Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisváros, ahol a nap mindig fényeivel kalandozott, és ahol a felhők úgy úszkáltak az égen, mint a gyapjas báránykák. Itt élt egy vidám kisfiú, akit Péternek hívtak, és akinek mindig tele volt a feje ötletekkel. Péter haja olyan szőke volt, mint a napfény, a szemei pedig ragyogtak, mint a csillagok.
Egy szép keddi napon Péter édesanyja különleges ebédet készített: palacsintát! Az illat olyan finom volt, hogy már a konyhából kiérve is megcsapta Péter orrát. Sietve leült az asztalhoz, és már éppen bele akart harapni az épp hogy elkészült palacsintájába, amikor hirtelen a szalvéta az asztalon elkezdett táncolni.
– Hé, Szalvi! – kiáltotta Péter, mert így nevezték el a szalvétát – Mit csinálsz ott?
– Táncolok a palacsinta tiszteletére! – válaszolta Szalvi, akit a szél fújásával született a legfrissebb, legszínesebb anyagból. – Mindig, amikor palacsintát eszel, ünnepelni kell!
Péter megdörzsölte a szemeit. – De hát szalvéta vagy, nem táncolhatsz!
– Éppen ellenkezőleg! – mondta büszkén Szalvi. – Mivel szalvéta vagyok, az a dolgom, hogy ünnepeljem a finom ételeket, és megvédjem a ruhádat a foltoktól! Na, gyerünk, csatlakozz hozzám!
Péter nevetett. – De én nem tudok jól táncolni!
– Tehát itt az ideje, hogy megtanulj! – csillant fel Szalvi, és egy ugrással Péter elé ugrott. – Minden tánc a mókával kezdődik! Kezdj el ugrálni!
Így is történt: Péter elkezdett ugrálni, Szalvi pedig vele együtt forogva és pörögve mutatta be a legcirkuszi táncot, amit valaha is látott. A konyhában a palacsinták örömteli forogva pörögtek, és még az edények is elkezdtek csilingelni.
Az ebédlőasztalon a sütemények is boldogan nevetgéltek, amikor Péter és Szalvi egyre vadabbul táncoltak. De hirtelen Péter lába megcsúszott, és egy hatalmas ugrással a palacsinták felé repült. Az asztal legnagyobb kémje, egy jókedvű kis tányér, felkiáltott:
– Vigyázz, Péter! Várj meg!
Aki látta ezt a jelenetet, az biztos, hogy csak kuncogni tudott. Péter és Szalvi egy kavarodás után landoltak a tiszta asztalterítő közepére, és mindenütt palacsinta, bogyó és méz borította őket.
Péter nevetett, Szalvi ujjongott:
– Szuper tánc! Most pedig gyerünk, élvezzük a palacsintát!
A kisfiú felnevetett, és ők ketten – a szeleburdi szalvéta és a napfényes kisfiú – együtt csaptak egy pici palacsinta-ünnepet. Az édesanya belépett a konyhába és csak nevetett, amikor meglátta a csodás táncoló párost.
– Hát, ez a palacsinta valóban különleges! – mondta szeretetteljesen. – De most már egyétek meg az „ünnepséget”!
Ezután Péter és Szalvi barátok lettek, akikkel mindig is együtt tudtak mókázni és élvezni az élet kis örömeit, legyen az egy üres asztal vagy egy kis csoda a konyhában. És a gyerekek? Hát ők mindig bejöttek nézni, mi történik, hiszen soha nem tudhatták, milyen móka vár rájuk a következő palacsintázáskor!
Vége
És így, ha hallottál már arról, hogy egy szalvéta tud táncolni, tudod, hogy sosem szabad leírni a tiszta vidámságot és a váratlan barátságokat!
