Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, de még a mesék birodalmában is kicsit odébb, élt egy pillangó, akinek a neve Szindi volt. És Szindi nem akármilyen pillangó volt ám! Szárnyai a szivárvány minden színében pompáztak, mintha maga a Nap festette volna meg őket, egyenként, minden reggel. Kéken, zölden, sárgán, pirosan, narancssárgán, lilán – minden árnyalat ott tündökölt rajta, és ha átreppült a réten, olyan volt, mintha egy apró szivárvány szelte volna át az eget. De Szindi mégsem volt teljesen boldog. Valami hiányzott neki, valami nagyon fontos: a saját dala. Azt hitte, a legszínesebb réten találja majd meg, ahol annyi szín van, hogy azok majd felerősítik a hangját, és énekelni kezd.
„Ó, bárcsak én is tudnék énekelni, mint a csalogány, vagy zümmögni, mint a méhek!” – sóhajtotta gyakran, miközben a többi pillangó vidáman kergetőzött a virágok között. „Az én szárnyam gyönyörű, az igaz, de a színek belülről kellene, hogy ragyogjanak, és ahhoz egy dal kell! Igen, egy dal, ami csakis az enyém!”
Egy napsütötte reggelen, amikor a harmatcseppek még gyöngyként csillogtak a fűszálakon, Szindi elhatározta, hogy útnak indul. „Megtalálom a legszínesebb rétet!” – mondta magának. – „Ott majd rátalálok a dalomra, és akkor a színeim is teljes fényükben ragyognak majd!”
Felszállt a levegőbe, és elindult, szárnyait csapkodva, mint egy apró, élő festmény. Átrepült a lankás dombokon, a sűrű erdők felett, a csillogó patakok mentén. Látott sok szép rétet, tarka virágokkal, zöld fűvel, de egyik sem tűnt elég színesnek ahhoz, hogy a dala megszülethessen. Mindig azt gondolta: „Ez szép, de van még ennél szebb, még ennél is színesebb!”
Egyszer, amikor már a szárnyai is fáradni kezdtek a hosszú úton, és egy kicsit el is bizonytalanodott, hogy valaha megtalálja-e, amit keres, egy apró, piros pontot pillantott meg egy nagy, zöld levélen. Közelebb repült, és meglátta, hogy az egy katicabogár, pöttyös kis páncéljával, aki éppen egy apró hangyát segített át egy vízfolyáson.
„Jó napot!” – köszönt Szindi. – „Én Szindi vagyok, a szivárnyszárnyú pillangó. Látom, nagyon szorgalmas vagy. Mi a neved?”
A katicabogár felnézett, és vidáman mosolygott. „Jó napot, Szindi! Én Pötty vagyok. Mindig segítek, ahol tudok. Te merre tartasz ilyen sietősen?”
Szindi elmesélte Pöttynek a nagy küldetését. „A legszínesebb rétet keresem, Pötty, ahol majd megtalálom a dalomat. Valahol lennie kell egy olyan helynek, ami annyira ragyogó, hogy a színekből megszületik a hangom!”
Pötty elgondolkodott egy pillanatra, majd apró fejét megrázta. „A legszínesebb rét? Én még sosem láttam olyat, ami ne lett volna színes. Nézd csak ezt a levelet! Milyen gyönyörűen zöld! És rajta a harmatcseppek, ahogy a napfényben szikráznak! Nem csodálatos? És a kis virágok itt a fűben, amik alig látszanak, de ha közelebb mész, látod, milyen aprólékosan festettek! Én azt hiszem, minden rét színes a maga módján, Szindi. Csak észre kell venni a szépségét.”
Szindi elgondolkozott Pötty szavain. Igaz, Pötty világa sokkal kisebb volt, mint az övé, mégis milyen elégedetten élt! „Köszönöm, Pötty!” – mondta Szindi. – „Elgondolkodtattál.”
Búcsút intett Pöttynek, és tovább repült, de Pötty szavai visszhangoztak a fejében. Lehet, hogy nem a *legszínesebb* rétet kellene keresnie, hanem egyszerűen csak *látnia* kellene a színeket? De a dal… a dal még mindig hiányzott.
A következő napokban Szindi egyre fáradtabb lett. A reménye apadni látszott. Leereszkedett egy öreg, vén fűzfa alá, amelynek ágai egészen a földig lógtak, mintha csak egy titkot őrizne. Ott, a fűzfa gyökerei között, egy hatalmas, ráncos teknős ült, komótosan napozva. Szemei mélyek voltak és bölcsek, mintha már mindent láttak volna a világon.
„Jó napot, öreg barát!” – köszönt Szindi, és tisztelettel leereszkedett a közelébe. – „Én Szindi vagyok, a szivárnyszárnyú pillangó. Te ki vagy?”
A teknős lassan kinyitotta a szemét, és Szindire nézett. „Jó napot, Szindi. Én Tóbiás vagyok, a teknős. Már sok-sok évet éltem ebben a világban, és sokat láttam, sokat hallottam. Mi nyomja a lelkedet, hogy ilyen szomorú a szárnyad ragyogása?”
Szindi elmesélte Tóbiásnak is a történetét, a színes rétet, a dalát, és a bizonytalanságát. „Olyan sokan énekelnek, Tóbiás! A madarak, a tücskök, még a szél is dúdol a fák között. Csak én nem találom a hangomat. És azt hiszem, ha nem találom meg a dalomat, akkor hiába a szivárványos szárnyam, sosem leszek igazán színes, sosem leszek igazán boldog.”
Tóbiás hosszú-hosszú ideig hallgatott, majd lassan megszólalt, hangja mély volt és megnyugtató. „Értem, Szindi. Azt hiszed, a dalod egy külső helyen vár rád, egy réten, ami majd adja neked. De gondolj csak bele: a csalogány honnan veszi a dalát? A réttől, vagy a szívéből? A tücsök a fűtől tanulja meg a ciripelését, vagy a saját kis lényéből fakad?”
Szindi elgondolkodott. „A szívükből?”
„Pontosan!” – bólintott Tóbiás. – „A valódi színek, a valódi dallamok nem a legszínesebb réten laknak, hanem bennünk. A legszínesebb rét az, amit a szívünkkel festünk meg. Ha a szíved tele van örömmel, kedvességgel, szeretettel, akkor a világ is színesebbnek tűnik. És a dalod is onnan fog fakadni, Szindi. A dalod a te belső ragyogásod, a te egyedi fényed hangja. Nem egy hely adja, hanem te adod a helynek a dalodat.”
„De hogyan találom meg ezt a belső ragyogást?” – kérdezte Szindi, kissé tanácstalanul.
„Úgy, hogy nem keresed görcsösen a külső pompát, hanem észreveszed a kis csodákat magad körül” – magyarázta Tóbiás. – „Úgy, hogy segítesz, ahol tudsz, mint Pötty, a katicabogár. Úgy, hogy megcsodálod a virágok apró részleteit, mint ahogy ő teszi. Úgy, hogy kedves vagy másokkal, és hálás a napsütésért, a szél simogatásáért. Amikor a szíved megtelik ezekkel az érzésekkel, akkor a színeid belülről is ragyogni kezdenek, és a dalod magától megszületik.”
Szindi szemei elkerekedtek. Tóbiás szavai mélyen megérintették. Azt hitte, valami hatalmas, fényes dolgot kell találnia, pedig a válasz mindvégig ott volt, a legegyszerűbb dolgokban. Felidézte Pötty apró kedvességét, ahogy a hangyának segített. Felidézte Pötty örömét egy zöld levél láttán. És eszébe jutott, mennyi gyönyörűséget látott már az úton, amit mégsem vett észre igazán, mert mindig a „legszínesebbet” kereste.
„Köszönöm, Tóbiás!” – mondta Szindi, és érezte, ahogy egy melegség árad szét a szívében. – „Azt hiszem, kezdem érteni.”
Szindi búcsút vett a bölcs teknőstől, és könnyedén felszállt. De most már nem sietett. Lassan repült, és minden apró részletre odafigyelt. Megcsodálta egy apró, kék virág szirmait, ahogy a napfényben fürödtek. Látta, ahogy egy méhecske szorgalmasan gyűjti a nektárt. Észrevette, milyen különlegesen fodros egy felhő az égen. És ahogy így repült, észrevéve a világ apró csodáit, segített egy póknak, akinek a hálója elszakadt, és megosztotta egy pillanatnyi árnyékát egy kis gyíkkal, akit tűzött a nap.
És akkor, ahogy a szíve megtelt kedvességgel, örömmel és hálával, valami elkezdett vibrálni benne. Egy apró, lágy dallam, ami eleinte csak suttogott, majd egyre erősödött. Nem volt harsány, mint a madarak éneke, de annál különlegesebb. Ez volt az ő dala! Egy dallam, ami a szivárvány minden színét magában hordozta, és mégis csak Szindié volt. Egy dallam, ami arról szólt, hogy a szépség nem a külső pompában rejlik, hanem abban, ahogy látjuk a világot, és ahogy viszonyulunk hozzá.
Szindi boldogan repült vissza arra a rétre, ahonnan elindult. Most már nemcsak a szárnyai ragyogtak, hanem a pillangó szíve is. Aztán, ahogy a nap lassan lemenni készült, és az ég narancssárgára, lilára és rózsaszínre festette magát, Szindi elkezdett énekelni. A hangja lágyan szállt a levegőben, mint egy selymes szél. Ez volt a saját, egyedi dala, tele szeretettel és felismeréssel.
És abban a pillanatban, mintha a rét is meghallotta volna a dalt, és válaszolni akart volna rá. A virágok színei élénkebbé váltak a lemenő nap fényében, a fűszálak mintha táncoltak volna a lágy szellőben, és még a patak is csillogóbban folyt. Az apró bogarak, a méhek, a madarak mind-mind mintha új árnyalatokban látták volna a világot, Szindi dalának köszönhetően.
Pötty, a katicabogár is ott volt, és elcsodálkozva hallgatta Szindi gyönyörű énekét. Tóbiás, a bölcs teknős is felnézett messziről, és elégedetten bólintott. Tudta, hogy Szindi megtalálta, amit keresett. Nem a legszínesebb rétet, hanem a legszínesebb szíveket, amelyek a dalát is megszületésre segítették.
Szindi megtanulta, hogy a valódi színek nem a külső helyeken várnak ránk, hanem belülről fakadnak. A kedvesség, az öröm, a hála és a szeretet az, ami igazán színessé teszi a világot, és ami a legszebb dalt hozza létre bennünk. És attól a naptól fogva Szindi, a szivárnyszárnyú pillangó nemcsak a legszínesebb szárnyakkal, hanem a legszínesebb szívvel élt, és a rét, ahol élt, minden nap új árnyalatokban énekelt.
