A nap olyan lustán kúszott be Réka néni osztálytermébe, mint egy álmos macska. A táblán a heti feladatok sorakoztak, a falakon színes rajzok mosolyogtak, és minden készen állt egy újabb átlagos iskolai napra. Vagyis majdnem minden. Mert Tomi, a tülkös, barna hajú, pisze orrú kisfiú, aki a harmadik padban ült, nem volt átlagos. Tomi ugyanis titokban Szupersrác volt. Nem, nem hordott piros köpenyt a pulóver alatt, és nem repkedett a szünetben a folyosón, de a szíve alatt ott dobogott a bátorság és a segítőkészség, ami egy igazi hőst jellemez. Persze, erről senki sem tudott, kivéve talán Lili, a padtársa. Lili szeme ugyanis éles volt, mint a héjáé, és a feje tele volt ötletekkel, mint egy méhkas mézzel. Már régóta gyanakodott, hogy Tomi nem csak egy átlagos fiú, aki véletlenül mindig elkapja a leeső krétát, vagy akinek a labdája mindig visszapattan a leglehetetlenebb helyekről.
Réka néni, a tanító, egy igazi tündér volt, aki még a legrosszabb kedvet is képes volt elűzni egy mosollyal vagy egy kedves szóval. Ma éppen a kreatív foglalkozás volt soron: papírból kellett valami különlegeset hajtogatniuk. Az osztályban zizegtek a papírlapok, sercegtek az ollók, és ragyogtak a szemek. Volt ott repülőgép, hajó, sőt, még egy apró papírvár is. Tomi éppen egy bonyolult sárkányt hajtogatott, amikor Lili a vállára koppintott.
– Tomi, nézd! Ez a te sárkányod? – kérdezte, és az ujjával a pad szélére mutatott. Ott hevert egy élénkpiros, hosszú farkú papírsárkány, amit Tomi az előző órán felejtett ott. A szemei két fekete gombostűfejből készültek, és olyan élénken meredtek előre, mintha bármelyik pillanatban életre kelnének. Tomi elnevezte Pacninak, mert egy festékcsepp éppen az orrára esett hajtogatás közben.
– Ó, igen, Pacni! El is felejtettem – mondta Tomi, és nyújtotta a kezét érte. De mielőtt elérte volna, egy huncut kis szellőfuvallat, ami valahonnan a nyitott ablakon át lopakodott be, felemelte Pacnit. A papírsárkány meglepő könnyedséggel emelkedett a levegőbe, mintha valódi szárnyai lennének. A hosszú, vékony papírfarka vidáman csapódott a levegőben, és a gombostűszemek huncutul szikráztak.
– Juj! – kiáltott fel egy kislány, amikor Pacni elsuhant a feje felett. A sárkány, mintha csak egy láthatatlan gonosz erő mozgatná, elkezdett cikázni az osztályteremben. Először csak vicces volt. A gyerekek nevettek, Réka néni is elmosolyodott, azt hitte, valaki egy zsinórral húzza. De Pacni nem állt meg. Egyre gyorsabb lett, egyre vadabb. Elrepült a padok felett, lecsapott egy rajzra, amit éppen felragasztottak a falra, és lesodorta onnan. Aztán beleakadt a függönybe, amit a lábával tépett le a karnisról, mielőtt továbbrepült volna.
– De hisz ez… ez nem is vicces! – kiáltotta Zoli, miközben Pacni a fejére koppantotta a matematikai könyvét. A sárkány most már valóban csintalan volt. Elkapott egy tolltartót, és a benne lévő ceruzákat szétszórta a padlón. Felemelt egy radírt, és a levegőben dobálta, mint egy zsonglőr. A gyerekek kacagása lassan pánikba fordult. Réka néni megpróbálta elkapni, de Pacni túl gyors volt, és túl ügyes. Mintha tudta volna, merre kell repülnie, hogy elkerülje a kinyújtott kezeket.
– Gyerekek, maradjon mindenki a helyén! – próbálta Réka néni megnyugtatni a diákokat, de a papírsárkány már a fejük felett táncolt, és a hosszú farkával éppen egy papírfecnit tépett le a tábláról, amin a házi feladat volt. Most már tényleg baj volt. A házi feladat nélkül nem tudják, mit kell csinálni!
Tomi szíve gyorsabban vert. Ez az a pillanat, amikor Szupersrácnak kell cselekednie! De hogyan, hogy senki ne gyanakodjon? Lili a padtársa mellett ült, és figyelt. Látta Tomi tekintetében azt a különös csillogást, amit már annyiszor észrevett, amikor valami „véletlen” hősies cselekedet történt. Lili tudta, hogy Tomi most nem fog tétlen maradni.
Tomi felpattant. – Réka néni, én elkapom! – kiáltotta, és mielőtt a tanító válaszolhatott volna, már ugrott is. Nem is ugrott, inkább repült, mint egy rugó. Elképesztő gyorsasággal szökkent fel a padra, onnan pedig egy szempillantás alatt a tanári asztalra. Pacni éppen egy körhintát csinált az asztali naptárral, amikor Tomi elkapta volna. De a sárkány kikerülte, és a mennyezet felé vette az irányt. Tomi utána eredt, a székek felett szökkent át, mint egy gumilabda. A gyerekek tátott szájjal nézték. Ez nem volt normális! Ez nem az a Tomi, akit ismertek!
Lili agya azonnal pörögni kezdett. Tomi egyedül nem fogja tudni elkapni. Kell egy terv! Körbenézett az osztályban. A falon lógó függönyök, a ruhák a fogason, a ragasztószalag az asztalon… A szeme megakadt a hálón, amit a testnevelés órára használtak, és ami egy sarokban pihent. – Megvan! – kiáltotta Lili. – A háló! Gyorsan, fiúk, kapjátok elő a hálót!
Zoli és Dani, a két legerősebb fiú, azonnal ugrott. Réka néni is megértette Lili tervét, és segített nekik kibontani a hálót. De hogyan fogják a magasba emelni? Pacni ugyanis most a mennyezeti lámpa körül keringett, és éppen egy pókra célzott, ami békésen szövögette hálóját a sarokban.
– Tomi, tereld ide! – kiáltotta Lili. – A lámpa felé! Tomi, mintha olvasná a gondolatait, azonnal megértette. Felugrott a legmagasabbra, amit valaha is ugrott, és a kezével a mennyezet felé mutatott. Pacni, mintha egy dühös szellem lenne, Tomi felé vette az irányt, elképesztő sebességgel. Tomi elhajolt, a sárkány pedig pont a lámpa felett suhant el.
Ekkor cselekedtek a többiek. Zoli és Dani a hálóval a kezükben Tomi felé futottak. Réka néni is segített, és a tanári asztalra állt. Egy pillanat alatt a háló kifeszült a levegőben, mint egy óriási pókháló. Tomi egy utolsó, elképesztő mozdulattal, a padok tetején szökkenve, egyenesen Pacni útjába került. A sárkány megpróbálta kikerülni, de Tomi a kezével utána kapott. Nem érte el, de a mozdulat lendülete éppen elég volt ahhoz, hogy Pacni egyenesen a kifeszített hálóba repüljön.
Bumm! A papírsárkány beleakadt a hálóba, a hosszú farka összegabalyodott, a gombostűszemei pedig kissé behorpadtak. Ott lógott tehetetlenül, mint egy vicces, piros hal a hálóban. A gyerekek először csendben voltak, majd egy pillanat múlva kitört a nevetés. Hangos, felszabadult kacagás töltötte meg a termet. Tomi leugrott a padokról, mintha mi sem történt volna. Lili elkapta a hálót, és óvatosan kibogozta belőle Pacnit.
– Hű, ez aztán a csata volt! – mondta Lili, miközben megsimogatta a kissé megtépázott papírsárkányt. – Azt hiszem, Pacni most már megnyugszik egy kicsit.
Réka néni is nevetett. – Nos, osztály, ez aztán egy emlékezetes kreatív óra volt! De a legfontosabb, hogy összefogtunk. Tomi, te elképesztően gyors voltál! Lili, a te ötleted zseniális volt! És ti mindannyian, akik segítettetek a hálóval és a rendrakással, nagyszerű munkát végeztetek.
A gyerekek mindannyian büszkén mosolyogtak. A rend lassan helyreállt. A szétszórt ceruzák visszakerültek a tolltartókba, a leesett rajz a helyére, a függöny pedig Réka néni segítségével visszakerült a karnisra. Pacni most békésen ült Tomi padján, kissé megtörve, de mégis diadalmasan. A gombostűszemek már nem voltak olyan huncutok, inkább fáradtaknak tűntek.
A nap végére az osztályterem újra a régi volt, de valami mégis megváltozott. Tomi titka biztonságban maradt, de Lili egyre biztosabb volt a gyanújában. Azt is tudta, hogy Tomi nem csak egyedül Szupersrác, hanem a barátaival együtt még erősebb. Mert a legfontosabb szupererő nem a gyorsaság vagy az ugrálás, hanem az összefogás, a leleményesség és a nevetés. És ez a három együtt bármilyen papírsárkánynál erősebb volt.
Ahogy a nap utolsó sugarai búcsút intettek az ablakon át, Tomi és Lili egyetértően egymásra néztek. Egy apró, titokzatos mosoly játszott Lili ajkán, mintha azt mondaná: „Tudom, Tomi, tudom.” Tomi pedig visszamosolygott, és tudta, hogy a következő osztálytermi csatában sem lesz egyedül.
