Volt egyszer, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren innen, de még a Duna-kanyaron is túl, egy dombtetőn állt egy öreg vár. Nem volt már lakott, csak a szél járta át a poros folyosókat, és a napfény táncolt a vastag kőfalakon. Mégis, volt két ifjú lélek, akik imádták ezt a helyet: Emma és Bálint. Emma, a bátor kislány, akinek szemei mindig csillogtak a kalandvágytól, és Bálint, a találékony kisfiú, aki minden ajtóhoz talált kulcsot, ha nem is valódit, hát legalább egy ügyes trükköt. Számukra a vár nem egy rom volt, hanem egy hatalmas, mesékkel teli könyv, melynek minden lapja új titkot rejtett. Órákat töltöttek a falak között, képzeletbeli lovagok és hercegnők nyomába eredve, vagy elfeledett kincsek után kutatva.
Egy napsütéses délutánon, amikor a nap már lefelé ballagott az égen, és a várudvar árnyékai hosszúra nyúltak, valami egészen különös dolog történt. Ahogy Emma épp egy mohos lépcsőfokon ült, Bálint pedig egy repedt ablakon át kémlelte a tájat, halk suttogás ütötte meg a fülüket. Először azt hitték, a szél játéka, vagy a fák susognak a vár körül. De a hang más volt, emberi, mégis érthetetlen. Mintha valaki titkokat mesélne, de túl halkan, túl messziről. „Hallod, Bálint?” – kérdezte Emma, felkapva a fejét. Bálint is bólintott, szemei összeszűkültek a koncentrációtól. „Igen. Mintha a falak beszélnének.”
A suttogás hol elhalkult, hol felerősödött, vezette őket a vár egyre mélyebb, eldugottabb zugaiba. Emma bátran ment elöl, zseblámpájának fénysugarával pásztázva a sötét sarkokat, míg Bálint a fülét a hideg kőfalakhoz tapasztotta, próbálva megfejteni a hangok eredetét. „Mintha valami régi dologról mesélnének… szomorúságról… és elfeledett nevetésről” – súgta Bálint. Egyre feljebb jutottak, egy olyan toronyba, ahová eddig sosem merészkedtek. A lépcsők szűkek és omladozók voltak, de a suttogás egyre hívogatóbbá vált.
A torony tetején, egy széljárta teremben, ahol az ablaknyílásokon át látszott az egész vidék, a hangok elcsendesedtek. A gyerekek körbenéztek. Semmi. Csak a por. Aztán egy mély, meleg, mégis áttetsző hang szólalt meg, mintha maga a levegő rezdült volna meg. „Végre… eljutottatok ide.” Emma és Bálint egymásra néztek, szívük hevesen dobogott. Nem volt félelem a hangban, csak végtelen jóság és egy kis szomorúság. „Ki… ki vagy?” – kérdezte Emma, hangja kissé remegett. „Én vagyok az Ősök Szelleme” – felelte a hang. „Én őrzöm a vár emlékeit, a falakba zárt történeteket.”
„Ez a vár, gyermekek, régen tele volt élettel, nevetéssel, zenével” – folytatta az Ősök Szelleme. „A vár urai, a Szívderítők családja, arról volt híres, hogy minden évben megrendezték a Nevetés Ünnepét. Olyankor a várudvar megtelt muzsikával, tánccal, játékokkal. A legkedvesebb hagyomány a Mesélő Kút volt, ahonnan mindenki meríthetett egy történetet, és elmondhatta a többieknek, vidámságot hozva mindenkinek. De aztán jött egy testvérpár, Éva és Ádám. Mindketten szerették a várat, de mindketten másképp képzelték el a jövőjét. Éva a régi hagyományokat tisztelte, Ádám az újdonságokat kereste. Egy apró nézeteltérésből nagy veszekedés lett. Senki sem akart engedni. A Nevetés Ünnepe elmaradt, a Mesélő Kút kiszáradt, és a vár falai között eluralkodott a csend. A testvérek sosem békéltek ki, és a vár generációról generációra egyre csendesebbé, egyre szomorúbbá vált. A nevetés emléke elhalványult, a történetek elvesztek. A suttogás, amit hallottatok, az én hangom volt, a vár fájdalma, ami a régi idők örömét siratja.”
„Miért mondod el nekünk mindezt?” – kérdezte Bálint, megértve a súlyos történetet. „Mert ti vagytok a remény” – felelte az Ősök Szelleme. „Ti vagytok azok, akik meghallották a hívást. Ti vagytok a bátrak és a találékonyak. Segítsetek, hogy a vár újra nevetéstől legyen hangos! Keressétek meg a Mesélő Kútat! Régen a várudvar közepén állt, de a hosszas elhanyagolás miatt eltemette a föld és a gaz. Ha megtaláljátok, és újra életre keltitek, a nevetés is visszatér.” A hang elhalkult, de a levegőben maradt a feladat súlya és a remény csillogása.
Emma és Bálint azonnal munkához láttak. Másnap reggel szerszámokkal, lapátokkal és egy régi térképpel tértek vissza, amit Bálint talált egy elfeledett könyvtári sarokban. A térkép, bár kopott volt és alig olvasható, egyértelműen jelölte a Mesélő Kút helyét a várudvar közepén. A helyet benőtte a gaz, a tövises bokrok és a gazos fák szinte áthatolhatatlan falat alkottak. De Emma bátorsága és Bálint kitartása nem ismert határt. Emma vágta az ágakat, Bálint ásta a földet, és közben egymást bátorították. „Emlékszel, mit mondott az Ősök Szelleme? A nevetés visszatér!” – kiáltotta Emma, amikor egy különösen makacs gyökeret vágott át. Órákig tartó kemény munka után, a nap már magasan járt az égen, amikor Bálint lapátja koppant valami keményre. „Megvan!” – kiáltotta. Egy régi, mohos kőfal, ami egy kút pereme lehetett.
A következő napokban a gyerekek minden szabad percüket a kút feltárásával töltötték. Fokozatosan előkerült a kút teljes szerkezete: faragott kövek, melyek valamikor meséket ábrázoltak, és egy gyönyörű, bronzból készült fedél, melyen a nevetés és a szomorúság egymásba fonódó arcai voltak láthatók. A kút belseje száraz volt, tele avarral és pókhálóval. Bálint leeresztett egy kötelet, és Emma, a bátor Emma, leereszkedett, hogy kitisztítsa. Bent egy régi, fából készült ládát talált, tele pergamenekkel és apró, faragott figurákkal. „Ezek a Mesélő Kút történetei!” – kiáltotta fel, amikor felhúzta a ládát. A pergamenek régi meséket tartalmaztak, a figurák pedig a mesék szereplőit ábrázolták. A kút peremére ülve, a nap meleg sugarai alatt, Emma és Bálint felolvasták az első mesét. A szavak, melyek évszázadokig hallgattak, újra életre keltek.
A gyerekek elhatározták, hogy újra életre keltik a Nevetés Ünnepét. Meghívták a barátaikat, a szüleiket, a falu apraja-nagyját a várba. Elmondták a Mesélő Kút történetét, és a régi pergamenekből felolvastak egy-egy kedves mesét. Először a felnőttek csak mosolyogtak, de ahogy Emma és Bálint egyre nagyobb lelkesedéssel meséltek, és a barátaik is bekapcsolódtak a játékba, a mosolyból nevetés lett. A gyerekek körbejárták a kútat, és mindenki húzott egy-egy figurát a ládából, kitalálva hozzá egy rövid történetet. A várudvar, ami oly sokáig csendes volt, megtelt csilingelő nevetéssel, vidám kiáltásokkal és boldog hangokkal. A nap végére a Mesélő Kút újra a falu szívévé vált, a vár pedig, mintha csak felébredt volna hosszú álmából, sugárzott a boldogságtól. Még a suttogások is eltűntek, helyüket átvették a vidám emlékek zaja.
Az Ősök Szelleme hangja többé nem suttogott a falak között, de Emma és Bálint tudták, hogy ott van, és mosolyog. A vár újra élt, nem a régi pompájában, de egy újfajta, melegebb, emberibb ragyogásban. A gyerekek megtanulták, hogy a legmélyebb titkokat is fel lehet tárni, ha van bátorság és kitartás. Azt is megértették, hogy a nevetés és az összetartozás ereje képes felülírni a régi sérelmeket, és még a legcsendesebb helyekre is visszahozhatja az életet. A Mesélő Kútból azóta is minden évben mesék és nevetés árad, emlékeztetve mindenkit arra, hogy az elfeledett kincsek néha nem aranyból vannak, hanem történetekből, és a legnagyobb varázslat a közös örömben rejlik. És Emma és Bálint? Ők még sokáig jártak a várba, de már nem suttogásokat hallgattak, hanem a boldog emlékek visszhangját.
