A Békalányos-tó partján élt Tódor, a kacsa. Tódor nem volt akármilyen kacsa. Imádta a színeket. Szívét melengette a zöld nádas, a tó vizének ezerféle kékje, a sárga tavirózsák tánca a vízen, a piros pipacsok a réten, és a lila harangvirágok a fák árnyékában. Minden reggel, amikor felébredt, körülnézett, és hálásan gágogott a világ szépségéért. A Békalányos-tó egy apró ékszerdoboz volt a nagy erdő szívében, és Tódor, a maga módján, ennek az ékszernek az őrzője volt.
Egy napon azonban valami különös történt. A hajnal még rózsaszín fátyolban úszott, de délre már sűrű, fekete felhők gyülekeztek az égen. A szél felkorbácsolta a tó vizét, a fák ágai vadul táncoltak, és hamarosan eleredt a záporeső. Nem is akármilyen eső volt ez! Percről percre sűrűbb lett, mintha az ég összes könnye egyszerre zúdult volna le a földre. Villámok cikáztak, mennydörgés rázta meg a tájat, és az eső mintha sosem akart volna elállni.
Tódor a nádas sűrűjében húzta meg magát, remegve várta a vihar végét. Amikor végre elcsendesült minden, és az első napsugarak áttörtek a felhőkön, Tódor óvatosan kidugta a fejét. A látványtól elállt a lélegzete. A világ, amit ismert, eltűnt. Mintha egy láthatatlan ecset mosta volna le róla az összes színt. A nádas szürke volt, a tó vize fakó, a tavirózsák elvesztették sárgájukat, a rét pedig barnás-szürkén terült el. Minden élettelennek és szomorúnak tűnt. A Békalányos-tó elvesztette a csillogását, és Tódor szíve nehéz lett, mint egy kő.
„Ez így nem mehet tovább!” – gágogta elszántan Tódor. „Valahogy vissza kell hozni a színeket!” De hogyan? Elgondolkodva nézett fel az égre. Pontosan ekkor bontakozott ki a felhők mögül egy hatalmas, íves szivárvány, melynek lába a távoli dombokon ért földet. A szivárvány színei olyan élénkek voltak, olyan ragyogóak, amilyeneket Tódor még sosem látott. És ekkor pattant ki a fejéből a gondolat: „Szivárványcseppek! A szivárvány cseppjei! Azok biztosan vissza tudják festeni a világot!”
Tódor azonnal útnak indult, hogy felkeresse barátait. Elsőként Csurihoz, a verébhez repült. Csuri, a fürge veréb, aki minden bokorban otthonosan mozgott, épp egy elázott bogarat próbált kiszedni a pocsolyából. „Csuri, barátom! Nagy baj van!” – gágogta Tódor. Csuri felnézett, és amikor meglátta a tó szürkeségét, elhűlt. „Jaj, Tódor! Mi történt itt? Mintha valaki elrabolta volna a színeket!” Tódor elmesélte a szivárványcseppekről szóló ötletét. Csuri szeme felcsillant. „Hát persze, Tódor! Én segítek! Felülről mindent jobban látok, és gyorsan tudok repülni!”
Ezután Buborékhoz, a békához ugrottak. Buborék, a béka, aki a legmélyebb gondolatokat is képes volt kimondani, épp egy tavirózsalevél alatt üldögélt, és a szürke víztükröt bámulta. „Sziasztok, barátaim! Szomorú nap ez. A tó elvesztette a lelkét.” Tódor és Csuri elmesélték neki a tervüket. Buborék hosszan pislogott, majd bólintott. „Hmm, szivárványcseppek… Érdekes kihívás. Számíthattok rám. Én is sajnálom a színeket. A béka élete sem olyan vidám, ha a zöld nádas csak szürke árnyék.”
Így hát útnak indult a három jó barát. Tódor egy nagy, széles tavirózsalevelet tépett le, ezt szánta gyűjtőedénynek a szivárványcseppeknek. A szivárványt követve haladtak. Csuri a magasban repült, és onnan mutatta az irányt. „Arra, Tódor! Még egy kicsit jobbra! Ott látom, ahol a szivárvány a földet éri!” Buborék a mocsaras, vizenyős részeken mutatta a legbiztosabb utat, ahol Tódor nem süllyedt el, és ahol a legkönnyebben átjutottak a sűrű bozótoson. Tódor pedig rendületlenül úszott és lépkedett, figyelmesen cipelve a tavirózsalevelet.
Hosszú és fárasztó volt az út, de a barátok nem adták fel. A szürke tájban haladva, a szivárvány reménye tartotta bennük a lelket. Végül, a dombok mögött, egy tisztáson, meglátták a csodát. Ahol a szivárvány lába a földet érte, ott a levelek, a fűszálak és az apró pocsolyák mind a szivárvány színeiben pompáztak. Mintha apró, fénylő gyöngyök lettek volna a földön, tele élettel és fénnyel. Soha nem láttak még ehhez foghatót.
„Megtaláltuk!” – csicseregte izgatottan Csuri. „Ezek a szivárványcseppek!”
Óvatosan kezdtek gyűjteni. Csuri, a fürge veréb, a fák ágain és a magasabb bokrokon lévő levelekről csipegetett le apró, ragyogó cseppeket, és gondosan a tavirózsalevélre pottyantotta őket. Buborék, a béka, a földön lévő pocsolyákból és a harmatos fűszálak hegyéről, a hosszú nyelvével óvatosan szedte össze a csillogó folyadékot, majd Tódor segítségével a levélre juttatta. Tódor pedig a maga módján, a nagyobb, lassan leülepedő cseppeket a levél felé terelte, és ügyesen a közepére gyűjtötte. A tavirózsalevél hamarosan megtelt a szivárvány minden színében tündöklő, apró cseppekkel. Piros, narancs, sárga, zöld, kék, indigó, ibolya – mind ott volt, apró gyöngyökként vibráltak és ragyogtak.
A szívük tele volt reménnyel és örömmel, ahogy a drága rakománnyal elindultak visszafelé. Az út most könnyebbnek tűnt, hiszen tudták, hogy a megoldást viszik magukkal. Mire visszaértek a Békalányos-tóhoz, a nap már lenyugodni készült, és a szürkeség még jobban eluralkodott a tájon.
„Most jön a neheze!” – mondta Buborék. „Hogyan fessük vissza a világot?”
Tódor elmosolyodott. „Egyszerre, barátaim! Mindenki a maga módján!”
Elsőként Tódor a tó vizébe mártotta a tavirózsalevelet, és lassan körbefordult vele a part mentén. Ahogy a szivárványcseppek beleolvadtak a vízbe, a tó fakó felülete lassan elkezdett visszanyerni kékjét, majd zöldes árnyalatokat kapott a nádas tövében, és rózsaszínben csillogott a lenyugvó nap fényében. Mintha a víz felébredt volna hosszú álmából.
Ezután Csuri szállt a levegőbe. Apró cseppeket hintett szét a fák ágaira, a bokrok leveleire és a magasba szökő nádakra. Ahol a cseppek érintették a szürke felületet, ott azonnal előtörtek a zöld, a barna és az aranyló sárga árnyalatok. A fák koronája újra dús és élettel teli lett, a levelek táncoltak a szélben, és a madarak is énekelni kezdtek, mintha ők is örülnének a visszatérő színeknek.
Végül Buborék a nádasba ugrott, és a megmaradt cseppeket a tavirózsákra, a vízen úszó levelekre és a part menti virágokra pöttyözte. A tavirózsák újra sárgán virítottak, a part menti virágok pirosban, lilában és kékben pompáztak. A béka ismét a megszokott, élénk zöldjében huppant le egy tavirózsalevélre, és elégedetten pislogott.
Percek alatt, mintha egy varázsló érintette volna meg a tájat, a Békalányos-tó és környéke visszanyerte régi, sőt talán még annál is élénkebb színeit. A nap utolsó sugarai aranyban úsztatták a tájat, és a három barát elégedetten nézte a munkájuk gyümölcsét. A tó újra élettel teli volt, a levegő friss volt és illatos, a madarak daloltak, és a színek táncoltak a szemük előtt.
Tódor, Csuri és Buborék boldogan ült a tó partján, és nézte a csodát, amit együtt alkottak. Nemcsak a színeket hozták vissza, hanem a reményt, a vidámságot és az életet is. Megtanulták, hogy a legnagyobb feladatok is leküzdhetők, ha összefognak, és hogy a barátság ereje mindennél hatalmasabb. A világ nem csak fekete-fehér, hanem ezer színben pompázik, ha van, aki meglátja benne a szépséget, és van, aki segít visszahozni azt, még akkor is, ha egy eső elmosta a csillogását. Tódor kacsa színes küldetése véget ért, de a barátságuk és a tó színei örökre megmaradtak.
