Valahol, ahol a falu utolsó lámpása is csak pislogva adja át a terepet a bársonyfekete éjszakának, élt egy kislány, akit Csillának hívtak. A neve illett is hozzá, mert nem volt nála nagyobb csodálója a csillagoknak. Míg a többi gyerek a porban hancúrozott, ő a fűben fekve bámulta az esti égboltot, és azon tűnődött, miféle titkokat rejthet a Göncölszekér vagy a Fiastyúk ragyogó pöttyeinek sokasága. Kíváncsi lány volt, a legkíváncsibb fajtából; a lelke tele volt megválaszolatlan kérdésekkel, mint az éjjel tele van csillagokkal.
Egy esős délutánon, amikor a padláson kutatott régi játékok után, egy poros, faragott faládikóra bukkant. A dédnagymamájáé volt. Ahogy felnyitotta a nehéz fedelet, dohos levegő és a régmúlt illata csapta meg az orrát. Bent, egy megsárgult csipketerítő alatt, egy összetekert pergamendarabot talált. Amikor kiterítette, csalódottan látta, hogy a lap üres. Vagyis, majdnem üres. Csupán egyetlen apró, aranyból készült iránytű feküdt a közepén, melynek üvege alatt egy apró, morcos arc nézett vissza rá.
Ahogy Csilla az ujjával megkocogtatta az üveget, az iránytűből vékony, csipogó hang hallatszott.
– Hé! Óvatosabban azzal a bökdöséssel! Nem holmi játékszer vagyok! – méltatlankodott a hangocska.
Csilla ijedten kapta hátra a kezét.
– Te… te beszélsz? – hebegte.
– Hát persze, hogy beszélek! A nevem Iri. És ha nem tévedek, te vagy az, aki felébresztett százéves szendergésemből. És most mondd, merre van észak? Kicsit elgémberedett a tűm.
Csilla zavartan körbenézett, majd az ablak felé mutatott.
– Azt hiszem, arra.
Aznap este, amikor az eső elállt és az ég kitisztult, Csilla kivitte a különös párost a kertbe. Ahogy a Göncölszekér első csillagai felragyogtak, a pergamenen valami csodálatos történt. Finom, ezüstös fénypontok jelentek meg rajta, és lassan, mintha egy láthatatlan kéz rajzolná, összeálltak egy fénylő útvonallá. A vonal egy távoli, hegyekkel ölelt hely felé vezetett, melyet egy ragyogó csillagkép jelölt.
– Mi ez? – suttogta Csilla ámulattal.
Iri, aki a lány tenyerében pihent, megköszörülte a torkát. – Ez nem „mi”, hanem „hová”. Ez a Varázstérkép. Csak annak mutatja az utat, akinek a szíve tele van tiszta kíváncsisággal. Az út a világ legeldugottabb könyvtárához, a Csillagkönyvtárhoz vezet.
Csilla szíve hevesebben kezdett verni. Egy könyvtár, ami a csillagok titkait őrzi! Elhatározta, hogy elindul, kerül, amibe kerül. Másnap hajnalban, egy kis elemózsiával a tarisznyájában és Irivel a zsebében, útnak indult.
Az útjuk első szakasza egy sűrű erdőn vezetett keresztül. A térkép itt egy különös jelet mutatott: egy sarló alakú holdat, melynek a hegye egy ösvényre mutatott.
– Égi jelek! – dünnyögte Iri. – Mindig is utáltam őket. Túl költőiek. Észak, dél, kelet, nyugat! Az a biztos!
– De Iri, nézd! – kiáltott fel Csilla. – Az ösvényt benőtte a moha, de a fák törzsén a zuzmó pont olyan sarló alakban nő, mint a térképen! Arra kell mennünk!
Iri morgott valamit a pontosságról, de el kellett ismernie, hogy a lánynak igaza van. Csilla kíváncsi szeme észrevette a legapróbb részleteket is, melyek felett más elsiklott volna. Ahogy haladtak, megtanultak együttműködni. Csilla fejtette meg a csillagképek és égi jelenségek rejtett üzeneteit, Iri pedig a megbízható iránytűjével gondoskodott róla, hogy sose tévedjenek el a sűrűben.
Egy este egy ezüstösen derengő tisztásra értek. A fű mintha holdfényből szőtt szőnyeg lett volna, a levegőben pedig apró, fénylő porszemcsék táncoltak. A tisztás közepén egy aprócska manó ült egy gombán, és csillámport szórt egy patak vizébe.
– Jó estét, vándorok! – köszöntötte őket cincogó hangon. – Én vagyok a Holdpor Manó. Aki át akar kelni a Fény Patakján, annak válaszolnia kell a kérdésemre.
Csilla bólintott. A manó huncutul elmosolyodott.
– Mondd meg nékem, te kíváncsi leány, miből van több az égen? Csillagból, vagy a csillagokról szóló meséből?
Csilla elgondolkodott. Felnézett az égre, a milliárdnyi fénypontra.
– Azt hiszem… – kezdte lassan – …hogy meséből van több. Mert minden egyes csillagról végtelen sok mesét lehet kitalálni, és minden ember más mesét lát bennük.
A Holdpor Manó elégedetten csettintett. – Helyes a válasz! A képzelet világa határtalanabb, mint maga az univerzum. Menjetek! – Azzal egy marék holdport szórt a patakra, ami abban a pillanatban fénylő híddá szilárdult. Csilla és Iri átkeltek rajta, és a manó utánuk kiáltott: – A tudásvágy világítson utatokon!
Napokig tartó vándorlás után végre megérkeztek egy hegy lábához, melynek csúcsa az égbe veszett. A térkép szerint a könyvtár a hegy tetején volt. Az út meredek és sziklás volt, a levegő egyre ritkult. Csilla már majdnem feladta, amikor Iri megszólalt a zsebéből, hangja most szokatlanul kedves volt.
– Ne add fel, Csilla! Már majdnem ott vagyunk. Emlékszel, mit mondtál a Holdpor Manónak? A képzelet határtalan. Képzeld azt, hogy a lábad könnyű, mint a felhő, és a hegy csak egy apró dombocska!
Csilla erőt merített a kis iránytű szavaiból. Valóban, ahogy a célra és a benne rejlő tudásra gondolt, új erőre kapott. Végül felértek a csúcsra. És ott állt. A Csillagkönyvtár. Nem kőből vagy fából épült. Falai megszilárdult ködnek tűntek, melyben csillagok ragyogtak, a teteje pedig maga volt a Tejút. Az ajtó egy örvénylő galaxis volt.
Ahogy beléptek, elállt a lélegzetük. A könyvtár belseje maga volt a végtelen univerzum. A polcok fénysugarakból álltak, és rajtuk nem könyvek sorakoztak, hanem apró, gömb alakú csillagképek, pulzáló naprendszerek és lebegő üstökösök. A terem közepén egy ősz, méltóságteljes alak állt, akinek köpenye az éjszakai égbolt volt, szemei pedig fénylő csillagokként ragyogtak. Ő volt a Csillagkönyvtáros.
– Üdvözöllek, Csilla – szólt a hangja, mely olyan volt, mint a szférák zenéje. – Vártalak. A Varázstérkép mindig elvezeti ide azokat, akiknek a szomjúsága nem aranyra vagy hatalomra irányul, hanem a tudásra.
– Eljöttem a kincsért – mondta Csilla félénken.
A Csillagkönyvtáros elmosolyodott. – Itt nincsenek arannyal teli ládák. Az igazi kincs az, amit már magaddal is hoztál: a kíváncsiságod. És az, amit magaddal vihetsz a szívedben. Válassz egy könyvet!
Csilla odalépett egy polchoz, és megérintett egy gömböt, amelyben egy apró, születőben lévő csillag izzott. Ahogy az ujjai hozzáértek, nem betűket látott, hanem képeket és érzéseket. Látta, ahogy a csillagközi por összesűrűsödik, érezte a születés mérhetetlen hőjét, és hallotta a kozmosz csendes dalát. Megértette egy csillag életét, anélkül, hogy egyetlen szót is olvasott volna.
Óráknak tűnő percekig állt ott, magába szívva a tudást. Amikor végül elengedte a gömböt, a lelke tele volt csodával és megértéssel.
– Köszönöm – suttogta.
A Csillagkönyvtáros bólintott. – A tudás a legnagyobb kincs, mert minél többet adsz belőle másoknak, neked annál több marad. Most menj, és meséld el, amit láttál!
A hazaút már könnyű volt. Csilla és Iri, a morcos kis iránytű, aki most már a legjobb barátja volt, végig beszélgettek. Csilla nem hozott magával sem aranyat, sem drágakövet, mégis gazdagabbnak érezte magát, mint bárki a világon. Hazatérve, esténként kiült a kertbe, és már nemcsak nézte a csillagokat, hanem értette is őket. Mesélt róluk a többi gyereknek, a Holdpor Manóról, a Fény Patakjáról és a Csillagkönyvtárról.
És lassan mindenki megértette, amit Csilla a nagy kalandja során megtanult: a legnagyobb kincs nem az, amit a kezünkben tarthatunk, hanem a tudás szeretete, ami kinyitja előttünk a világ és a csillagok végtelen titkait.
