Volt egyszer, hol nem volt, a Kerek-domb lábánál, egy városka, melyet Ketyegővárnak hívtak. Nem azért, mert a lakói folyton siettek, sőt! Azért kapta ezt a nevet, mert hajdanán minden toronyból, minden ház faláról és minden zseb mélyéről vidám, egyenletes ketyegés hallatszott. Az órák itt nemcsak az időt mutatták, hanem a városka szívének dobbanását is jelezték. De ez a „hajdanán” bizony már régen volt. Ketyegővárban ugyanis megbolondult az idő. Az egyik óra előreszaladt, a másik lemaradt, a harmadik pedig megmakacsolta magát, és mozdulatlanul meredt a világba. A pék reggel ötkor sütötte a kenyeret, de a tejesember már délben csengetett, a gyerekek pedig sosem tudták, mikor kezdődik az iskola. A városka elvesztette közös ritmusát, és a vidám ketyegés helyét csendes zűrzavar vette át.
Ebben a városkában élt egy kisfiú, Bence. Bence nem volt sem magasabb, sem hangosabb, mint a többi gyerek, de a szíve telis-tele volt kíváncsisággal és egy csipetnyi több bátorsággal, mint ami egy zsebkendőben elférne. Míg a többiek a kusza időbeletörődve játszottak, Bence a fejét vakarta. Érezte, hogy valami nincs rendben. Érezte, hogy a csend, ami a régi órákból áradt, nehéz és szomorú.
Egy esős délutánon, amikor a padláson kutatott nagymamája régi holmijai között, egy elfeledett, pókhálós láda mélyén megpillantott valamit. Egy apró, ezüst zsebórát. Nem volt rajta por, mintha a ládában töltött évek meg sem érintették volna. A fedele csodásan volt kifaragva: nap, hold és csillagok tekeregtek rajta körbe-körbe. Bence óvatosan kinyitotta. A számlapján nem is számok voltak, hanem különös, csillogó jelek. A mutatói mozdulatlanul álltak.
Ahogy a kezében tartotta, az óra hirtelen langyos lett, mintha egy apró, szunnyadó állatka ébredne fel benne. Bence, a bátor felfedező, megtette, amit minden felfedező tenne: felhúzta az óra koronáját. Ahogy egyet tekert rajta, a világ körülötte megremegett, mint a forró levegő a nyári út felett. A padlás porcicái visszafelé kezdtek táncolni, a beszűrődő napfény visszaszaladt a felhők mögé. Bence kinézett az ablakon, és elakadt a lélegzete. Az udvarukon álló hatalmas almafa helyén egy aprócska facsemete ágaskodott, amit éppen egy fiatal, bajszos férfi ültetett. A nagyapja volt az, évtizedekkel korábban!
Bence ijedten, de egyben lenyűgözve visszatekerte a koronát. A világ újra a helyére zökkent. Rájött, hogy nem egy egyszerű órát tart a kezében. Ez az óra az Idő kulcsa volt. Ha előre tekerte, a jövőbe látott, ha hátra, a múltba.
Napokig játszott a titkával. Megnézte, hogyan épült a városka főtere, és látta a jövő héten esedékes matekdolgozat kérdéseit is. De ahogy használta az órát, valami furcsát vett észre. Nemcsak eseményeket látott, hanem érzéseket is. Amikor a múltba nézett, és látta, ahogy a szomszéd néni virágot ültet a kertjébe, Bence érezte a néni örömét. Amikor a jövőbe pillantott, és látta, hogy az elkóborolt kiscica hazatalál gazdájához, érezte a kislány boldogságát. Egy láthatatlan segítőtárs, maga az Idő, súgta neki a képeken keresztül, hogy minden tettnek, legyen az apró vagy nagy, visszhangja van.
Egyik nap Bence a legszomorúbb utcabelire, Rózsa nénire gondolt, akit sosem látott mosolyogni. Előre tekerte az órát, hogy megnézze Rózsa néni jövőjét. Azt látta, hogy valaki egy csokor hóvirágot tesz a küszöbére. Látta, ahogy Rózsa néni megtalálja, az arcára pedig, mint a tavaszi napfény, kiül egy halvány, de őszinte mosoly. Bence szíve nagyot dobbant. Nem az volt a fontos, hogy ki tette oda a virágot. Hanem az, hogy egy apró kedvesség képes volt megváltoztatni egy egész napot.
Ekkor értette meg a nagy felfedezést. Az óra nem arra való, hogy a dolgozatokat meglesse, vagy hogy megtudja, mi lesz a vacsora. Az óra azt mutatta meg, hogy a jócselekedetek fonalak, amelyek átszövik a múltat, a jelent és a jövőt. A nagyapja által elültetett fa ma is árnyékot ad. A jövőben letett virágcsokor már most melegséggel töltötte el a szívét. Rájött, hogy a jócselekedetek visszhangja messzire hallatszik az Idő folyosóin.
A városka órái azonban még mindig összevissza jártak. Bencének eszébe jutott valaki: Barnabás bácsi, az öreg Óramester. A boltja a főtér sarkában állt, ajtaján egy tábla lógott: „Megállt órákat és szíveket javítok.” De a bolt már régóta zárva volt. Barnabás bácsi a műhelyében ült szomorúan, a sok néma óra között.
Bence összeszedte minden bátorságát, a zsebébe csúsztatta a csodaórát, és elindult. Bekopogott a poros üvegajtón. Az Óramester lassan ajtót nyitott. Arca olyan szomorú volt, mint egy lemerült zsebóra számlapja.
– Mit szeretnél, kisfiam? – kérdezte halkan. – Ha az órádat hoztad, nem tudom megjavítani. Egyiket sem tudom már.
Bence ahelyett, hogy válaszolt volna, lassan előhúzta a zsebéből az ezüst zsebórát.
Az Óramester szeme elkerekedett. Remegő kézzel nyúlt a kis tárgy felé, mintha egy rég elveszett barátot látna viszont.
– A Szívóra… – suttogta. – A városka Szívórája. Azt hittem, örökre elveszett. Amikor eltűnt, a város is elvesztette a közös ritmusát. Ez az óra nemcsak az időt méri, hanem az összetartozást is. A benne lévő szerkezet nem fogaskerekekből, hanem a lakók jó cselekedeteiből, örömeiből és reményeiből nyeri az erejét.
Barnabás bácsi Bencére nézett, és a szemében nem kíváncsiság, hanem mélységes megértés csillogott. Ő volt a titkok tudója, és most Bence is bepillantást nyert e titkokba.
– Köszönöm, hogy visszahoztad, fiam – mondta az Óramester. – Sokan megtartották volna maguknak a hatalmát.
– Rájöttem, hogy nem az a fontos, hogy lássam a jövőt – felelte Bence bölcsen. – Hanem az, hogy olyanná tegyem, amilyennek látni szeretném.
Az Óramester elmosolyodott. A műhely közepén egy bársonnyal letakart állvány állt. Leemelte róla a leplet, és egy különös, üvegbúrás szerkezetet tárt fel, ami a városka összes órájával össze volt kötve vékony, csillogó szálakkal. Óvatosan a helyére illesztette a Szívórát. Ahogy az óra a helyére kattant, halk, zengő hangot adott, és a mutatói lassan megindultak. A belőle áradó aranyfény végigfutott a csillogó szálakon.
És akkor csoda történt. Kint a főtéren a nagy toronyóra harangja méltóságteljesen elütötte a delet. Aztán a pék falán az óra is utána eredt, majd a cukrászda kakukkosa kukorékolt egyet pontosan. Hamarosan Ketyegővár újra megtelt a régi, ismerős, barátságos ketyegéssel. Az emberek megálltak az utcán, felnéztek a toronyórára, és elmosolyodtak. Valami megváltozott. Nemcsak az órák jártak újra pontosan, de a szívek is egy ritmusra kezdtek dobbanni. A zűrzavar eltűnt, és a helyét átvette a béke és a rend.
Bence nem kapott jutalmat, és nem is várt. A legnagyobb ajándékot már megkapta a padláson. Másnap reggel leszaladt a kertbe, szedett egy csokor hóvirágot, és csendben letette Rózsa néni küszöbére. Aztán elindult az iskolába, és a szívében pontosan tudta: a legnagyobb varázslat nem az időutazás, hanem egy kedves cselekedet a jelenben, aminek a visszhangja örökké tart.
