Hol volt, hol nem volt, az álmok és ébrenlétek határán, egy aprócska szobában élt Panna és öccse, Lajkó. Két igazi, tiszta szívű gyermek volt ők, akik szerettek játszani, kacagni és meséket hallgatni. De volt valami, ami esténként gyakran megkeserítette az álomra készülődésüket: a félelmek. Panna a sötét sarkoktól tartott, ahol furcsa árnyak táncoltak a lámpa fényénél, Lajkó pedig a nagy, ugatós kutyától, ami a szomszéd udvarban lakott, és akitől minden este megijedt, ha a szél zörgött az ablakon.
Hiába bújtak be a puha takarók alá, hiába szorították magukhoz kedvenc plüssállatkájukat, a félelmek apró, szúrós tüskékként telepedtek a szívükre, és nem engedték, hogy elaludjanak. Forgolódtak az ágyban, sóhajtoztak, és ahelyett, hogy édes álmokba merültek volna, csak a gondolataik súlya nyomta őket.
Egy ilyen nehéz éjszakán, amikor a Hold már magasan járt az égen, és ezüstös fénnyel öntötte el a szobát, valami különleges történt. Az ablakpárkányra egy apró, csillogó fénysugár ereszkedett, ami lassan, mintha egy láthatatlan kéz vezette volna, beúszott a szobába, és egyre fényesebbé vált. A fénysugár közepén kirajzolódott egy kedves, ráncos arc, két ragyogó szemmel és egy hosszú, ezüstös szakállal.
– Ne féljetek, gyermekek – suttogta lágyan, mint a szél zizegése a falevelek között. – Én vagyok Holdbácsi. Látom, a félelmek ma este túl nagyra nőttek, és nem engedik, hogy elmerüljetek az álmok birodalmában.
Panna és Lajkó tágra nyílt szemmel néztek a Holdbácsira. Soha életükben nem láttak még ilyet. A Holdbácsi arca nyugodt és megnyugtató volt, és a hangja olyan volt, mint egy altató.
– Tudok valakit, aki segíthet – folytatta Holdbácsi. – Valakit, aki minden gyermek gondját és félelmét összegyűjti, és puha, békés álommá változtatja. Eljöttök velem? Az út hosszú, de csodálatos lesz.
A gyerekek bólintottak, habozás nélkül. A Holdbácsi kinyújtotta feléjük ezüstös, áttetsző kezét, és ahogy megfogták, úgy érezték, mintha a testük könnyűvé, súlytalanná válna. Kiléptek az ablakon, és nem lefelé zuhantak, hanem felfelé szálltak, egyenesen a csillagos ég felé. A Holdbácsi vezette őket, egy ezüstös fénypaton, ami a csillagok között kanyargott, elhaladva ragyogó galaxisok és színes ködök mellett.
A táj, amit láttak, lélegzetelállító volt. A csillagok olyan közel voltak, hogy szinte meg lehetett volna érinteni őket, és a Tejút ezüstös folyóként kígyózott a végtelen sötétségben. Panna és Lajkó elfelejtették minden félelmüket, ahogy a csodálatos látvány elvarázsolta őket.
Végül, messze-messze, ott, ahol a Tejút ezüstös pora a legfényesebben ragyogott, megpillantottak egy tornyot. Nem olyan torony volt ez, mint amit a mesekönyvekben láttak. Nem kőből vagy téglából épült, hanem tiszta csillagfényből és holdfényből szőtték. Áttetsző volt és ragyogó, és a tetején egy apró, barátságos fényforrás pislákolt.
– Ez Álmoska, az álommanó tornya – mondta Holdbácsi. – Ő az, aki őrködik a gyermekek álmai felett.
Ahogy közelebb értek, a torony ajtaja magától kinyílt, és egy apró, kedves lény lépett elő. Magassága alig érte el Panna térdét, és testét mintha ezernyi apró csillagpor borította volna. Szemei úgy ragyogtak, mint két apró csillag, és a hangja olyan volt, mint a legédesebb altató.
– Üdvözöllek benneteket, kedves gyermekek – mondta Álmoska, az álommanó. – Tudom, miért jöttetek. A Holdbácsi már jelezte, hogy a szívetekben aggodalmak fészkeltek.
Álmoska bevezette őket a torony legfelső szobájába, ami egy hatalmas, kör alakú terem volt. A falakat áttetsző csillagfonalak borították, és a középen egy különleges, fénylő kerék forgott lassan. A kerék körül apró, fénylő pamacsok lebegtek, amik mintha a legpuhább felhőkből lettek volna.
– Látjátok, ezek az apró, fényes fonálak a csillagfényből szövődnek – magyarázta Álmoska. – Amikor egy gyermek aggódik, a gondolatai élesek és szúrósak lesznek, mint a tüske. Én ezeket a tüskéket gyűjtöm össze, aztán a csillagfénnyel körbefonom, míg puha, selymes párnácskává nem válnak. Ezekből a párnácskákból lesznek az édes álmok. De ahhoz, hogy összegyűjthessem őket, ki kell mondanotok, mi nyomja a lelketeket.
Panna és Lajkó egymásra néztek. Egy kicsit szégyellték a félelmeiket. Panna azt gondolta, az ő sötéttől való félelme talán túl buta, Lajkó pedig attól tartott, kinevetik, amiért egy kutyától fél.
– Ne féljetek kimondani, ami bánt benneteket – bátorította őket Holdbácsi. – Nincs olyan félelem, ami túl kicsi vagy túl nagy lenne. Minden érzés fontos.
– Pontosan – tette hozzá Álmoska. – A kimondott félelem már félúton van afelé, hogy elveszítse erejét.
Panna vette a bátorságot először. Elmesélte, hogy fél a sötéttől, és attól, hogy a sötét sarkokban valami rejtőzik.
Ahogy kimondta a szavakat, Álmoska kinyitott egy apró, csillogó hálót. Mintha a levegőből, Panna szavaiból, egy apró, szürke, szúrós tüske jelent meg a hálóban. Álmoska óvatosan a fénylő kerékhez vitte, és a csillagfonalak azonnal körbefonták a tüskét. Panna és Lajkó döbbenten nézték, ahogy a szúrós tüske lassan megváltozott. Először csak lágyabbá vált, majd egyre puhábbá, végül pedig egy apró, illatos, ezüstösen csillogó párnácskává alakult át.
– Látod? – mosolygott Álmoska. – A kimondott félelem elveszíti az élességét.
Lajkó bátorrá vált Panna példáján. Elmondta, hogy nagyon fél a szomszéd nagy, ugatós kutyájától, és attól, hogy egyszer majd átszökik a kerítésen.
Ismét megjelent egy szürke tüske Álmoska hálójában, és ahogy azt is körbefonták a csillagfonalak, Lajkó szeme láttára az is egy puha, illatos párnácskává változott.
– Érzitek? – kérdezte Álmoska. – Milyen könnyű lett a szívetek?
Panna és Lajkó bólintottak. Valóban, mintha egy hatalmas súly esett volna le a vállukról. A félelmek már nem nyomták őket, hanem ott lebegtek a kerék körül, puha, illatos párnácskákká változva, készen arra, hogy édes álmokká váljanak.
– Most már visszatérhettek az ágyatokba – mondta Holdbácsi. – Az édes álom vár rátok.
A Holdbácsi ismét megfogta a kezüket, és visszavezette őket a csillagos fénypaton, egészen a szobájuk ablakáig. Ahogy beléptek, a testük újra nehézzé vált, és puha ágyukba értek. A Holdbácsi alakja elhalványult, és a fénysugár is eltűnt. Panna és Lajkó egymásra néztek a félhomályban.
– Én is könnyebbnek érzem magam – suttogta Panna.
– Én is – felelte Lajkó. – Az a kutya már nem olyan ijesztő, ha kimondtam.
Bebújtak a takarójuk alá, és most először aznap este, nem a félelmek, hanem a megkönnyebbülés érzése töltötte el őket. Álmoska és a Holdbácsi kedves arca lebegett a szemük előtt, és a csillagfényből szőtt párnácskák illata mintha még mindig ott lett volna a levegőben.
Hamarosan mély, békés álomba merültek. Az éjszaka hátralévő részében nem a sötét sarkok vagy a kísérteties ugatás zavarta meg álmukat, hanem édes, szép mesék, amiket a csillagfénnyel átalakított félelmeikből szőtt Álmoska, az álommanó.
Másnap reggel, amikor felébredtek, még tisztán emlékeztek az álomra. Rájöttek, hogy a félelmek, ha kimondjuk őket, elveszítik erejüket, és olyanokká válnak, mint a puha, meleg takaró, ami biztonságban ölel. Attól a naptól kezdve, ha valami aggasztotta őket, beszéltek róla egymással, vagy a szüleikkel. És minden este, amikor lefeküdtek, tudták, hogy Álmoska, az álommanó, a csillagfény tornyában várja a gyermekek aggodalmait, hogy azok puha párnává szelídüljenek, és az éjszaka békés, édes álmokat hozzon mindenkinek.
