Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a felhők báránykái édes tejet legelnek, ott állt egy torony. De nem ám akármilyen torony! Ez a torony olyan magas volt, hogy a csúcsa belekoccant a Hold ezüst kalapjába, az alapja pedig a Föld dobogó szívéig nyúlt. Ebben a csodálatos toronyban élt és dolgozott Csillaghajú Mester, a világ legbölcsebb varázslója. Haja valóban olyan volt, mintha ezer apró, hunyorgó csillagot fontak volna bele, a szeme pedig olyan mély és nyugodt, mint a nyári éjszaka.
A mesternek pedig volt egy inasa, egy fürge és kíváncsi legényke, akit Mirkónak hívtak. Mirkó haja kócos volt, mint egy seregélyfészek, a szeme pedig úgy csillogott a tudásvágytól, mint két frissen pucolt gesztenye. Imádott a mester műhelyében lenni, ahol a levegőben fahéj, régi pergamenek és egy csipetnyi villámpor illata keveredett. A polcokon üvegcsékben palackozott napfelkelte sorakozott, a sarokban egy földgömb a jövőbe pörgethető csillagképeket mutatta, az asztalon pedig ott lebegett Pille, a varázskönyv.
Pille nem volt hétköznapi könyv. Nem kellett lapozni, mert magától tárta fel a tudást. Lapjai vékonyak voltak, mint a pillangószárny, és ha gazdája kérdezett tőle, finom suhogással a megfelelő oldalra nyílt. Ha Mirkó szomorú volt, Pille a vállára telepedett és meleg, aranyló fénnyel simogatta meg az arcát. Ő volt Mirkó legjobb barátja a hatalmas toronyban.
Mirkó minden vágya az volt, hogy olyan nagy varázsló legyen, mint a mestere. De ó, a türelem! Az bizony nem volt az erőssége. Míg Csillaghajú Mester órákig tudott egyetlen bűbájt csiszolgatni, hogy a szavai selymesen, a mozdulatai pedig lágyan, mint a folyó vize, áradjanak, addig Mirkó már öt perc után toporgott. Seprűt akart táncoltatni, üstöt rotyogtatni, csillagokat akart lehozni az égről, de azonnal!
Egy napon Csillaghajú Mester magához hívatta.
– Mirkó, fiam – szólt bársonyos hangján. – El kell mennem a Szivárvány-hegyre, hogy begyűjtsek egy maréknyi megszilárdult nevetést a legújabb gyógyfőzetemhez. Rád bízom a műhelyt. A feladatod egyszerű: porold le a holdkő mozsarakat, és rendezd ábécérendbe a sárkánypikkelyeket. De a nagy varázsigék könyvéhez ne nyúlj, annak még nem jött el az ideje. A varázslat olyan, mint a magocska. El kell ültetni, gondozni, és türelemmel várni, míg kikel. Ne siettesd!
Mirkó bólogatott, de a szeme már a hatalmas, bőrkötéses könyvön járt, ami egy bársonypárnán pihent. Amint a mester kilépett az ajtón, és egy fénysugáron elsuhant a hegyek felé, a fiú már ott is termett a könyv mellett.
– Ugyan már! – morogta az orra alatt. – Egyetlen aprócska varázslat. Csak hogy gyorsabban menjen a munka. A mester észre sem veszi, és még büszke is lesz, milyen hamar végeztem!
Pille, a lebegő könyv aggódva rebbent köré, lapjai figyelmeztetően susogtak, de Mirkó elhessegette. Felütötte a nagy könyvet egy véletlenszerű oldalon, ahol egy „Serényítő Szolgabűbáj” állt. Tökéletes! – gondolta. Ezzel a seprűk, porolók és vödrök maguktól rendet raknak majd.
Összeszedte minden bátorságát, felemelte a kezét, ahogy a mestertől látta, és elkezdte olvasni a varázsigét. De annyira sietett, hogy a szavak összegabalyodtak a szájában. A „seperjenek szorgosan, csendben és rendben” helyett valami olyasmit motyogott, hogy „repüljenek hordóban, zengben és bendőben”.
A hatás azonnali és katasztrofális volt.
A seprűk nem seperni kezdtek, hanem vad táncba fogtak a levegőben, és egymást kergették, mint a megvadult méhek. A porolók nem port töröltek, hanem csiklandozni kezdtek mindent, ami az útjukba került. Az egyik egyenesen Mirkó orrát vette célba, aki akkorát tüsszentett, hogy a polcról leborult egy üvegcse szunnyadó szellővel. A szellő kiszabadult, és hatalmas forgószélként kezdett tombolni a műhelyben, felkapva a sárkánypikkelyeket, amik csilingelve és csattogva kavarogtak a levegőben.
A vizesvödrök felborultak, és a padlón apró, de annál mérgesebb hullámok csapkodtak. A csillagporos dobozok kinyíltak, és a szoba megtelt egy sűrű, szikrázó köddel, amiben alig lehetett látni. Mirkó kétségbeesetten kapkodott a levegőbe.
– Állj! Elég! Fejezzétek be! – kiabálta, de a bűbáj elszabadult szellemei nem hallgattak rá. A káosz egyre csak nőtt.
A fiú lehorgasztott fejjel rogyott a földre. Elrontotta. Mindent elrontott. A mester soha többé nem fog megbízni benne. Ahogy ott ült a felfordulás közepén, valami finoman megérintette az arcát. Pille volt az. A kis lebegő könyv odarepült hozzá, és lapjai lágy, megnyugtató fényt árasztottak. Nem haragudott, csak csendesen vigasztalta.
Aztán lassan kinyílt. De nem egy bonyolult varázsigénél, hanem egy egyszerű, szinte üres oldalon. Az oldal közepén egyetlen szó állt: „LÉLEGEZZ”. Alatta egy apró rajz, ami bemutatta, hogyan kell lassan, mélyen beszívni a levegőt, majd még lassabban kifújni.
Mirkó ránézett a könyvre, majd a tomboló káoszra. Mit ér ez az egész ellen? De Pille nem tágított. Lapjaival finoman megbökte a fiú mellkasát, újra és újra a rajzra mutatva.
Mirkó vett egy remegő lélegzetet. Majd még egyet. Lassan, ahogy a könyv mutatta. Érezte, ahogy a szíve heves dobogása lecsendesedik. Ahogy a pánik köde oszlani kezd a fejében. Pille ekkor lapozott egyet. Az új oldalon egy „Csendesítő Rigmus” állt. Nem volt benne semmi különös, csak néhány egyszerű szó és egyetlen, lassú, körkörös kézmozdulat. A leírás hangsúlyozta: „Lassan mondd, szívedből érezd, mozdulatod legyen, mint a tó tükre szélcsendben.”
Mirkó felállt. Hunyt szemmel, lassan, tagoltan mondani kezdte a rigmust. A hangja eleinte még remegett, de ahogy a tüdejét megtöltötte a nyugalom, egyre biztosabbá vált. A kezével lágy, köríves mozdulatot tett.
És csoda történt.
A tomboló seprűk először lelassítottak, majd finoman a földre ereszkedtek, és a helyükre simultak a sarokban. A csiklandozó porolók megálltak a levegőben, és visszaszálltak a kampójukra. A forgószél szelíd fuvallattá szelídült, és a kavargó sárkánypikkelyek halkan, mint a hulló falevelek, visszapotyogtak a dobozukba. A víz visszahúzódott a vödrökbe, a csillagpor pedig leülepedett. A műhelyben mélységes csend lett, még a levegőben szálló porszemek is megálltak egy pillanatra.
Mirkó kinyitotta a szemét. A műhely újra a régi volt, sőt, talán még rendesebb is, mint azelőtt. A padló fénylett, a pikkelyek tökéletes rendben sorakoztak. A fiú rámosolygott a mellette lebegő Pille könyvre.
– Köszönöm – suttogta. – Most már értem. Nem a szavak ereje a fontos, hanem a nyugalom, amivel kimondjuk őket.
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és belépett Csillaghajú Mester. Egy pillantást vetett a ragyogóan tiszta műhelyre, majd a tanítványára, akinek az arcán a büszkeség és a megértés különös elegye tükröződött. A mester bölcs szeme mindent látott. Látta a kiömlött víz nyomát, ami már felszáradt, és érezte a levegőben a megzabolázott varázslat utórezgését.
Mirkó lehajtotta a fejét, készen a szidásra.
– Mester, én… én…
De Csillaghajú Mester csak odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét.
– Ma tanultad meg a legfontosabb leckét, Mirkó – mondta csendesen. – Nem a gyorsaság tesz valakit varázslóvá, hanem a türelem. Megtanultad, hogy a legnagyobb káoszt is rendbe lehet tenni, ha előbb a saját szívedben teszel rendet. Büszke vagyok rád.
Ekkor elővett a köpenye alól egy egyszerű, galagonyaág-ból faragott varázspálcát. Nem volt rajta semmiféle dísz, mégis érezni lehetett a benne szunnyadó erőt.
– Úgy gondolom, ezt kiérdemelted. Mostantól nemcsak a segédem vagy, hanem a valódi inasom.
Mirkó szeme megtelt könnyel, de ez már az öröm könnye volt. Remegő kézzel vette át a pálcát. Pille boldogan pördült egyet a levegőben, lapjai halkan tapsoltak. Attól a naptól fogva Mirkó soha többé nem siettette a varázslatot. Megértette, hogy a legszebb bűbájok lassan, gondosan és türelemmel születnek, akárcsak a virágok a kertben. És bár még hosszú út állt előtte, tudta, hogy a legnagyobb varázslat – a türelem varázsa – már a szívében lakozik.
