Nóri ágya nem is volt igazi ágy, hanem sokkal inkább egy puha, bárányfelhőkből szőtt párnahajó. Minden este, mikor álompor szállt a szemére, ez a hajó ringatózva elindult az Álmok Tengerén, hogy új, felfedezetlen vizekre evezzen. Nóri, az álomutazó kislány, már járt a Cukorkahavasokban és a Suttogó Erdőben is, de azon az éjszakán a párnahajója egy különös, ismeretlen sziget partjára vetődött.
Ahogy a kislány kilépett a bársonyos homokra, csodálkozva hallgatta. A homok ugyanis nem sercegett a talpa alatt, ahogy szokott, hanem lágy, altatódalt dúdolt. A pálmafák sem csak a szélben hajladoztak, hanem leveleik susogásával ősrégi történeteket meséltek bátor tengerészekről és elveszett kincsekről. A levegő sós párája édes gyümölcsillattal keveredett, és a napfény olyan meleg volt, mintha egy óriási takaróval simogatnák az arcát. Nóri tudta, hogy ez nem egy mindennapi álom. Ez a hely varázslattal volt átszőve.
Bármennyire is gyönyörű volt a sziget, Nóri egy idő után mégiscsak haza szeretett volna térni. De a párnahajója mozdulatlanul feküdt a parton, mintha gyökeret eresztett volna. A kislány tanácstalanul toporgott, amikor egy lassú, megfontolt mozgásra lett figyelmes a víz szélén. Egy hatalmas tengeri teknős mászott ki a partra, páncélja úgy csillogott a napfényben, mint egy drágakövekkel kirakott pajzs.
– Üdvözöllek, álomutazó – szólt a teknős mély, brummogó hangon. – Én Bubi vagyok. Látom, a sziget nem akar elengedni.
– Bubi? – kérdezte Nóri meglepetten. – Honnan tudod, hogy álomutazó vagyok? És miért nem tudok hazamenni?
– Ezer éve élek ezen a szigeten – felelte a teknős bölcsen bólogatva. – Láttam már sok álmodót erre sodródni. Azért ragadtál itt, mert a sziget fénye, ami az utat mutatja az álmok és az ébrenlét világa között, elaludt. A világítótorony nem működik.
Bubi a fejével egy távoli, sziklaszirten álló, karcsú torony felé bökött. A torony csúcsán lévő lámpa sötét volt és élettelen.
– Meg kell javítanunk! – csillant fel Nóri szeme. – De hogyan jutunk el odáig? A szirt túl meredeknek tűnik.
– Ebben egy régi barátom tud segíteni – mondta Bubi, és lassan elindult a part menti kis öböl felé. Nóri követte. Az öbölben egy apró, foltozott vitorlájú hajó ringatózott, a fedélzetén pedig egy megtermett, bozontos szakállú férfi ült, és egy faágat faragcsált. A szakálla olyan mély lila színben pompázott, mint az érett szilva.
– Szilva Szakáll! – köszöntötte Bubi. – Segítségre van szükségünk.
A kalóz morcosan felnézett. Szemei barátságosan csillogtak, de igyekezett szigorú képet vágni. – Miféle segítségre? Épp egy nagyon fontos tengeri szörnyet faragok egy elárvult uszadékfából. Látjátok?
Felmutatta a fadarabot, ami leginkább egy krumplira hasonlított, amiből egy szálka állt ki. Nóri udvariasan bólogatott.
– Ez a kislány, Nóri, haza szeretne jutni – magyarázta Bubi. – De ehhez fel kell ébresztenünk az Alvó Fényt a világítótoronyban. Át tudnál vinni minket a sziklákhoz a csónakoddal?
Szilva Szakáll végigmérte Nórit. Látott már sokféle kincset, aranyat, ezüstöt, de egy álomutazó kislány bátorsága és tiszta tekintete még az ő szívét is meglágyította. Elrejtett egy mosolyt a szilvalila szakálla mögé.
– Nos, ha ennyire fontos… – dörmögte. – Pattanjatok a fedélzetre! De vigyázzatok a faragványomra, rendkívül értékes!
A rövid hajóút csendesen telt. Szilva Szakáll ügyesen kerülgette a vízből kiálló, éles sziklákat, Bubi csendesen pihent a csónak aljában, Nóri pedig a tornyot nézte, ami egyre nagyobbnak és titokzatosabbnak tűnt. Ahogy közeledtek, a levegő hűvösebb lett, és a homok dala is elhalkult.
A világítótorony ajtaja nyikorogva tárult fel előttük. Belül hűvös félhomály és csend fogadta őket. Egy végtelennek tűnő csigalépcső vezetett felfelé. Nóri ment elöl, Szilva Szakáll a maga nehézkes módján követte, Bubi pedig türelmesen várt a bejáratnál, mert a páncéljával nem fért volna el a szűk lépcsőn.
A torony tetején, egy hatalmas, üvegbúrával lefedett teremben találták meg a Fényt. Vagyis inkább csak a helyét. A terem közepén egy kristályból faragott lencse lebegett, de nem sugárzott semmiféle fényt. Hideg volt és sötét. Mellette egy éteri, áttetsző alak lebegett, mintha csak holdfényből és tengeri párából szőtték volna. Ő volt az Alvó Fény őre.
– Üdvözöllek titeket – suttogta az őr, hangja olyan volt, mint a távoli harangszó. – Tudom, miért jöttetek. De a Fény nem romlott el. Csak elaludt.
– Elaludt? – kérdezte Nóri. – De miért?
– Ez a Fény az ébren lévő világ jó cselekedeteiből, bátor gondolataiból és a tiszta szívű örömből táplálkozik. Ha az emberek elfelejtenek kedvesek lenni, ha a félelem erősebb a reménynél, a Fény meggyengül és álomba merül. Ahhoz, hogy felébredjen, szüksége van valamire, ami emlékezteti arra, hogy miért is kell világítania.
Nóri és Szilva Szakáll összenéztek. Hogyan adhatnának ők erőt a Fénynek?
A kalóz megköszörülte a torkát. Kicsit zavarban volt, de előrelépett.
– Én… én nem vagyok a legjobb ember – kezdte dünnyögve. – De egyszer, egy viharos éjszakán találtam egy kis fókakölyköt, akit a hullámok a sziklákra sodortak. Visszavittem a mamájához. Senki sem látta. De… jó érzés volt. Ezt az emléket adom a Fénynek.
Ahogy ezt kimondta, egy halvány, szilvalila fénysugár vált le a kalóz szívéről, és a kristálylencsébe olvadt. A lencse alig észrevehetően, de melegebb lett.
Most Nórin volt a sor. Mit adhatna egy kislány? Neki nem voltak kalózos hőstettei. Becsukta a szemét, és arra gondolt, ami a legfontosabb neki. Arra, ahogy anyukája minden este betakarja, és egy puszit nyom a homlokára. Arra a meleg, biztonságos érzésre, a szeretetre, ami mindennél erősebb. Arra a csendes ígéretre, hogy bármi történjék is, mindig ott lesznek egymásnak.
– Én a szeretetet adom – suttogta. – Azt az érzést, amikor tudod, hogy valaki vigyáz rád, és te is vigyázol rá.
Egy tiszta, aranyszínű fénypászma áradt Nóriból a lencse felé. A kristály erre hevesebben kezdett pulzálni. Már nem volt hideg, sőt, kellemes meleget árasztott.
Az őr Nóri felé fordult. – Majdnem elég. De kell még valami. Az ígéret, hogy ezt a fényt magaddal viszed az ébrenlétbe is.
Nóri bólintott. Megértette. Ez az álom nem csak arról szólt, hogy hazajusson. Az volt az üzenete, hogy a világítótornyok nemcsak a tengereken állnak. Mindannyiunkban van egy fény, amit a kedvességünkkel, a bátorságunkkal és a szeretetünkkel táplálhatunk. Ha hagyjuk elaludni, mi magunk is eltévedhetünk.
– Ígérem! – mondta hangosan és tisztán. – Ígérem, hogy nem felejtem el, és ébren is keresni fogom a jót!
Ebben a pillanatban a kristálylencse vakító fénnyel felragyogott. A fény áttört az üvegkupolán, és egy erős, meleg sugárként vágott bele az álomégboltba, utat mutatva hazafelé. A sziget újra énekelni kezdett, a pálmák pedig boldogan susogtak.
Nóri érezte, ahogy könnyűvé válik, és emelkedni kezd. Lemásolt a toronyból, elbúcsúzott az őrtől, és megölelte Szilva Szakállt, aki meglepetten, de esetlenül visszavigyorgott rá.
– Nesze, vidd ezt emlékbe! – nyomott a markába egy simára csiszolt, szilvalila kavicsot.
Lent Bubi várta. – A fény utat mutat, álomutazó. De ne feledd, a legfontosabb világítótorony a szívedben van. Tápláld a fényét!
Nóri intett a barátainak, majd a párnahajója lágyan felemelkedett, és elindult a fénysugár mentén hazafelé. Amikor felébredt a saját ágyában, a reggeli nap simogatta az arcát. Minden csak álom volt. De ahogy kinyitotta a markát, ott feküdt benne egy sima, meleg, szilvalila kavics.
