Messze-messze, hetedhét határon is túl, de mégis olyan közel, hogy a szívünkben érezhetjük, feküdt egy apró, kedves falu. Fényesfalvának hívták, és nem véletlenül kapta ezt a nevet. Itt ugyanis minden este, amint az alkonyat fátyla ráborult a házakra, csodálatos fények gyúltak az ablakokban. Ezek nem egyszerű lámpások voltak, ó nem! Ezek kívánságfények voltak. Minden egyes lakó, mielőtt nyugovóra tért, egy gondolatot, egy reményt, egy vágyat suttogott a szívében, és az a vágy apró, ragyogó fénypontként jelent meg az ablakában. Így aztán Fényesfalva esténként úgy nézett ki, mint egy óriási, tündöklő ékszeresdoboz, tele rejtett álmokkal és megannyi reménnyel.
A falucska szívében élt két gyermek, akik alig várták, hogy a nap lebukjon a hegyek mögött, és a fények táncba kezdjenek. Janka, a vidám kislány, akinek nevetése még a leghidegebb téli napon is felmelegítette a levegőt, minden este elmerült a fények meséjében. Képzelete szárnyán repült, elképzelve, kinek milyen titkos vágya rejtőzik az apró pontokban. Palkó, a talpraesett kisfiú, aki mindig tudta, hol a helye minden csavarnak és rugónak, inkább a fények erejét, színét, ragyogását figyelte. Vajon melyik a legfényesebb? Melyik világít a legtovább? Melyiknek van a legkülönlegesebb árnyalata?
A falu legidősebb és legbölcsebb lakója Bálint bácsi volt, a lámpakészítő. Keze ügyes volt, mint a mókusé, szeme pedig éles, mint a sasé, de a szíve tele volt melegséggel és megértéssel. Ő készítette a legszebb mécseseket, a legcsodálatosabb lámpásokat, de tudta, hogy a valódi fény nem a viaszból vagy az olajból fakad. Bálint bácsi minden évben megrendezte a Fénygyűjtő Ünnepet, amelyre a falucska apraja-nagyja nagy izgalommal készült. Az ünnepen a gyerekeknek az volt a feladatuk, hogy megkeressék Fényesfalva legszebb ragyogását, és bemutassák azt a falu központjában, a nagy tölgyfa alatt.
– Idén is eljött a Fénygyűjtő Ünnep ideje! – hirdette Bálint bácsi egy szép őszi reggelen, amikor az aranyló falevelek szőnyegként borították a földet. – Keressétek meg azt a fényt, ami a leginkább megdobogtatja a szíveteket, ami a legmelegebb érzést adja! Ne feledjétek, a fény nem csak a szemnek szól, hanem a léleknek is! – kacsintott bölcsen.
Janka és Palkó szeme felcsillant. Ez volt az ő nagy esélyük! Janka rögtön arra gondolt, hogy a legszebb fényt biztosan a falu legmagasabb pontján, az öreg torony ablakában találja, ahol a legtisztábban ragyogtak a csillagok. Palkó pedig elhatározta, hogy a legkülönlegesebb fényt a falu legrejtettebb zugában, a patakparti barlangocska mélyén keresi majd, ahol senki más nem jár.
Janka másnap reggel korán kelt. A harmatcseppek gyöngyként ültek a pókhálókon, és a levegő friss volt és tiszta. Elindult a torony felé vezető meredek ösvényen. Útközben sok szép fényt látott: egy ablakban egy aranyszínű, táncoló lángocska jelezte egy kislány vágyát egy aranyos kiskutyára; egy másikban egy mélyzöld fény ringatózott, ami valószínűleg egy gazda reménye volt a gazdag termésre. Janka mindegyiket megcsodálta, de egyik sem volt az IGAZI. Amikor felért a toronyba, lélegzete is elállt. Az ablakban egy halványkék, szinte áttetsző fény lebegett, ami olyan volt, mintha a holdfény egy darabja szakadt volna le az égből. Annyira finom, annyira tiszta volt, hogy Janka úgy érezte, megérinteni sem meri. „Ez az!” – gondolta. – „Ez Fényesfalva legszebb ragyogása!” Óvatosan, mintha egy pillangót emelne, elképzelésében magával vitte a fényességet, és sietett haza, hogy másnap bemutathassa.
Palkó is nekivágott a saját útjának. Ő a patak mentén haladt, ahol a fák ágai sűrűn összeértek, árnyékot vetve az ösvényre. Tudta, hogy a legkülönlegesebb fények gyakran rejtett helyeken bukkannak fel. Elhaladt a kovácsműhely mellett, ahol a tűz vörös izzása jelezte a mester fáradhatatlan munkáját; látott egy ablakot, ahol egy élénk narancssárga fény pislákolt, ami egy fiú álma volt, hogy egyszer majd ő is kovácsmester lesz. Ezek erősek voltak, de nem elég különlegesek. Végül elérte a patakparti barlangocskát. Belépett, és ahogy szeme hozzászokott a félhomályhoz, megpillantott egy furcsa, pulzáló, lila fényt. Olyan volt, mintha a barlang maga lélegezne. Erős volt, titokzatos és semmihez sem hasonlítható. „Ez az!” – kiáltott fel Palkó. – „Ez a legkülönlegesebb, a legerősebb fény Fényesfalván!” Ő is elégedetten vitte magával a képet, és alig várta, hogy bemutathassa.
Elérkezett a Fénygyűjtő Ünnep napja. A nagy tölgyfa alatt összegyűlt a falu apraja-nagyja. Bálint bácsi mosolyogva állt a fa tövében, és várta a gyerekeket. Janka és Palkó izgatottan toporogtak egymás mellett, mindketten biztosak voltak a győzelmükben. Először Janka lépett elő. Elmesélte, hogyan találta meg a torony ablakában a halványkék, áttetsző, holdfényes ragyogást. A falu népe csendben, áhítattal hallgatta. Valóban gyönyörű volt, amit Janka leírt.
Aztán Palkó következett. Elregélte a patakparti barlangocska mélyén talált pulzáló, lila fény történetét. Az emberek elismerően bólogattak, mert Palkó leírása is lenyűgöző volt. Két csodálatos fény, két egyedi ragyogás – de melyik a legszebb? Bálint bácsi elgondolkodva nézett a két gyermekre, majd a tömegre. Érezte, hogy valami hiányzik. A fények szépek voltak, de hidegek. Nem volt bennük az a melegség, amiről ő beszélt.
Ekkor Janka megszólalt: – Palkó, a te fényed biztosan nagyon erős volt, de vajon meleg is? Az enyém olyan légies volt, hogy szinte féltem megérinteni. – mondta, és a hangjában egy csipetnyi bizonytalanság csengett.
Palkó elgondolkozott. – Igazad van, Janka. Az én lila fényem titokzatos volt, de nem adta azt a melegséget, amit Bálint bácsi mondott. A te kék fényed pedig… – Palkó elhallgatott. Mindketten érezték, hogy bár a fények önmagukban csodálatosak voltak, mégis hiányzott belőlük valami. Az a valami, amit csak Bálint bácsi tudott megfogalmazni, de ők még nem értették.
Hirtelen Janka tekintete a tömegre tévedt. Meglátott egy idős asszonyt, aki egyedül üldögélt, és a szemei elhomályosodtak a várakozástól. Aztán Palkó is észrevett egy kisfiút, aki a sarokban szomorkodott, mert még nem találta meg a saját fényét. Janka szívét melegség öntötte el. Odalépett az idős asszonyhoz, és elmesélte neki a holdfényes kék fény történetét, olyan részletesen és olyan lelkesen, hogy az asszony arcára mosoly költözött, és a szemei felcsillantak, mintha ő maga is látná a ragyogást. Palkó pedig odament a kisfiúhoz, és elmesélte a titokzatos lila fény kalandját, és azt, hogyan kereste meg a barlang mélyén. A kisfiú izgatottan hallgatta, és a szomorúsága elszállt, helyette kíváncsiság és öröm töltötte el.
Amikor Janka és Palkó visszatértek a tölgyfa alá, Bálint bácsi széles mosollyal várta őket. – Na, meséljétek el, mit éreztetek, amikor megosztottátok a fényetek történetét! – kérdezte.
Janka szeme ragyogott. – Furcsa, Bálint bácsi! Amikor elmeséltem az öreg néninek a kék fényt, mintha az a fény még erősebben ragyogott volna a fejemben, és egy melegség árasztott el! Mintha az a fény az ő szívében is felgyulladt volna.
Palkó is bólogatott. – Én is így éreztem! Amikor a kisfiúnak meséltem a lila fényről, az a fény mintha még titokzatosabb és még csodálatosabb lett volna, és a szívemben valami nagyon meleg érzés támadt. Nem is az volt a legszebb, amit láttam, hanem amit éreztem, amikor megosztottam vele!
Bálint bácsi elégedetten biccentett. – Látjátok, gyermekeim? A fényesfalvi fények valóban csodálatosak, de a legnagyobb csoda nem az, amit egyedül találunk meg, hanem az, amit egymásnak adunk. A fény akkor a legmelegebb, ha megosztjuk. Amikor ti elmeséltétek a történeteiteket, és a szíveteket adtátok hozzá, akkor nemcsak a fény történetét adtátok át, hanem a reményt, az örömöt és a melegséget is. Ez az igazi Fénygyűjtő Ünnep lényege!
A falu népe megértően, mosolyogva nézett egymásra. Janka és Palkó egymásra pillantottak, és ekkor, a tölgyfa alatt, a két gyermek között egy új, eddig sosem látott fény kezdett el pislákolni. Nem volt se kék, se lila, hanem egy ezer színben pompázó, meleg, aranyló ragyogás, ami lassan szétáradt az egész téren. Ez a fény a megosztás, az összetartozás, az egymásnak adott öröm fénye volt. A legmelegebb, legcsodálatosabb fény, amit Fényesfalva valaha látott.
Attól a naptól kezdve Fényesfalva még fényesebb lett. A gyerekek megtanulták, hogy a legnagyobb kincsek nem a rejtett zugokban vagy a magas tornyokban várnak rájuk, hanem a szívükben, és akkor válnak igazán ragyogóvá, ha megosztják őket. És minden este, amikor a kívánságfények felgyúltak az ablakokban, már nem csak a vágyakról szóltak, hanem arról a melegségről is, ami akkor születik, ha egymásnak adunk, és megosztjuk a szívünk fényét. Így lett Fényesfalva egy örökké ragyogó hely, ahol a szeretet és a közösség fénye sosem halványul el.
