Anna nem szerette a költözést. Ó, dehogy szerette! A régi házukban minden szegletet ismert, minden zugban volt egy emlék, egy eldugott játék, egy titkos zug. Itt, az új házban azonban minden idegen volt. Üres dobozok tornyosultak a falak mentén, a szobák visszhangoztak a lépteitől, és még a levegőnek is más illata volt. Hiába próbálta Anya vidám hangon biztatni, hogy milyen szép lesz majd, ha mindent kipakolnak, Anna szíve nehéz volt, mint egy vizes kavics. A barátai messze maradtak, és senki nem volt, akivel kinevethetnék a furcsa, új szomszéd kutyáját, vagy elmesélhetnék egymásnak a legújabb kalandjaikat.
Egyedül ült a nappali padlóján, egy félig kibontott doboz mellett, amiből egy plüssmaci feje kandikált ki szomorúan. Olyan érzése volt, mintha ő is csak egy lenne a sok doboz közül, tele régi dolgokkal, és senki sem tudná, hová tegye őt az új helyen. Sóhajtott egy nagyot, ami olyan hangosan visszhangzott a csupasz falak között, mintha valaki más sóhajtotta volna. Akkor hallotta meg először.
Egy apró, halk nyávogás. Mintha a dobozok mögül jött volna, vagy talán a falból? Anna felkapta a fejét. „Hallucinálok” – gondolta, de aztán újra meghallotta. Ezúttal egy kicsit erősebben, és mintha közelebb lett volna. Óvatosan felállt, és a hang irányába indult. A lepakolatlan konyha sarkában, egy nagy, régi takaróba csomagolt lámpa mögött mozgott valami. Anna lehajolt, és félrehúzta a takarót.
Ott volt. Egy apró, szürke, foltos kiscica, hatalmas zöld szemekkel, melyek úgy csillogtak a félhomályban, mint két drágakő. A bundája puha és bársonyosnak tűnt, a farka pedig apró kérdőjelként kunkorodott a teste mellé. A kiscica egy pillanatig Anna szemébe nézett, mintha felmérné a helyzetet, aztán ismét nyávogott egyet, de ez a nyávogás valahogy egészen más volt. Lágyabb, dallamosabb, és mintha… mintha szavakat akart volna formálni.
„Szia, Anna!” – mondta a kiscica, és hangja olyan volt, mint a legfinomabb selyem, vagy a nyári szellő suttogása a fák között. Anna ledermedt. Először azt hitte, rosszul hall. Egy kiscica. Beszél. Ez lehetetlen! Megdörzsölte a szemét, hátha csak álmodik, de a kiscica még mindig ott ült, és figyelt rá.
„Ne légy szomorú, Anna!” – folytatta Cirmi, mert Anna valahogy azonnal tudta, hogy ez a neve. „Látom, hogy egyedül érzed magad. De ne aggódj! Én itt vagyok. És ha akarod, én leszek a barátod.”
Anna szája tátva maradt. Próbált megszólalni, de csak hebegni tudott. „Te… te… te beszélsz?”
Cirmi bólintott, és a füle hegye megrebbent. „Persze, hogy beszélek! Nem minden kiscica tudja, de én igen. És látom, hogy neked szükséged van valakire, aki ért téged. A költözés nehéz dolog. Én is költöztem már, tudom, milyen érzés elveszettnek lenni egy új helyen.”
Anna lassan letérdelt. „De… de honnan jöttél? És miért pont én?”
„Azt hiszem, a szél hozott ide” – magyarázta Cirmi. „Vagy talán a sors. Azt láttam, hogy a ház üres, és a szíved is egy kicsit. Gondoltam, eljövök, és megnézem, tudok-e segíteni. Te pedig éppen olyan kedvesnek tűntél, amilyenre egy barátnak szüksége van. Megengeded, hogy itt maradjak?”
Anna nem tudta, mit mondjon. Egy beszélő kiscica! Ez hihetetlenebb volt, mint bármelyik mesekönyv, amit valaha olvasott. De Cirmi szemei olyan őszintén ragyogtak, és a hangja olyan megnyugtató volt, hogy Anna szíve azonnal megpuhult. Elfelejtette a magányt, a dobozokat, a régi barátokat. Csak Cirmi volt, és a csoda.
„Igen!” – suttogta Anna. „Igen, persze, hogy maradhatsz! A legjobb barátom leszel!”
Cirmi felugrott, és boldogan dorombolni kezdett, hangja olyan volt, mint egy apró motor zümmögése. „Akkor mit szólnál, ha elkezdenénk felfedezni ezt az új helyet? Azt mondják, minden új otthon tele van titkokkal és kalandokkal, amik csak arra várnak, hogy felfedezzék őket.”
Anna arcán először jelent meg a mosoly aznap. „De Anya… Anya mit fog szólni?”
„Anya majd azt hiszi, hogy egy aranyos, néma kiscica vagyok, aki véletlenül betévedt” – kacsintott Cirmi. „A mi titkunk lesz, rendben? Egy különleges barátság, csak a miénk. Így még izgalmasabb!”
Anna izgatottan bólintott. Ez a titok, ez a barátság, máris sokkal jobban érezte magát. Először csak a házban barangoltak. Cirmi apró, puha mancsaival óvatosan lépkedett Anna mellett, és minden zugba bekukkantottak. A régi, rozoga lépcső alatt egy apró, poros pókhálót találtak, a kamrában pedig a nagyi régi befőttesüvegei sorakoztak. Cirmi mindenhol talált valami érdekeset, amit Anna talán észre sem vett volna. „Nézd, Anna! A napfény milyen szépen táncol a porszemekkel! Mintha apró tündérek lennének!”
Amikor Anya megpillantotta Cirmit, természetesen elolvadt a kiscica bájától. „Ó, Anna! Nézd, ki talált rád! Egy kis bolyhos barát! Honnan jöttél, te kis szőrmók?” Anya megsimogatta Cirmit, aki halkan dorombolt, de egy szót sem szólt. Anna elmosolyodott. A titkuk biztonságban volt.
Miután Anya visszatért a dobozok pakolásához, Anna és Cirmi elindultak, hogy felfedezzék a környéket. Először a kertet vették szemügyre. Egy hatalmas, öreg tölgyfa állt a sarokban, vastag ágaival, melyek mintha ölelésre tárták volna karjaikat. Cirmi felmászott az egyik alsó ágra, és onnan figyelte a világot. „Látod, Anna? Ez a fa már sok mindent látott. Mesélni tudna a házról, a régi lakókról, a madarakról, akik fészket raktak az ágai közé. Mindenhol van egy történet, csak meg kell hallgatni.”
Anna körbenézett. Korábban csak egy fát látott, most azonban egy ősi mesemondót, tele titkokkal. Cirmi szavai megnyitották a szemét. Később a kerítés mentén sétáltak. A szomszédban egy apró, színes virágoskert volt, tele méhekkel és pillangókkal. Cirmi felhívta Anna figyelmét egy különleges, mézszínű pillangóra, ami éppen egy lila virágra szállt. „Ez a pillangó is új helyre jött, Anna. De nézd, milyen bátran repül, és mennyi szépséget talál!”
Eljutottak egy kis parkba, ahol lengőhinták és egy csúszda állt. Anna korábban nem is sejtette, hogy ilyen közel van egy játszótér. Cirmi felugrott a csúszda tetejére, és onnan nézett le Annára. „Gyere, Anna! Csússzunk egyet! A változás néha olyan, mint egy csúszda – eleinte ijesztő, de aztán hatalmas lendületet ad, és nagyon szórakoztató lehet!”
A délután gyorsan elszállt. Anna és Cirmi együtt fedezték fel az új utcát, a közeli patakot, ahol apró halacskák úszkáltak, és egy eldugott kis ösvényt, ami egy sűrű bozótosba vezetett. Cirmi mindenhol talált valami apró csodát – egy különleges kavicsot, egy madártollat, egy apró, zöld bogarat. Anna pedig minden egyes felfedezéssel egyre jobban érezte magát. A magány eltűnt, helyét a kíváncsiság és a kalandvágy vette át.
Amikor este, a nap már lemenőben volt, visszatértek a házba, Anna már egészen más ember volt. A szomorúság elillant, és a helyét a melegség és a remény vette át. Anya éppen vacsorát készített, és amikor meglátta Anna ragyogó arcát, elmosolyodott. „Látom, a kis Cirmi jót tett neked, Anna. Úgy tűnik, máris otthonosan érzitek magatokat.”
Anna szorosan magához ölelte Cirmot, aki a karjában dorombolt. „Igen, Anya. Nagyon jól érzem magam. Cirmi a legjobb barát, akit valaha kívánhattam.”
Estére Cirmi bekuckózott Anna ágyába, egy puha takaró alá. Anna simogatta a bársonyos bundáját, és Cirmi halkan dorombolt. „Látod, Anna?” – suttogta Cirmi. „Nem számít, hol vagy, vagy hány doboz vesz körül. A legfontosabb, hogy nyitott szívvel nézz a világra, és merj új barátokat fogadni. A barátság a legcsodálatosabb dolog a világon, és képes otthonná varázsolni bármilyen idegen helyet.”
Anna elmosolyodott. Igaza volt Cirminek. A költözés nem a vég volt, hanem egy új kezdet. Tele volt lehetőségekkel, új kalandokkal és a legkülönlegesebb barátsággal, amit csak el tudott képzelni. Becsukta a szemét, és elaludt, Cirmi dorombolása ringatta álomba. Tudta, hogy ez az új otthon, Cirmi mellett, tele lesz csodákkal és boldogsággal. Hiszen a barátság ereje mindenhol otthonra talál.
