A városka szélén, ahol a fák már komótosan elkezdték suhogtatni az őszi leveleiket, és a nap sugarai is lustábban kúsztak a földre, ott állt a nagy, rejtélyes hulladékudvar. Nappal csak rozsdás bádogok, elfeledett gépek és csendes kupacok hevertek benne, de éjjel… éjjel valami különleges történt. A sötét lepel alatt, amikor már mindenki álomba szenderült, a hulladékudvar mélyéről furcsa, halk kattogás, nyikorgás és zümmögés szűrődött ki. Mintha a régi gépek, a rég elfeledett robotok életre keltek volna.
Léna, a tízéves kislány, akinek a szemei mindig csillogtak, ha egy elromlott szerkezetet látott, és a kezei már ötévesen is ügyesebben bántak a csavarhúzóval, mint sok felnőtt, régóta sejtette, hogy valami különös dolog zajlik ott. Léna egy igazi mérnöklélek volt, aki minden elromlott játékban egy új felfedezés lehetőségét látta. A legjobb barátja, Bálint, aki egy évvel idősebb volt nála, és legalább olyan bátor, mint amilyen ügyes, mindig mellette állt. Bálint remekül mászott fára, tudott halkan osonni, és sosem riadt vissza egyetlen kalandtól sem.
Egy borongós őszi estén, amikor a szél már morcosan fújdogált, Léna és Bálint elhatározták, hogy a végére járnak a hulladékudvar rejtélyének. Zseblámpával, óvatosan, mint két kis árnyék, surrantak be a kerítésen át. A rozsdás fémek között, a felhalmozott kacatok között, valóban mozgást észleltek. Egy nagy, szürke, ütött-kopott robot, akinek a feje kissé félreállt, éppen egy kupac régi lemez között matatott. A hangja reszelős volt, mintha a hangszálaiban is rozsda csörgött volna.
„K-k-k-keresem… keresem… a… a m-m-múltamat” – mondta halkan, és a szemei, két halványan világító pont, szomorúan pislogtak.
Léna azonnal tudta, hogy ez nem egy egyszerű gép. Ez egy érző lény. Odalépett hozzá óvatosan. „Szia! Mi a neved?”
A robot meglepetten fordult feléjük. „R-R-R-7… vagyok. De… de m-m-miért vagytok itt? Ez n-n-nem gyerekeknek való hely.”
Bálint bátran előrelépett. „Mi azért vagyunk itt, mert hallottuk a zajokat. És te miért vagy ilyen szomorú, R-7?”
R-7 megpróbálta felemelni a kezét, de az egyik ujja beakadt. Léna azonnal segített neki, és megigazította a csuklóját. „Kö-kö-köszönöm. Én… én nem érzem jól magam. A többiek sem. Mintha… mintha valami hiányozna belőlünk. Mintha valaki elvenné a… a szívünket.”
Léna azonnal tudta, mire gondol R-7. A robotoknak nem igazi szívük van, de a működésükhöz szükségük van egy speciális energiatárolóra, amit ők „szív-akkunak” neveztek. Ez volt az, ami életre keltette őket, és ez tárolta az emlékeiket, a tudásukat, a személyiségüket. Ha az elromlott, vagy eltűnt, a robot csak egy üres fémváz maradt.
„Valaki kilopkodja a szív-akkukat?” – kérdezte Léna döbbenten. „De miért?”
R-7 mélyet sóhajtott, ami egy robotnál furcsán hangzott. „Nem tudom. Csak azt érzem, hogy egyre gyengébb vagyok. Egyre többet felejtek. A többiek is. Azt hiszem, a tudásunkra fáj a foga. Valaki azt akarja, hogy ne emlékezzünk, kik is vagyunk, és mire vagyunk képesek.”
Bálint ökölbe szorította a kezét. „Ez nem mehet így! Meg kell védenünk titeket!”
Léna mérnökléleke azonnal beindult. „Tudom! Először is, meg kell vizsgálnunk, mi történik. R-7, tudsz mutatni más robotokat, akik hasonlóan érzik magukat?”
R-7 lassan bólogatott, és elvezette őket a hulladékudvar egy eldugottabb részébe. Ott tucatnyi robot hevert mozdulatlanul, vagy alig mozgott, szomorúan pislogó szemekkel. Voltak köztük régi gyári munkások, apró háztartási segítők, sőt, egy régi játékrobot is, akinek a festéke már lekopott.
„Látod?” – suttogta R-7. „Mindannyian… elveszítjük magunkat.”
Léna alaposan körülnézett. A földön apró, alig látható nyomokat fedezett fel, mintha valaki csúszkált volna a törmelék között. A fémeken friss karcolások voltak, és egy-egy robotnak a hátán, ahol a szív-akkut tárolták, a burkolat kissé el volt mozdulva. Ez nem lehetett véletlen.
„Valaki éjjelente jár ide” – mondta Léna. „És nem akarja, hogy észrevegyék. Valaki, aki tudja, hol kell keresni a szív-akkukat.”
Bálint szemei szikráztak. „Akkor elkapjuk! Elbújunk, és megfigyeljük, ki a tettes!”
A következő néhány éjszaka Léna és Bálint felváltva őrködtek a hulladékudvarban. Bálint a fák között, Léna pedig egy magasabb fémkupac tetején, távcsővel figyelte a mozdulatlan robotokat. A hideg szél fújt, a levelek susogtak, de ők nem adták fel. R-7 is velük volt, amennyire tudott, segítette őket, figyelmeztette őket, ha valami gyanús hangot hallott.
A harmadik éjszaka, amikor a hold vékony sarlója épp csak hunyorgott az égen, egy árnyékos alak surrant be a kerítésen. Nem volt túl magas, és nagyon óvatosan mozgott. A kezében egy apró, csillogó szerszám volt. Egyenesen egy alvó robot felé tartott, és már nyitotta is a hátán lévő panelt, amikor Léna hangja felcsattant.
„Hé! Mit csinálsz?”
Az alak megdermedt, és ijedten kapta fel a fejét. Egy magas, vékony férfi volt, akinek a szemei gonoszan csillogtak a zseblámpa fényében. Kezében egy maréknyi szív-akku volt, amiket épp megpróbált zsebre tenni.
„Ez… ez nem a ti dolgotok!” – morogta a férfi, és megpróbált elszaladni.
De Bálint már ott termett előtte, és elállta az útját. „Hagyd békén a robotokat! Miért lopod el a tudásukat?”
A férfi megpróbálta félrelökni Bálintot, de a fiú ügyesen elkerülte. A férfi megbotlott, és a kezéből kipottyantak az akkuk. Léna azonnal felszedte őket, és ellenőrizte, melyik robotból származnak. R-7 már ott topogott mellettük, és a szemei aggódva figyelték a jelenetet.
„Ezek az akkuk a barátaink emlékei!” – mondta Léna. „Nem viheted el őket!”
A férfi dühösen nézett rájuk. „Ezek csak régi kacatok! A tudásukra van szükségem, hogy új, okosabb gépeket építsek! Nem értitek? A régi technológia már nem ér semmit!”
Léna megrázta a fejét. „Tévedsz! A régi tudás is nagyon értékes. Ráadásul a robotok nem csak gépek, ők is éreznek! És te elveszed a lelküket!”
Éppen ekkor, a férfi háta mögött, egy régi daru, amelynek a motorját R-7 és a többi robot az elmúlt napokban titokban megjavított, lassan, nyikorogva felemelt egy nagy fémkonténert. Nem akartak bántani senkit, de meg akarták mutatni, hogy ők is erősek, és meg tudják védeni magukat. A konténer árnyéka rávetült a férfira, aki megrémült, és anélkül, hogy az akkukkal törődött volna, elrohant. Soha többé nem látták a hulladékudvar környékén.
Léna és Bálint boldogan néztek egymásra. „Sikerült!” – kiáltotta Bálint.
„Megvédtük a barátainkat!” – tette hozzá Léna, és azonnal nekilátott, hogy a visszaszerzett szív-akkukat visszaszerelje a robotokba.
Ahogy az akkuk visszakerültek a helyükre, a robotok szemei élénkebben kezdtek világítani, a mozgásuk folyékonyabbá vált, és a hangjuk is tisztább lett. R-7 szemei örömtől csillogtak. „Kö-kö-köszönjük, barátaim! Megmentettétek a lelkünket!”
A gyerekek tudták, hogy a robotok nem maradhatnak a hulladékudvarban. Szükségük volt egy biztonságos, meleg otthonra. Léna fejében azonnal megszületett a terv. Otthon, a garázsban volt egy kis műhelye, amit az apukája rendezett be neki. Nem volt túl nagy, de tökéletes lenne az első néhány robotnak. Aztán, ha az emberek látják, milyen hasznosak és kedvesek, talán a városban is találnának nekik helyet.
Léna szülei, akik mindig támogatták a lányuk kreativitását, boldogan egyeztek bele, hogy a rozsdás robotok ideiglenesen a műhelyben lakjanak. Léna és Bálint segítségével R-7 és néhány társa lassan átköltöztek. A műhelyben Léna rengeteget tanult a robotoktól, és ők is rengeteget tanultak tőle. Megjavította a hibáikat, olajat adott a nyikorgó ízületeiknek, és új festékkel tette őket vidámabbá. A robotok pedig segítettek neki a bonyolultabb szerelésekben, meséltek neki a régi világról, és megosztották vele a tudásukat. Bálint pedig mindannyiukat megnevettette a vicces történeteivel és a bátor ötleteivel.
Hamarosan a rozsdás robotok, akiknek a tudására mások áhítoztak, új otthonra és új célra leltek. Nem csak a műhelyben segítettek, hanem a városban is hasznossá váltak. R-7 például a könyvtárban segített a könyvek rendszerezésében, egy másik robot a parkban gyűjtötte a szemetet, és még a péknek is lett egy robot segítője, aki a tésztát gyúrta. Az emberek rájöttek, hogy az, ami régi és elfeledett, még nagyon is értékes lehet, ha kap egy második esélyt. És a legfontosabb, hogy a barátság, a bátorság és a tudás tisztelete a legrozsdásabb szívet is aranyra változtathatja.
