Egykoron, réges-régen, egy távoli országban, ahol a hegyek csúcsai az eget súrolták, és a folyók ezüstösen kanyarogtak a völgyekben, élt egy uralkodó, akit mindenki csak Morc Királynak nevezett. Nem csoda, hiszen az orcája mindig borús volt, a szája sarkai lefelé görbültek, és a szemében sosem táncolt a vidámság apró szikrája sem. A király pedig, mint tudjuk, olyan, mint a nap: ha ragyog, az egész ország fényárban úszik, ha felhők takarják, minden sötétbe borul. És Morc Király országa bizony sötétbe borult. Nem a szó szoros értelmében, persze, hiszen a nap ugyanúgy járt az égen, de valami sokkal fontosabb tűnt el: a mosolyok. Elpárologtak, mint a reggeli harmat, eltűntek, mint a füst a kéményből. Az emberek arcán nem látszott többé a derű, a gyerekek nem kuncogtak, még a madarak sem énekeltek olyan szívből, mint régen.
Ebben az elszürkült világban élt egy fiú, akit Bencének hívtak. Bence nem tudta elfogadni, hogy a világ ilyen komor legyen. Szíve mélyén érezte, hogy a mosolyoknak vissza kell térniük, és elhatározta, hogy ő lesz az, aki visszahozza őket. A falu népe csak „Bence, a derűkereső” néven emlegette, mert mindig a vidámságot, a fényt kereste a legborúsabb napokon is. Egy napon aztán, miután már napokig hiába kutatta a mosolyokat a falu minden szegletében, úgy döntött: útnak indul. Hosszú útra, a világba, hogy megtalálja, mi lett a mosolyok sorsa, és hogyan lehetne visszahozni őket Morc Király országába.
Hátizsákjában egy szelet házi kenyérrel és egy üveg tiszta vízzel elindult. Léptei eleinte nehezek voltak, hiszen nem tudta, merre induljon, merre keresse a derűt. De a szíve tele volt reménnyel, és ez a remény adta neki az erőt. Ahogy haladt előre az erdőn át, egyre mélyebbre jutott a fák sűrűjébe. A lombok alig engedték át a fényt, és Bence érezte, ahogy a fák sötét árnyékai lassan rátelepszenek a lelkére is. Ekkor, egy tisztáson, ahol a fák koronái rövid időre elváltak, és egy apró fénysugár érte a földet, valami különösre lett figyelmes. Egy csillogó, ám torz tükördarab hevert a földön, és amikor Bence belenézett, a saját arca is furcsán, eltorzítva jelent meg benne. A szája mosolyra húzódott, de a tükörben mintha egy grimasz lett volna belőle.
– Hahó, kis fiú! Mit keresel itt a mosolytalan erdőben? – hallatszott egy csipogó, de kaján hang. Bence körülnézett, de senkit sem látott. A hang azonban megismétlődött, és most már egy apró, fürge lényt pillantott meg, amint a tükör mögül kandikált elő. Ez volt Tükörmanó, a csínytevő, aki imádta megtréfálni az embereket, és különösen szerette elrejteni a dolgokat, vagy éppen máshogy megmutatni, mint amilyenek valójában voltak. A Tükörmanó teste apró tükörcserepekből állt, és minden mozdulatával apró fénysugarakat szórt szét a fák között.
– A mosolyokat keresem! – felelte Bence bátran, bár érezte, hogy a manó valami turpisságra készül. – Morc Király országában eltűntek, és én vissza akarom hozni őket.
– A mosolyokat? – kuncogott Tükörmanó. – Ó, azok itt vannak, mindenhol! Csak tudni kell, hol kell keresni! – Azzal megpörgette magát, és apró tükörcserepei százfelé vetítették Bence arcát, mindegyiken egy torz mosollyal. – Látod? Itt egy! Ott egy! De egyik sem igazi, ugye? Én összegyűjtöm őket, mindet, és elrejtem a tükrök mögé. Mert a mosolyok, tudod, csak akkor szépek, ha a sajátjaid, de ha az enyémek, akkor még szebbek! – Azzal megint kacagott, és egyre több tükröt varázsolt elő a semmiből. A tükrökben Bence látta, ahogy a mosolyok elsuhannak, megcsillannak, de soha nem maradnak meg. Elérhetetlenek voltak, mint a délibáb.
Bence sokáig követte Tükörmanót, aki hol ide, hol oda vezette, mindig azt ígérve, hogy most már tényleg megmutatja az igazi mosolyok rejtekhelyét. De bármerre mentek, csak tükörképeket találtak, hideg, üres reflexiókat, amik nem melegítették meg a szívét. A manó trükkjei kimerítették Bencét, és egyre elkeseredettebb lett. Úgy érezte, sosem fogja megtalálni, amit keres. A remény apró szikrája is pislákolni kezdett benne.
Amikor már majdnem feladta, és leült egy mohos kőre, hogy erőt gyűjtsön, egy lágy, édes dallam csengett a fülébe. A dallam a fák közül érkezett, és mintha apró fénypor szállt volna vele. Egy pillanat múlva egy tündér jelent meg előtte. Haját aranyfényű pókhálók fonták, ruhája szirmokból készült, és a szemei úgy ragyogtak, mint a hajnali harmatcseppek. Ő volt Mosoly Tündér, a segítő, aki érzékelte Bence szívének tisztaságát és a fáradtságát.
– Ne csüggedj, Bence, a derűkereső! – mondta lágyan a Tündér. – Látom, mennyit fáradoztál, és tudom, hogy Tükörmanó trükkjei próbára tették a türelmedet. De hidd el, a mosolyokat nem lehet elrejteni, nem lehet bezárni, és nem lehet tükrök mögött gyűjtögetni. A mosolyok sokkal különlegesebbek ennél.
– De akkor hol vannak? És hogyan hozhatnám vissza őket? – kérdezte Bence, felcsillanó reménnyel a szemében.
Mosoly Tündér leült mellé a kőre, és apró, ragyogó kezét Bence vállára tette. – Figyelj ide, kedves Bence! A mosolyok nem tárgyak, amiket keresni lehet, és nem kincsek, amiket el lehet rejteni. A mosolyok olyanok, mint a magok. Ha elülteted őket, kicsíráznak, és egyre több lesz belőlük. És mi az, amivel el lehet ültetni egy mosolyt? Egy másikkal! A jókedv akkor nő, ha adunk belőle. Ha te mosolyogsz valakire, akkor az a valaki is mosolyogni fog. És az ő mosolya továbbadódik, mint a hullámok a vízen. Minél többet adsz, annál többet kapsz vissza, és annál több lesz a világban.
Bence elgondolkodott a Tündér szavain. Hát persze! Ezért voltak olyan hidegek Tükörmanó tükörképei! Mert azok csak ellopott, eltorzított másolatok voltak, nem pedig igazi, szívből jövő mosolyok. A Tündér folytatta:
– Menj vissza Morc Király országába, Bence. Ne keress, hanem adj! Adj mosolyt mindenkinek, akivel találkozol. Adj egy kedves szót, egy bátorító pillantást, egy apró segítséget. Ezek mind a mosoly magjai. Látni fogod, milyen csodálatosan fognak kicsírázni és virágba borulni.
Bence hálásan megköszönte Mosoly Tündérnek a tanácsot, és újult erővel indult visszafelé. Most már nem a mosolyokat kereste, hanem a lehetőséget, hogy mosolyt adhasson. Már az erdő szélén találkozott egy idős asszonnyal, aki nehéz kosarat cipelt. Bence odalépett hozzá, és felajánlotta a segítségét. Miközben együtt vitték a kosarat, Bence egy kedves viccet mesélt, és az asszony arca felderült, ajkán megjelent egy apró, de igazi mosoly. És Bence szíve is melegedni kezdett, ahogy látta ezt a csodát.
Ahogy közeledett Morc Király országához, Bence egyre több emberrel találkozott. Mindenkinek adott egy mosolyt, egy kedves szót, egy bátorító gesztust. Először az emberek meglepődtek, hiszen már régen láttak ilyesmit. Aztán lassan, de biztosan, az arcukon is megjelent egy apró vonás, majd egy halvány mosoly, ami aztán egyre szélesebbé vált. A gyerekek ismét kacagni kezdtek, és a falu utcái megteltek vidám hangokkal. A mosolyok, mint a tavaszi virágok, elkezdtek nyílni Morc Király országában.
Végül Bence eljutott a királyi palotához. A kapuőrök még mindig morcosak voltak, de Bence rájuk mosolygott, és azt mondta: „Jó napot kívánok! Milyen szép napunk van ma, ugye?” A kapuőrök először csak pislogtak, de Bence mosolya olyan őszinte volt, hogy az egyikük ajkán is megjelent egy apró mosoly, amit aztán gyorsan elrejtett. Bence bejutott a palotába, és egyenesen Morc Király elé járult.
A király a trónján ült, arca olyan borús volt, mint egy vihar előtti ég. – Mit akarsz, fiú? – kérdezte rekedtes hangon. – Nincs időm a bolondságokra. Látod, milyen komor az országom. A mosolyok eltűntek, és senki sem tudja visszahozni őket.
– De én tudom, felség! – mondta Bence, és egy széles, őszinte mosolyt villantott. – A mosolyok sosem tűntek el igazán. Csak elfelejtettük, hogyan kell adni belőlük. Nézze, felség! – Azzal Bence elővett egy apró, fényes követ a zsebéből, amit Mosoly Tündér adott neki, és megmutatta a királynak. A kő nem csinált semmit, csak csillogott.
– Ez meg micsoda? Egy közönséges kő! – morgott a király.
– Ez a kő a bizonyíték, felség, hogy a mosolyok bennünk vannak. A Mosoly Tündér azt mondta: a jókedv akkor nő, ha adunk belőle. Próbálja ki, felség! Mosolyogjon rám! Csak egy picit!
Morc Király először ellenállt. A szája sarkai lefelé görbültek, a homloka ráncba szaladt. De Bence mosolya olyan ragyogó volt, olyan fertőző, hogy a király végül nem tudott ellenállni. Egy apró, bátortalan mosoly jelent meg az arcán. És abban a pillanatban, mintha a palota falai is felderültek volna. A király érezte, ahogy egy apró melegség árad szét a mellkasában.
– Érzem… érzem valami különöset – mondta a király. – Valami… könnyedebbet.
– Ez a mosoly, felség! – mondta Bence. – Most pedig adja tovább! Mosolyogjon az udvaroncaira, a szolgáira! Látni fogja, mi történik!
Morc Király, mintha egy varázslat hatása alatt állna, felállt a trónjáról, és először életében, egy igazi, szívből jövő mosollyal nézett az udvaroncaira. Az udvaroncok először megdöbbentek, aztán ők is viszonozták a mosolyt. A mosoly továbbterjedt, mint a tűz a száraz fűben. Hamarosan az egész palota megtelt vidám hangokkal és ragyogó arcokkal.
Morc Király országa visszakapta a mosolyait. Nem Bence hozta vissza őket egy zsákban, vagy egy varázslatos kővel. Bence csak megmutatta az embereknek, hogy a mosoly ott van bennük, és csak annyi kell hozzá, hogy adjanak belőle. A király pedig, aki addig Morc Király volt, most már csak egyszerűen Királynak hívta magát, és az arca mindig derűs volt. Rájött, hogy az igazi hatalom nem a zord tekintetben rejlik, hanem abban a képességben, hogy örömet tud adni másoknak.
És Bence? Bence, a derűkereső, hős lett. De ő nem a kincsekre vagy a dicsőségre vágyott. Neki elég volt annyi, hogy látta az emberek arcán a ragyogó mosolyokat, és tudta, hogy a világ egy kicsit jobb hely lett a kedvesség és a nagylelkűség által. Megtanulta, és megtanította mindenkinek, hogy a jókedv akkor nő a legjobban, ha adunk belőle. Mert egy mosoly, ha őszinte, mindig utat talál a szívekhez, és ha egyszer ott van, onnan már sosem tűnik el igazán.
