Anna egy eleven, göndör hajú kislány volt, akinek a feje mindig tele volt gondolatokkal. Hol a tegnapi kalandon rágódott, hol a holnapi játszótéri programot tervezte, és sokszor elfelejtette észrevenni a körülötte zajló csodákat. Pedig csoda bőven akadt a nagypapa padlásán, ahol Anna a legtöbb délutánját töltötte. A nagypapa, egy kedves, ráncos mosolyú, bölcs öregúr, igazi kincseskamrává varázsolta a padlást. Ott sorakoztak a régi rádiók, a poros könyvek, a kopott bőröndök és a rozsdás kulcsok – mindegyiknek megvolt a maga története.
Anna legjobb barátja, TIK-TOK, egy apró, csillogó robot volt. TIK-TOK a nagypapa különleges találmánya volt, és nemcsak beszélni tudott, hanem villogó szemeivel és apró kerekeivel igazi társ volt Anna minden kalandjában. „Adatok feldolgozása… A mai nap 73%-a telt el. Még 27% a játékra” – csipogta TIK-TOK, miközben Anna egy régi, megállt zsebóra láncát tekergette az ujjai között.
– Nézd, TIK-TOK! – mondta Anna, a zsebórát a füléhez emelve. – Ez a nagypapaé volt még kisfiú korában. Azt mondta, sosem működött rendesen, de nagyon szerette. Olyan szép, a számlapja is aranyos. De miért állt meg a mutatója pontosan fél tizenegykor?
TIK-TOK közelebb gurult, szenzorai felvillantak. „Elemzés folyamatban… Nincs energiaforrás… Mechanikai hiba… De a rezonancia szokatlanul magas. Érdekes.”
Anna, ahelyett, hogy letette volna az órát, egy hirtelen ötlettől vezérelve megpróbálta felhúzni. A kis korona szorult, de Anna makacs volt. Egy kattanás, majd egy halk, mély zúgás hallatszott, ami nem az óra belsejéből jött. A levegő vibrálni kezdett körülöttük, és az ablakon beszűrődő napfény szivárványszínű köddé vált. A padlás tárgyai elmosódtak, mintha víz alatt lennének. Anna ijedten szorította magához TIK-TOK-ot, aki apró kezeivel kapaszkodott a kislány ruhájába.
„Idő-tér ugrás észlelve!” – csipogta TIK-TOK, miközben a fényes köd elnyelte őket.
Mikor a köd oszlani kezdett, Anna és TIK-TOK egy ismeretlen, de mégis furcsán ismerős helyen találták magukat. A padlás eltűnt, helyette egy régi konyhában álltak. A bútorok mások voltak, a ruhák, amiket a szárítón láttak, régiesek. Egy fiatal nő, aki megszólalásig hasonlított Anna nagymamájára, éppen süteményt sütött, vidáman dúdolva. Egy apró, göndör hajú kisfiú, akit Anna azonnal felismert – a nagypapa volt! –, éppen egy fa kisvonattal játszott a földön.
– Hol vagyunk, TIK-TOK? – suttogta Anna. – Ez a múlt! Látod? A nagypapa még kisfiú!
– A zsebóra aktivált egy időkaput – magyarázta TIK-TOK. – Úgy tűnik, egy meghatározott időpontba utaztunk. A mutató még mindig fél tizenegykor áll, de most már jár! A tik-tak hangja betölti a teret.
Anna megfigyelte a kisfiút. A kis nagypapa nagyon élvezte a játékot, de Anna észrevette, hogy valami hiányzik. Az asztalon hevert egy gyűrött rajzlap, rajta egy nagy, színes virágcsokorral és egy „Anyának!” felirattal. A nagymama holnap ünnepelte a születésnapját, és a kis nagypapa elfelejtette átadni a rajzot. Anna tudta, hogy a nagypapa sokszor mesélte, mennyire bánta, hogy kisfiúként egyszer elfelejtkezett egy fontos dologról, ami szomorúvá tette az anyukáját. Vajon ez az a nap?
A kisfiú éppen elindult volna a vonatjával a hátsó udvarba. Ha most elmegy, a rajz ott marad, és a nagymama sosem kapja meg időben. Anna tudta, hogy be kell avatkoznia, de hogyan? Nem szólhatott hozzájuk, mert az megváltoztathatná a történelmet!
– TIK-TOK, segíts! – súgta Anna. – A nagypapa elfelejti átadni a rajzot, és a nagymama szomorú lesz! Ezt nem engedhetjük!
TIK-TOK szenzorai felvillantak. „Direkt beavatkozás nem javasolt. Finom, indirekt befolyásolás lehetséges.” A kis robot körbegurult az asztal körül, mintha csak felfedezné a környezetet. Amikor a rajzlaphoz ért, véletlenül, de pont annyira meglökte az asztallábat, hogy a rajzlap lecsúszott a padlóra, pont a kisfiú útjába. A kisfiú észrevette, lehajolt érte, és a kezébe vette a rajzot. A szeme felcsillant. „Anya születésnapja!” – kiáltotta, majd a rajzzal a kezében rohant a nagymama felé, aki örömmel ölelte magához a kisfiút és a színes rajzot.
Anna és TIK-TOK meghatottan figyelték a megható jelenetet. A nagymama mosolya ragyogott, a kisfiú arcán pedig büszkeség ült. Éppen ekkor az óra ismét zúgni kezdett, a fényes köd visszatért, és elnyelte őket.
Mikor újra kinyitották a szemüket, a nagypapa padlásán ültek, a megállt zsebóra Anna kezében volt, a mutatója ismét mozdulatlanul fél tizenegykor állt. Minden pontosan úgy volt, ahogy hagyták, mintha csak egy álom lett volna az egész. De Anna tudta, hogy nem álom volt.
– Képzeld el, TIK-TOK – suttogta Anna –, ha nem utazunk vissza, a nagymama szomorú lett volna. Egy apró, elfelejtett rajz miatt. Mi pedig rendbe hoztuk.
– A múlt befolyásolása mindig kockázatos – mondta TIK-TOK. – De ebben az esetben a pozitív kimenetel valószínűsége 98.7% volt. Ön jól döntött, Anna.
Ekkor a nagypapa jött fel a padlásra, kezében két bögre forró kakaóval. – Na, mi újság, kincskeresők? Gondolkodtam, és eszembe jutott egy régi történet. Kisfiú voltam, és egyszer majdnem elfelejtettem valamit, ami nagyon fontos volt az anyukámnak. De aztán valahogy észbe kaptam. Az a nap… az a nap tanított meg arra, hogy a pillanatot kell élni. Nem érdemes a múlton rágódni, vagy a jövő miatt aggódni. Ami van, az van. A jelen a legnagyobb ajándék.
Anna elkerekedett szemmel nézett a nagypapára, majd TIK-TOK-ra. A nagypapa anélkül, hogy tudta volna, pont a kalandjuk lényegét mondta el. A zsebóra rejtélye, a múlt rendbe tétele, mind-mind azt mutatta, hogy a jelen pillanat a legértékesebb. Nem szabad elpazarolni azzal, hogy a tegnapot siratjuk, vagy a holnapot várjuk.
Attól a naptól kezdve Anna másképp nézett a világra. Többet mosolygott, figyelmesebben hallgatta a nagypapa meséit, és még a házi feladatát is nagyobb odaadással csinálta. Élvezte a napsütést, a madarak csicsergését, a barátaival töltött perceket. A zsebórát gondosan őrizte, de soha többé nem próbálta felhúzni. Tudta, hogy a legnagyobb kaland nem a múltban vagy a jövőben várja, hanem éppen most, ebben a pillanatban.
És TIK-TOK? Ő továbbra is csipogva elemezte az adatokat, de most már gyakrabban villogott vidáman, amikor Anna egy-egy pillanatot teljes szívvel élt meg. Mert a legnagyobb ajándék valóban a jelen, és Anna, az időutazó lány, ezt a leckét megtanulta a legfontosabb módon: a saját kalandjaiból.
