér intett a kezével, és a patak felett egy pillanatra fénylő híd ívelt át, ami éppen olyan színes volt, mint a szivárvány.
– Siessetek, nem tart sokáig! – sürgette őket.
Olivér mély levegőt vett, és Vörös biztató pillantásától kísérve bátran rálépett a fénylő hídra. A róka fürgén követte. Ahogy átértek, a híd szertefoszlott, mintha soha nem is lett volna.
– Látod, meg tudtad csinálni! – lihegte Vörös, és elismerően bökte meg az orrával Olivér karját. A kisfiú érezte, ahogy a büszkeség és a melegség átjárja a szívét. Talán ez is a kincs része?
Továbbmentek a suttogó erdőben. A fák óriásként tornyosultak föléjük, és az ösvény egyre bizonytalanabbá vált. A térkép egy ponton egy olyan helyet jelölt, ahol három út ágazott szét.
– Most merre? – tanakodott Olivér.
Vörös a levegőbe szimatolt. – Én a bal oldali ösvényen friss moha és erdei szamóca illatát érzem. Az a helyes irány!
De Olivér a térképet nézte. – A térképen a középső út mellett egy odvas fa van jelölve. Azt kell keresnünk.
Vitatkozni kezdtek, mindketten a maguk igazát hajtogatták. Ekkor ismét megjelent Írisz, ezúttal csak egy fénylő gömb formájában, ami az odvas fa felé lebegett.
– A kincshez bizalom is kell – suttogta a hangja a szélben. – Bízzatok egymásban! Vörösnek jó az orra, de a térkép a szívhez szól.
Olivér és Vörös egymásra néztek.
– Rendben – mondta a róka. – Legyen, ahogy a térkép mondja. De ha eltévedünk, én szóltam!
Elindultak a középső úton, és nemsokára meg is találták az odvas fát. Mögötte az ösvény egy csodálatos, napfényes tisztásra vezetett. A tisztás közepén nem volt arannyal teli láda. Csak egyetlen, hatalmas, öreg tölgyfa állt, melynek gyökerei között egy sima, tenyérnyi kő feküdt. A kő úgy ragyogott, mintha a szivárvány minden színét magába zárta volna.
Olivér és Vörös egyszerre nyúltak a kőért. Ahogy az ujjuk és a mancsa összeért a hűvös felületen, a kőből meleg fény áradt szét. Nem történt semmi varázslat, nem kaptak semmit. De abban a pillanatban Olivér pontosan érezte Vörös ravaszság mögötti jó szívét, a róka pedig megértette a kisfiú tiszta, kalandvágyó lelkét. Érezték a közösen átélt izgalmat a pataknál, a bizalmat az elágazásnál, és a megkönnyebbülést, hogy együtt elérték a célt. Megértették, hogy a kincs nem egy tárgy.
– A kincs… mi vagyunk – suttogta Olivér.
– A bátorságunk és a barátságunk – bólintott Vörös, és a szeme most már nemcsak furfangosan, hanem melegen csillogott.
Írisz tündér utoljára is megjelent teljes valójában.
– Jól látjátok – mosolygott. – A legnagyobb kincs a megosztott öröm és a közösen legyőzött félelem. Ezt a követ vigyétek magatokkal, és mindig emlékeztetni fog titeket erre a napra.
Visszafelé az út már rövidnek és könnyűnek tűnt. Amikor visszaértek a faluba, éppen a hagyományos nyárköszöntő ünnepségre készülődtek. Tüzet raktak a főtéren, zenészek hangoltak, az asszonyok pedig kalácsot sütöttek. Olivér elmesélte a kalandját, és bemutatta új barátját, Vöröst. A falusiak először csodálkoztak, hogy egy róka ilyen szelíden üldögél a tűz mellett, de látva Olivér ragyogó arcát, ők is befogadták. A szivárványkövet kitették a tér közepére, és annak színes fénye beragyogta az egész ünnepet.
Aznap este, ahogy a falu apraja-nagyja együtt táncolt a tűz körül, Olivér megértette, hogy a szivárvány kincse valóban a barátságot erősíti. Nemcsak az övét és Vörösét, hanem mindenkiét, aki hisz a bátorság, a bizalom és a megosztott öröm erejében. És ez a kincs bizony sokkal többet ért minden aranynál a világon.
