Valahol messze, ahol a madárdal sosem halkul el, és a fák koronái olyan sűrűn fonódnak össze, hogy a napfény is csak foltokban ér le a földre, ott terült el a Rengeteg. Ez nem akármilyen erdő volt, hanem egy csodaország, ahol minden fűszál, minden mohapárna, minden patak csobogása egy nagy, összefüggő történet része volt. És ennek a történetnek volt egy különleges szereplője, akiről a falubeliek suttogva beszéltek, félelemmel vegyes tisztelettel: Bodor, a jószívű óriás.
Bodor nem olyan óriás volt, mint amilyenekről a rémtörténetek szólnak. Noha hatalmas volt, mint egy domb, és léptei megremegtették a földet, a szíve aranyból volt. Nem zúzott szét házakat, nem ijesztgetett embereket, hanem csendesen élte életét a Rengeteg mélyén. Ahelyett, hogy pusztított volna, virágokat ültetett, olyanokat, amilyenekről még a legügyesebb kertész sem álmodott. Kezei, melyek egy sziklát is könnyedén arrébb tettek volna, gyengéden simogatták a földet, és apró magvakat szórtak szét. Ahol Bodor járt, ott hamarosan tarka virágszőnyeg borította a talajt, illatuk betöltötte a levegőt, és pillangók serege lepte el a réteket.
De nem csak a virágok voltak Bodor gondja. A patakok fölött átívelő, korhadt hidakat is megjavította, hogy a vándorok és az állatok biztonságosan kelhessenek át rajtuk. Egy-egy kidőlt fát óvatosan felemelt az útból, vagy éppen egy eltévedt állatot segített vissza a fészkébe. Az erdő lakói, Hanga, az őzike és Boróka, a bölcs bagoly, mind-mind jól ismerték és szerették őt. Hanga gyakran megállt Bodor óriási lábánál, és szelíd szemeivel felnézett rá, mintha azt mondaná: „Köszönöm, Bodor, hogy vigyázol ránk!” Boróka pedig, fenségesen ülve egy öreg tölgyfa ágán, bölcsen hunyorgott, és minden mozdulatát figyelemmel kísérte. Tudta, hogy Bodor a Rengeteg őrzője, a szíve és a lelke.
A Rengeteg szélén, egy apró, takaros faluban élt Lili, egy bátor és kíváncsi kislány. Lili nem félt az erdőtől, sőt, imádta. Órákat töltött a fák között, virágokat gyűjtött, patakokban gázolt, és a madarak énekét hallgatta. A felnőttek mesélték neki az óriásról, aki ott él a mélyben, de Lili sosem hitte el, hogy egy ilyen hatalmas lény rosszindulatú lenne. „Lehet, hogy csak félreértik őt” – gondolta magában, és egyre jobban vonzotta a Rengeteg titka.
Egy nap Lili mélyebbre merészkedett, mint valaha. Egy különleges, csillogó virágot keresett, amiről hallotta, hogy csak a Rengeteg szívében nyílik. Ahogy egyre beljebb haladt, halk, mély zúgást hallott, mintha a föld sóhajtozna. Szíve hevesen dobogott, de nem félelemből, hanem izgalomból. Egy tisztásra érve megpillantotta őt. Bodor éppen egy kidőlt fát emelt fel a patakmederből, hogy a víz szabadon folyhasson. Hatalmas kezei oly könnyedén mozgatták a vastag törzset, mintha az egy tollpihe lenne. Lili elrejtőzött egy bokor mögött, és nézte. Mellette Hanga legelészett békésen, és Boróka is ott ült egy közeli ágon, figyelve a munkát. Látta, ahogy Bodor óvatosan leteszi a fát, majd simogató mozdulattal végigsimítja a patak partján növő virágokat.
Lili szíve megtelt bátorsággal. Előbújt a bokorból. Bodor, aki érezte a kislány apró lényének rezgését, lassan megfordult. Hatalmas, de szelíd szemei Lili felé fordultak. A kislány eleinte megdermedt, de aztán eszébe jutott, amit látott. „Jó napot, Bodor!” – mondta vékony hangon, de határozottan. Bodor meglepődött, hogy egy ember nem fél tőle. Egy mély, de barátságos hangon válaszolt: „Jó napot, kicsi lány. Mit keresel ilyen mélyen az erdőben?”
Lili elmesélte a csillogó virágról. Bodor elmosolyodott. „Azt a virágot én ültettem. Gyere, megmutatom hol van.” Attól a naptól kezdve Lili gyakori vendég lett Bodor birodalmában. Az óriás mesélt neki a Rengeteg titkairól, a fák nyelvéről, a patakok suttogásáról. Lili pedig mesélt neki a faluról, az emberekről, a nevetésről és a dalokról.
Ám egy napon a Rengeteg mélyén valami megváltozott. A patakok vize apadni kezdett, a virágok lehajtották fejüket, és a fák levelei sárgulni kezdtek. Hanga, az őzike, szomorúan bóklászott, és Boróka, a bölcs bagoly is nyugtalanul huhogott az éjszakában. Aszály fenyegette az erdőt. A nap könyörtelenül égette a földet, és a felhők messze elkerülték a tájat.
Bodor szíve összeszorult. Tudta, hogy ha nem tesz valamit, az egész Rengeteg elpusztul. Lili is észrevette a változást. „Bodor, mi lesz velünk? A patak is alig csörgedezik!” – kérdezte aggódva. Az óriás a távoli hegyek felé nézett, ahol a csúcsok között olykor felhők gomolyogtak. „El kell hoznom a felhőket, Lili. Messze vannak, de nincs más választás.”
Másnap hajnalban Bodor útnak indult. Léptei, melyek korábban is megremegtették a földet, most még határozottabbak voltak. Lili a Rengeteg széléről nézte, ahogy az óriás eltűnik a távolban. Hanga és Boróka is aggódva követték tekintetükkel. Bodor napokig vándorolt, fel a sziklás hegyek közé, ahol a szél süvített, és a levegő hideg volt. Hatalmas kezeivel óvatosan, de erőteljesen terelte maga elé a felhőket. Nem volt könnyű feladat, a felhők nehezek voltak, mint a kő, és makacsul ragaszkodtak a hegycsúcsokhoz. De Bodor nem adta fel. Vállára vette a felhők súlyát, és lassan, megfeszítve minden izmát, elindult visszafelé, a Rengeteg felé.
Amikor Bodor végre visszatért, a Rengeteg szélén gyülekező felhők már sötétre festették az eget. Az első esőcseppek óvatosan hullottak a száraz földre, majd egyre sűrűbben, egyre erősebben. Az eső áztatta az erdőt, a patakok újra megteltek, a virágok felemelték fejüket, és az állatok örömtől ugráltak. A falu is megkapta a maga áldását. Az emberek meglepődve nézték a hirtelen jött esőt, ami megmentette a termést. Lili szaladt a falu főterére, és elmesélte, hogy Bodor, a jószívű óriás hozta a felhőket a hegyekből.
Eleinte senki sem akarta elhinni. „Az az óriás? Ugyan már!” – legyintettek. De Lili nem adta fel. „Gyertek, nézzétek meg! Bodor nem gonosz, ő a Rengeteg barátja! Ő mentett meg minket az aszálytól!”
Lili vezetésével a falusiak elindultak a Rengeteg szélére. Ott állt Bodor, hatalmasan, de fáradtan. A szelíd eső mosta le róla a hegyek porát. Lili odalépett hozzá, és megfogta óriási ujját. „Ő Bodor” – mondta a falusiaknak. Az emberek először megilletődve álltak, de aztán látták Bodor jóságos tekintetét, és azt, ahogy Hanga és Boróka is békésen közelítették meg az óriást.
Bodor mély hangon megszólalt: „Látjátok, emberek? A Rengeteg, a hegyek, a patakok, mind egyek vagyunk. Ha az erdő szenved, ti is szenvedtek. Ha az erdő egészséges, ti is virágoztok. Nem elég, ha én egyedül hozom a felhőket. Nektek is vigyáznotok kell a természetre, összefogni érte. Ültessetek fákat, takarékoskodjatok a vízzel, ne szemeteljetek. Minden apró cselekedet számít. Csak együtt tudjuk megóvni ezt a csodálatos világot.”
A falusiak elgondolkodtak Bodor szavain. Lili példája, és az óriás tettei meggyőzték őket. Attól a naptól kezdve a falu és a Rengeteg között újfajta barátság szövődött. Az emberek nem féltek többé Bodortól, sőt, tisztelték és segítették őt. Közösen ültettek fákat, tisztították a patakokat, és gondoskodtak az erdőről. Lili lett a híd a két világ között, ő mesélt a falubelieknek az óriásról, és Bodor üzeneteit is ő vitte el. Hanga és Boróka pedig boldogan figyelték, ahogy a Rengeteg újra élettel telik meg, és az emberek megtanulják tisztelni azt a kincset, ami a küszöbükön terül el.
Bodor, a jószívű óriás, Lili, a bátor kislány, Hanga, az őzike és Boróka, a bölcs bagoly barátsága örökké tartott. És a Rengeteg, amit együtt védtek, még sokáig mesélt a jóság hatalmáról és az összefogás erejéről.
