Volt egyszer, hol nem volt, a Kerek Erdő szélén, egy aprócska városka, ahol a házak színesek voltak, mint a legszebb mézeskalácsok, és a kertekben mindig virágzott valami csodás. De egy reggelen, mikor Bori, a bátor és éles szemű kislány kikukucskált az ablakon, valami egészen furcsát látott. Az égbolton mintha egy hatalmas, szeszélyes festő összekeverte volna a színeket és az ecsetvonásokat.
A nap ragyogóan sütött, olyan erősen, hogy a sarki cukrászda fagylaltja máris olvadni kezdett a kirakatban. De ezzel egy időben, mintha a nap sugarai csak tréfából bújócskáztak volna, sűrű esőcseppek záporoztak a háztetőkre, és a szél olyan erővel cibálta a fákat, mintha épp egy hatalmas táncversenyre készültek volna. Szivárvány díszítette az eget, de alatta a falevelek örvénylő forgószélben repültek, és az emberek esernyővel és napszemüveggel egyszerre próbáltak védekezni. Micsoda felfordulás!
Bori, aki nem ijedt meg egykönnyen, felvette a legstrapabíróbb gumicsizmáját és az esőkabátját, és elindult, hogy megnézze, mi történik. A levegő furcsa volt, egyszerre meleg és hideg, nedves és száraz. A kaland hívta, és Bori sosem tudott ellenállni a hívásnak.
Ahogy a városka szélén lévő Öreg Tölgyhöz ért, ahol a legenda szerint a legkülönlegesebb mesék születtek, egy furcsa látvány tárult elé. Egy dús, fehér szakállú, ráncos arcú öregember ült egy felhőcskén, kezében egy láthatatlan tárgyat szorongatva. Szemei kétségbeesetten cikáztak az égbolton, és a szakálla is idegesen rángatózott a szélben.
– Jaj, jaj, jaj! Micsoda rendetlenség! – sopánkodott az öreg. – Teljes káosz! Pedig én, Zephir, az időjárás-varázsló, évezredek óta tartom rendben az eget! De most… most minden a feje tetejére állt!
Bori bátorságot merített, és megszólította az öreget.
– Jó napot, Zephir bácsi! Én Bori vagyok. Látom, nagy a baj. Mi történt?
Zephir, aki annyira el volt foglalva a bánatával, hogy Borit észre sem vette, felkapta a fejét. Szemei, amelyek egyébként szikráztak a huncutságtól, most fátyolosak voltak.
– Ó, egy földi gyermek! Jaj, kicsi lány, a legrosszabb történt! Elvesztettem! Elvesztettem a felhőkürtömet! Az a kürt, tudod, az irányítja az időjárást! Azzal fújom szét a felhőket, vagy gyűjtöm össze az esőre, azzal hívom elő a napsugarakat, vagy csendesítem el a szelet. De most… most sehol sincs! És nélküle az égbolton tombol a féktelen akarat! Egyszerre süt a nap, esik az eső, és fúj a szél! Katasztrófa!
Zephir kétségbeesetten gesztikulált, és a felhő, amin ült, idegesen ugrált alatta.
Bori elgondolkodott. A felhőkürt elvesztése valóban nagy baj volt. De egy bátor kislány nem hagyja cserben a bajba jutott varázslót!
– Ne aggódjon, Zephir bácsi! Segítek megkeresni! Merre keressük?
Zephir szemei felcsillantak. – Ó, te kedves, bátor lélek! De merre… azt én sem tudom pontosan. Emlékszem, lent voltam a Földön, hogy megigazítsam egy aprócska szélirányt, és akkor… akkor valami huncut fickó elkapta a kürtömet! Egy bolondos, pelyhes felhőmanó! Pára, igen, Pára! Ő volt az! Mindig játszik, mindig csintalankodik. Biztosan elvitte valahová!
– Pára? – kérdezte Bori. – Hol találjuk őt?
– Pára szeret a legmagasabb felhők között ugrálni, ahol a nap sugarai a legfényesebben érik a puha vattapamacsokat – magyarázta Zephir. – De most, a káosz miatt, mindenhol lehet!
Bori felnézett az égre. A felhők őrült táncot jártak, hol sötéten gyülekeztek, hol szétfoszlottak. De látta, hogy az Öreg Tölgy fölött, ahol Zephir ült, egy különösen fényes, szinte áttetsző felhő gomolygott, mintha egy hatalmas vattacukor lenne.
– Talán ott! – mutatott Bori. – Az a fényes felhő! Lehet, hogy Pára ott bujkál!
Zephir elgondolkodva nézett oda. – Lehet, hogy igazad van, kislány! De feljutni oda… az most veszélyes a szél és az eső miatt!
– Nem baj! – mondta Bori. – Megpróbálom! De Zephir bácsi, tudna segíteni, hogy feljussak?
A varázsló elmosolyodott. – Hát persze, ha már ilyen bátor vagy! Fogd meg a kezem! – Zephir kinyújtotta ráncos kezét, és Bori megfogta. Egy pillanat alatt érezte, hogy a lába elszakad a földtől, és puha, hűvös levegő veszi körül. Felfelé emelkedtek, el a zűrzavaros város fölött, egyenesen a fényes felhő felé.
Ahogy közelebb értek, Bori hallott egy huncut kuncogást. A felhőből kibújt egy apró, pelyhes lény, akinek szemei csillogtak a pajkosságtól, és a szája szélén egy kis felhődarabot rágcsált. Egyik kezében pedig… ott tartotta a felhőkürtöt! Az aranyosan csillogó, spirálos kürtöt, amiből most csak halk, zavaros hangok szűrődtek ki.
– Pára! Te csintalan manó! – kiáltott Zephir. – Add vissza a kürtömet! Nézd, micsoda rendetlenséget csináltál!
Pára, a felhőmanó, csak kacagott. – Hihihi! Olyan szépen szól, ha belefújok! Mint egy hatalmas dudáló orrszarvú! Hihihi!
– De nem játék! – mondta Zephir szigorúan. – Annak rendeltetése van! Hogy az időjárás rendben legyen, hogy minden a maga idejében történjen!
Bori látta, hogy Pára nem érti a bajt. A manó csak játszani akart. Bori előrelépett.
– Pára! – mondta Bori kedvesen, de határozottan. – Ha nem adod vissza a kürtöt, akkor sosem lesz újra szép, tiszta napsütés, amikor fagyit ehetünk. És sosem lesz újra meleg nyári eső, amiben mezítláb futkározhatunk, vagy csendes, puha hóesés, amikor hógolyózhatunk. Mindig minden egyszerre lesz, és az senkinek sem jó! Gondolj bele, ha játszani akarsz, de közben fúj a szél, süt a nap, és esik az eső is! Nem látod a labdát, elviszi a szél, és még el is ázol!
Pára abbahagyta a kuncogást. Apró, felhős szemeivel Borira nézett, majd a kürtre, aztán Zephirre. Először értette meg, hogy a játéka milyen nagy bajt okozott.
– Ó! – mondta halkan. – Én csak… csak játszani akartam. Nem tudtam, hogy ilyen fontos. Bocsánat, Zephir bácsi!
A manó lassan kinyújtotta a kezét, és visszaadta a felhőkürtöt Zephirnek. A kürt azonnal fényesebben ragyogott a varázsló kezében, és a halk, zavaros hangok elhallgattak.
Zephir megkönnyebbülten felsóhajtott. – Köszönöm, Pára! És köszönöm neked is, Bori! Te értetted meg vele, amit én nem tudtam!
A varázsló felemelte a kürtöt az ajkához, és lassan, mélyen belefújt. A kürt gyönyörű, tiszta dallamot fújt, mintha az ég maga énekelne. Ahogy a hang szétterjedt, a kaotikus időjárás lassan rendbe jött.
Először a szél csendesedett el, csak egy lágy fuvallat maradt, ami simogatta Bori arcát. Aztán a sűrű esőcseppek ritkulni kezdtek, majd teljesen elálltak, csak a levegőben maradt a friss eső illata. Végül a nap, amely eddig erőszakosan sütött, enyhébbé vált, barátságosan melegítette a tájat.
Az égbolt lassan visszanyerte békés kékjét, itt-ott fehér, bárányfelhők úsztak rajta. A városban az emberek felnéztek az égre, és csodálkozva vették észre, hogy a furcsa időjárás eltűnt. A cukrászda fagylaltja békésen várta a vevőket, és a gyerekek újra kirohantak a parkba játszani.
Zephir elégedetten nézett körbe. – Látod, Bori? Mindennek megvan a maga ideje. A napsütésnek, hogy melengessen és fák növekedjenek. Az esőnek, hogy a föld szomját oltja, és a virágok kinyíljanak. A szélnek, hogy megtisztítsa a levegőt, és elűzze a sötét felhőket. Ha minden egyszerre történik, az csak zűrzavar. De ha sorban, harmóniában, akkor az élet virágzik.
Bori bólintott. Megértette a leckét. Nemcsak Pára, hanem ő is tanult valamit. A rend fontosságát, és azt, hogy minden időjárásnak, minden dolognak megvan a maga szépsége és célja, ha a megfelelő pillanatban érkezik.
Zephir visszavitte Borit a földre, az Öreg Tölgyhöz. Mielőtt elbúcsúzott volna, megsimogatta a kislány haját.
– Köszönöm, Bori, a bátorságodat és a bölcsességedet. Soha ne feledd: még a legkisebb segítség is hatalmas változást hozhat, és a rend mindig elhozza a békét.
Bori elmosolyodott, és visszaindult haza, a szívében egy különleges kaland emlékével és egy fontos tanulsággal. A városban az emberek már el is felejtették a furcsa reggelt, de Bori tudta, hogy ő egy időjárás-varázslónak segített, és megtanulta, hogy minden időnek megvan a maga ideje, és ez így van jól.
