Valamikor réges-régen, de talán nem is olyan nagyon régen, egy völgyben, melyet a hegyek úgy öleltek körbe, mint egy jóságos óriás a tenyerét, megbújt egy aprócska falu. A házak tetejét piros cserép fedte, a kertekben muskátli virított, és a levegőben mindig frissen sült kalács illata keveredett a fenyőgyanta édes párájával. Ebben a falucskában töltötte a nyarat két elválaszthatatlan barát, Zsófi és Máté.
Zsófi olyan kislány volt, akinek a szeme mindig fürkészett, gondolatai pedig messzire kalandoztak, mint a pitypangbóbiták a szélben. Szerette a könyveket, a régi térképeket és a titkokat. Máté ezzel szemben a tettek embere volt. Lábában mindig ott bujkált a mehetnék, keze pedig kalandra termett. Ha egy fa túl magasnak tűnt, Máté már a legalsó ágán csimpaszkodott. Ha egy patak túl szélesnek látszott, ő már ugróköveket keresett a túlsó partra.
Egy langyos alkonyaton, amikor a tücskök már hangolták hegedűiket, a falu öregjei a padon üldögélve meséltek. Zsófi és Máté a közeli orgonabokor mögül hallgatóztak. A legtöbbet Béla bácsi beszélt, akinek az arca olyan barázdált volt, mint a hegyoldal, szeme pedig olyan mély és csillogó, mint egy bányató. Béla bácsi egész életében bányász volt, most, hogy megöregedett, már csak az emlékei tárnáiban járt le nap mint nap.
– …és a Szunnyadó Hegy gyomrában – dünnyögte reszelős hangján –, ott van a régi tárna. A bejáratát már benőtte a borostyán, de a mélye kincset rejt. Nem is akármilyet! Aranyat, ezüstöt, drágaköveket, annyit, hogy egy király is megirigyelhetné. De a kincset egy aprócska őr vigyázza.
A gyerekek lélegzetvisszafojtva hallgatták. Egy őr? Talán egy sárkány? Vagy egy morcos manó?
– Egy kanári – bólintott Béla bácsi. – Úgy hívják, Csipcsip. Az őseim dédapja vitte le magával a bányába, hogy jelezze a rossz levegőt. De a madár annyira megszerette a hegy szívének csillogását, hogy ott maradt. Azóta is ott énekel, és csak azt engedi a kincshez, akinek tiszta a szíve.
Máté szeme felcsillant, mint két aranyrög. – Zsófi! Hallottad? Kincs! Meg kell találnunk! Képzeld el, mit vehetnénk belőle! Egy biciklit, aminek csengője van, egy egész cukrászdányi fagyit, és… és mindent!
Zsófit is izgatta a dolog, de őt nem az arany érdekelte. Egy kanári, aki egy bányában él? Egy madár, aki a sötétben énekel? Ez volt az igazi rejtély. – És ha veszélyes? – kérdezte halkan.
– Ugyan már! Mi ketten mindent megoldunk! – legyintett Máté.
Másnap felkeresték Béla bácsit a kis házában, aminek a kertjében rozsdás csillékben nőttek a paradicsomok. Az öreg bányász mosolyogva hallgatta őket. Nem nevetett rajtuk, ahogy a többi felnőtt tette volna. Komolyan a szemükbe nézett.
– A kincs nem mindig az, aminek látszik, gyerekek – mondta bölcsen. – Az a bánya öreg és fáradt. A gerendák korhadtak, a járatok omladoznak. Veszélyes hely. Csipcsip talán nem is kincset őriz, hanem a veszélytől óvja az embereket a dalával.
De a gyerekek hajthatatlanok voltak. Béla bácsi sóhajtott egy nagyot, majd bement a fészerbe, és kihozott két régi, horpadt bányászsisakot és egy viharlámpást. – Ha már mentek, vigyétek ezeket. És ígérjétek meg, hogy vigyáztok egymásra. A bányában a legjobb barátod a másik ember és a józan ész.
A Szunnyadó Hegy meredekebb volt, mint gondolták. Lihegve kapaszkodtak felfelé a sűrű erdőben, míg végül egy sziklafal tövében megpillantották a borostyánnal benőtt, sötét ásítást: a bánya bejáratát. Máté már indult is volna befelé, de Zsófi megfogta a karját.
– Várj! Hallgasd! – suttogta.
A sötét mélyből vékony, kristálytiszta csiripelés szűrődött ki. Olyan volt, mint egy apró, csilingelő harang. Csipcsip volt az.
Meggyújtották a lámpást, feltették a sisakot, és beléptek a hegy gyomrába. A levegő hűvös volt és dohos. A lámpás imbolygó fénye táncoló árnyékokat vetett a nyirkos falakra. Ahogy Béla bácsi mondta, a járat siralmas állapotban volt. Recsegő gerendák támasztották a mennyezetet, a földön pedig kőomladékok hevertek. Egy helyen majdnem teljesen beomlott a folyosó.
– Hűha – suttogta Máté, a hangja most már nem volt olyan magabiztos. – Ez tényleg veszélyes.
Óvatosan haladtak a csiripelés irányába. A hang egyre erősebb lett, és egy oldalágba vezette őket. A járat végén egy tágasabb terembe értek. És ott elállt a lélegzetük.
Nem aranyhalmok és drágakövekkel teli ládák fogadták őket. A terem falát teljes egészében apró, csillogó kristályok borították. A mennyezeten egy hajszálvékony repedésen át beszűrődött egy fénysugár, és ebben a fényben a kristályok ezernyi szivárványszínben szikráztak, mintha milliónyi apró csillag ragyogott volna a hegy szívében. A terem közepén egy régi csillén, egy kis fészekben ott ült egy citromsárga kanári, és vidáman dalolt.
– Csipcsip – lehelte Zsófi. A madárka rájuk nézett a gyöngyszemeivel, és még szebben kezdett énekelni. Nem volt benne semmi félelem.
Máté egy pillanatra elfelejtette a kincsvadászatot. Elbűvölve nézte a csillogó termet. De aztán észrevett egy nagyobb, tenyérnyi kristályt, ami meglazult a falon. Mohón nyúlt érte.
– Máté, ne! – kiáltott rá Zsófi. De már késő volt. Ahogy Máté megérintette a kristályt, az kiesett a helyéről, és vele együtt egy adag apró kő és por zúdult a földre. Fentről baljós reccsenés hallatszott.
Csipcsip riadtan felreppent, és csivitelve körözni kezdett a fejük felett. A gyerekek ijedten néztek egymásra. Rájöttek, hogy ez a csodálatos hely milyen törékeny és veszélyes. A mohóságuk majdnem bajt okozott.
– Gyerünk innen! – mondta Zsófi, és megfogta Máté kezét. Csendben, szinte lábujjhegyen somfordáltak ki a bányából. A napfény vakítóan sütött a szemükbe.
Nem szóltak egymáshoz, amíg le nem értek a faluba. Egyenesen Béla bácsihoz mentek, és mindent elmondtak. Elmondták, milyen gyönyörű a kristályterem, és azt is, hogy milyen veszélyes az odavezető út. Máté szégyenkezve vallotta be, hogy majdnem omlást okozott.
Béla bácsi elgondolkodva simogatta az állát. – A Csillám-terem… Már el is felejtettem. A nagyapám mesélt róla. Azt mondta, az a hegy lelke. Látjátok, gyerekek? A hegy megmutatta nektek az igazi kincsét. De ez a kincs nem arra való, hogy elvigyük, hanem arra, hogy megcsodáljuk. És most már azt is tudjátok, mi a feladat.
– Mi? – kérdezték egyszerre.
– A valódi kincs nem a csillogó kő. A valódi kincs a közös munka, amivel biztonságossá tesszük ezt a csodát mindenki számára.
És a falu népe megértette. Béla bácsi vezetésével, aki évtizedek után újra bányászsisakot húzott, a férfiak felmentek a hegyre. Nem azért, hogy elvigyenek valamit, hanem hogy adjanak. Új, erős gerendákat vittek, és megerősítették a járatokat. Kitakarították a kőomladékokat, és biztonságos utat építettek a Csillám-teremig. Zsófi és Máté is segítettek: vizet hordtak, szerszámokat adogattak, és meséltek mindenkinek Csipcsipről és a csodáról, amit őriz.
Amikor elkészültek, az egész falu együtt ment be a bányába. Amikor beléptek a kristályterembe, és a lámpások fényében felragyogtak a falak, áhítatos csend lett. Mindenki szeme csillogott a gyönyörűségtől. Csipcsip ott ült a fészkében, és olyan boldogan énekelt, mint még soha. Már nem egy titok magányos őre volt, hanem egy közös öröm vidám házigazdája.
Zsófi és Máté egymás mellett álltak, és a csillogó falat nézték. De nem a kristályok ragyogását látták, hanem a falusiak arcán tükröződő örömöt. Megértették, amit Béla bácsi mondott. A mohóság csak port és veszélyt hozott volna, de a megosztás és a közös munka valódi, maradandó csillogást teremtett. A kincses bánya meséje igaz volt, csak a kincs nem aranyból volt, hanem összefogásból, a hegy szívének szépségéből és egy apró kanári dalából, amit most már mindenki hallhatott.
