Emi már rég nem álmodott. Napjai egyforma szürke vonatokként követték egymást a síneken, minden megálló pontosan ugyanaz volt. Reggel felkelt, megreggelizett, elment dolgozni, hazajött, vacsorázott, elolvasott egy könyvet, majd elaludt. Nem volt benne semmi rossz, sőt, rendkívül rendezett volt az élete. Csak éppen hiányzott belőle valami. Valami csillogó, valami pillekönnyű, valami, ami szárnyakat adna a gondolatainak. Hiányoztak az álmok, azok a furcsa, varázslatos történetek, amik éjszakánként meglátogatták, amikor még kislány volt. Most csupán sötétség és csend fogadta, valahányszor lehunyta a szemét.
Egy borongós, mégis csillagfényes estén, miközben az ablakon át a csendesen pislogó csillagokra bámult, valami különös dolog történt. Emi éppen elmerengett azon, vajon mit jelenthet a felnőttség, ha már az álmok is elszállnak, amikor az egyik csillag, ami eddig is a legfényesebb volt az égen, hirtelen még erősebben ragyogott. Aztán, mintha egy láthatatlan kéz vezetné, egy keskeny, ezüstös fénysávként ereszkedett le az égből, egyenesen Emi kertjébe. Olyan volt, mint egy hívogató ösvény, ami a sötétbe, az ismeretlenbe vezetett, de mégis valami megmagyarázhatatlan melegséggel töltötte el Emi szívét, és felébresztett benne egy rég elfeledett kíváncsiságot.
Emi, aki sosem volt bátortalan, de ritkán engedett a hívásnak, most mégis felkerekedett. Lépésről lépésre haladt a csillagfényes ösvényen, ami egyre sűrűbb fák közé vezette. A fák ágai úgy fonódtak össze a feje fölött, mintha egy hatalmas, zöld kupolát alkotnának, melyen csak itt-ott szűrődött át a csillagok ezüst fénye, apró, táncoló fénypontokat rajzolva a földre. A levegő illata édes volt és enyhén fűszeres, mintha ezer és ezer elfelejtett emlék lengedezne benne, melyek meséltek régmúlt kalandokról, elfeledett vágyakról és titkos reményekről. Ez volt az Elfelejtett Álmok Erdeje, egy hely, ahol az idő másképp járt, és a valóság határai elmosódtak.
Ahogy belépett az erdő mélyére, egy apró, szivárványszínű szárnyakkal rendelkező lény suhant el mellette, majd megállt előtte a levegőben. Szemei olyan csillogóak voltak, mint két apró gyémánt, arca pedig olyan vidám, mintha sosem hallott volna még szomorúságról. Apró kezeiben egy parányi, fénylő porszemeket szóró botot tartott, amivel játékosan megérintette Emi orrát.
– Üdvözöllek, Emi! – csicseregte a kis lény, hangja olyan volt, mint a szélcsengő, ahogy a tavaszi szél megrezgeti az ablakpárkányon. – Én Pille vagyok, az álommanó. Már vártunk rád!
Emi meglepődött. – Vártatok? De hogyan…? Én még sosem jártam itt.
– Az Elfelejtett Álmok Erdőjébe csak azok jutnak el, akiknek a szíve mélyén még pislákol a kíváncsiság lángja, még ha el is fedi a felnőttkor pora. A te lángod elég erős volt ahhoz, hogy lehívja azt a csillagösvényt. Tudjuk, hogy régóta nem álmodsz. És ez nagy baj!
– Baj? – kérdezte Emi, elgondolkodva. – Én csak azt hittem, felnőttem, és az álmok a gyerekeké.
Pille szárnyai gyorsabban verdesni kezdtek, apró szivárványcsíkokat húzva maguk után. – Ó, dehogy! Az álmok a lélek táplálékai! Nélkülük a világ szürkébbé, unalmasabbá válik, és az emberek elfelejtik, milyen csodálatos is lehet az élet. Az álmok adják a reményt, a kreativitást, a kalandvágyat! Gyere, megmutatom, hova tűntek a te álmaid is, és miért olyan nehéz mostanában nekünk is itt az erdőben!
Pille vezetésével Emi egyre mélyebbre hatolt az erdőbe. Látta, ahogy halvány, áttetsző formák lebegnek a fák között, mint megfakult selyemszalagok: egy kisfiú repülő sárkánya, ami sosem szállt fel, egy kislány éneklő virágai, amik sosem nyíltak ki, egy idős asszony fiatal kori tánca, amit sosem táncolt el. Ezek voltak az elfelejtett álmok. Némelyikük szomorúan pislogott, mások alig látszottak, mintha épp el akarnának tűnni a semmibe.
– Ezek a fel nem használt álmok – magyarázta Pille, hangjában szomorúsággal. – Várnak arra, hogy valaki újra álmodja őket, vagy legalábbis inspirációt merítsen belőlük. De olyan sok van belőlük, hogy már elborítják az erdőt, és megnehezítik az Álomfa lélegzését is.
Ahogy haladtak, egyre mélyebbre jutottak az erdő szívébe, ahol a fák még magasabbak voltak, és a fény is csak ritkán tört át rajtuk. A levegő is nehezebbé vált, mintha valami láthatatlan teher nyomná. Egy hatalmas, mohával benőtt szikla előtt egy hatalmas medve szuszogott. Hatalmas volt és lomha, bundája olyan sötét, mint az éjszaka, szemei pedig félig csukva voltak, de még így is látszott rajtuk a fáradtság.
– Ez Mormogó, az álommedve – súgta Pille. – Ő őrzi az Álomfához vezető utat. De mostanában nagyon mogorva, mert az elfelejtett álmok elborítják a barlangját, és nem tud aludni tőlük.
Mormogó lassan kinyitotta egyik szemét, és mélyet morgott. – Mi járatban, Pille? És ki ez a furcsa lány, akinek olyan szürke a lelke? Az elfelejtett álmok súlya már a fülemen jön ki! Nem tudok pihenni, nem tudok rendesen álmodni!
Emi elpirult. – Én Emi vagyok. Sajnálom, hogy zavarunk, Mormogó.
– Tudom – mordult Mormogó. – Szívesen alszom tovább, de a te szürkeséged és ez a sok kuszaság zavarja az én álmomat. Olyan sok az elfelejtett álom, hogy már alig kapok levegőt tőlük! Nem tudom, hogyan juthatnék el az Álomfához, hogy rendet tegyek.
Pille felcsillant. – Emi, talán te segíthetsz Mormogónak! Nézd, az elfelejtett álmok, amik körülötte keringenek, olyanok, mint a kusza fonalak. Ha segítenél neki kibogozni őket, talán könnyebb lenne neki, és utat engedne az Álomfához.
Emi habozott. Soha nem csinált ilyesmit. De Pille tekintete olyan biztató volt, és Mormogó is olyan szomorúnak tűnt a mogorvasága ellenére. Lassan kinyújtotta a kezét, és megérintett egy apró, halványan fénylő álmot, ami egy kislányról szólt, aki szeretne egy saját, felhőből készült hintát, ami a széllel ringatózik az égen. Emi finoman megsimogatta az álmot, és elképzelte a hintát, ahogy ringatózik az égen, ahogy a kislány boldogan nevet rajta. Ahogy tette, az álom egyre fényesebbé vált, és egy apró, csillogó pillangóvá változva elrepült a medve mellől, a fák közé.
Emi egyre bátrabb lett. Egy másik álom egy fiúról szólt, aki szeretett volna beszélni a fákkal, és megérteni a suttogásukat. Emi elképzelte, ahogy a fák bölcs történeteket mesélnek neki, és az álom is elillant, mint egy szélfútta levél. Egyszer csak azt vette észre, hogy már nem is gondolkodik, csak játszik. Mintha a keze magától tudná, melyik álmot kell megérintenie, melyiknek kell egy kis szeretetet adnia, hogy újra felragyogjon. A medve körül egyre kevesebb lett a kusza álom, Mormogó pedig egyre mélyebben szuszogott, a korábbi mogorvaság helyett most már békésen, elégedetten.
– Köszönöm, Emi – mormogta álmában a medve. – Most már látom az utat.
A szikla mögött, amit Mormogó őrzött, egy keskeny, fénylő ösvény nyílt meg, ami az erdő legmélyebb pontjára, az Álomfa felé vezetett.
Az ösvény egy tisztásra vezetett, melynek közepén egy hatalmas fa állt. Koronája olyan széles volt, hogy az égbolt egy darabját is befedte, ágai pedig gyöngyházfényű levelekkel voltak borítva, melyek mindegyike apró, csillogó harmatcseppeket tartott. A levelek között apró, fénylő gömbök lebegtek, melyek mindegyike egy-egy álmot rejtett, mint színes lampionok egy ünnepen. Ez volt az Álomfa, az erdő szíve, a remények és a képzelet örök forrása.
A fa törzse olyan vastag volt, mint egy ház, és olyan régi, mint az idő maga, de mégis életerősnek és bölcsnek hatott. Amikor Emi közelebb lépett, érezte, ahogy a fa gyengéd, mégis erőteljes energiája átjárja, mintha ezer apró, meleg kéz simogatná a lelkét.
– Üdvözöllek, gyermekem – szólt egy mély, zengő hang, mintha maga az erdő suttogna, vagy ezer levél susogna egyszerre. – Látom, a kíváncsiságod idáig vezetett, és a szíved újra felmelegedett.
– Én… én már rég nem álmodok – mondta Emi, hangjában még mindig ott volt egy kis bizonytalanság. – Pille azt mondta, ez baj.
– Valóban az – válaszolt az Álomfa. – Az álmok nem csupán éjszakai képek. Ők a remények, a vágyak, a kreativitás és a felfedezés szikrái. Amikor elfelejtjük őket, a világunk fakóvá válik, és a lelkünk is elszürkül. Te segítettél Mormogónak, és ezzel sok elfelejtett álmot szabadítottál fel. A te érintéseddel újra életre keltek.
– De én mit tehetnék? Hogyan álmodhatnék újra? – kérdezte Emi, reménnyel a hangjában.
Az Álomfa levelei megrezdültek, és egy gyönyörű, kékes-lilás fényű gömb ereszkedett le Emi elé, ami úgy vibrált, mint egy apró, lüktető szív. – Ez a te kíváncsiságod lángja, amit a felnőttkor pora elfedett. Nézz bele! Látod, mennyi csoda vár még rád? Mennyi felfedeznivaló, mennyi kitalálnivaló? Az álmok nem csak alvás közben jönnek. Az álmok a nappali gondolataid, a vágyaid, a képzeleted. Ők a hidak a valóság és a lehetőségek között.
Emi belenézett a fénylő gömbbe, és hirtelen meglátta magát, ahogy egy ismeretlen országban utazik, ahol a hegyek csokoládéból vannak, és a folyók limonádétól csillognak. Látta magát, ahogy egy könyvet ír, ami tele van kalandokkal és beszélő állatokkal, ahogy fest egy képet, ami élénkebb minden valaha látottnál, és amiben a színek táncolnak. A szíve megtelt melegséggel, és egy rég elfeledett érzés, a játékos izgalom és a tiszta öröm kerítette hatalmába. Eszébe jutott, milyen volt gyerekként, amikor minden apró dolog csodának tűnt, és a képzelete határtalan volt.
– A kíváncsiság a kulcs – folytatta az Álomfa. – Ne hagyd, hogy a mindennapok rutinja elnyomja. Kérdezz, fedezz fel, képzelj el! Akkor az álmok maguktól visszatérnek, és gazdagabbá teszik az életedet, mint a legfényesebb kincs. Ne feledd, az álmok nem szöknek el, csak elfelejtjük őket. De mindig ott vannak, és várják, hogy újra felfedezd őket.
Emi érezte, ahogy valami melegség árad szét a mellkasában, mintha apró csillagok gyúlnának ki benne, és a lelke szivárványszínekben pompázna. A kíváncsiság lángja, amit az Álomfa megmutatott neki, most már a sajátjában is élénken égett, fényesebben, mint valaha.
– Köszönöm – suttogta Emi, és a szeme könnybe lábadt az örömtől. – Köszönöm, Pille. Köszönöm, Álomfa. Soha többé nem felejtem el.
Pille vidáman körözött körülötte, és apró, csillámporral hintette meg Emi haját. – Menj hát, Emi! A világ várja, hogy újra álmodd, és hogy te is a részévé válj a csodának!
Ahogy Emi az erdőből kifelé indult, a csillagösvény halványulni kezdett mögötte, de a fény a szívében egyre erősebbé vált. A fák levelei úgy suttogtak, mintha búcsút intenének neki, és egyben ígéretet tennének a viszontlátásra. Egyre távolabb került az erdő szívétől, és a fényes ösvény végén, hirtelen egy ismerős helyen találta magát. Az ágyában feküdt, a nap első, arany sugarai éppen bevilágítottak az ablakon, és egy apró, szivárványszínű pillangó repült ki a szobájából, eltűnve a kék égben.
Emi kinyitotta a szemét. A szoba ugyanaz volt, mint tegnap este, mégis másnak tűnt. A falon lévő képen, amit eddig csak egy egyszerű tájképnek látott, most apró manókat fedezett fel, akik a fák között táncoltak, és sárkányok árnyékait, amik a felhők között suhantak. A konyhából beszűrődő kávé illata nem csak kávé volt, hanem egy távoli, egzotikus kávéültetvény ígérete, ahol madarak énekelnek és a levegő tele van kalanddal. A szürke függönyökön áttörő fény mintha ezer apró színt rejtett volna, és a szobája tele volt csendes suttogásokkal, amik a tegnap esti kalandjáról meséltek.
A napjai többé nem szürke vonatok voltak. Minden reggel egy új kaland ígéretével ébredt, és a kíváncsiság vezette minden lépését. A munkája során is új ötletei támadtak, merészebb és kreatívabb megoldásokat talált, és a kollégái is észrevették, hogy valami megváltozott benne. A parkban sétálva nem csak fákat látott, hanem olyan hatalmas, zöld lényeket, akiknek a koronája az ég felé nyújtózkodott, és meséket suttogott a szél. A patakban csillogó kavicsok nem csak kövek voltak, hanem apró, elvarázsolt kincsek, amik történeteket rejtettek.
És esténként? Esténként Emi újra álmodott. Élénk, színes, izgalmas álmokat, melyekben repült, felfedezett, beszélgetett állatokkal és varázslatos lényekkel. Ezek az álmok nem hagyták el őt ébredés után sem. A nap folyamán is elkísérték, inspirálták, és segítettek neki, hogy a világot egy sokkal mesésebb helynek lássa. Rájött, hogy az álmok nem csak az éjszakai alváshoz tartoznak. Az álmok a képzeletünk, a vágyaink, a kíváncsiságunk szikrái, melyek nappal is elkísérnek minket, ha hagyjuk. Ezek teszik meséssé a valóságot. Emi pedig soha többé nem felejtette el, hogy a világ tele van csodákkal, csak tudni kell, hogyan nézzünk rájuk – nyitott szívvel és kíváncsi lélekkel. És néha, egy csillagfényes éjszakán, ha valaki nagyon figyelmes, talán ő is megláthatja azt a fénylő ösvényt, ami az Elfelejtett Álmok Erdőjébe vezet, és újra felfedezheti a saját elveszett álmait.
