Pitypangos völgyében az élet olyan volt, mint egy langyos mézzel lecsorgatott, diós kalács: édes, békés és mindig melengette a szívet. A házikók úgy bújtak meg a dombok ölében, mint a kucsmagombák az avar alatt, piros cserepeik vidáman pislogtak a napfényben. Itt élt Panka, egy leányka, akinek a kíváncsiság úgy lakott a szívében, mint rigó a fészkében: állandóan ott csipogott és új kalandokra hívta. Hűséges társa volt mindenben Morzsa, a foltos, kajla fülű kutyus, akinek a farka egy soha meg nem álló propeller volt, különösen, ha Pankát meglátta.
Ám a pitypangosi békét hetek óta megzavarta valami. Vagyis valaki. Minden délután, pontosan akkor, amikor a nap a legszebben sütött volna, és a nagymamák épp kitették volna a friss süteményt hűlni az ablakpárkányra, megérkezett Bummancs. Ő egy hatalmas, duzzogó viharfelhő volt, sötétszürke, mint a vizes pala, és olyan morcos, hogy a szélei szinte szikrákat szórtak. Nem volt gonosz, nem zúdított a falura jégesőt vagy özönvizet. Csupán odasompolygott a völgy fölé, eltakarta a napot, és mély, dörmögő hangon zsörtölődött magában. A virágok ilyenkor lekonyították fejüket, a pillangók bebújtak a levelek alá, az emberek pedig sietve csukták be az ablakokat, és sóhajtoztak: „Jaj, már megint itt van ez a Bummancs!”
Panka azonban más volt, mint a többiek. Ő nem félt. Az ablaküvegnek nyomta az orrát, és Morzsával együtt nézte a hatalmas, szürke lényt.
– Nézd, Morzsa – suttogta –, szerintem nem is mérges. Csak… szomorú. Hallod, hogy sóhajtozik? Olyan, mint amikor elfogy a kakaós csiga.
Morzsa egyetértően vakkantott, és Panka lábához dörgölte a fejét. A kislány elhatározta, hogy megfejti Bummancs titkát. Másnap délután, amikor a felhő megint megjelent az égen, Panka nem bújt be a házba. Kiszaladt a kertbe, megállt a legnagyobb almafa alatt, és jó hangosan felkiáltott:
– Szia, Bummancs! Én Panka vagyok! Miért vagy mindig ilyen szomorú?
A viharfelhő meglepetten abbahagyta a dörmögést. Egy pillanatra csend lett, aztán egy olyan mély, kérdő morranás hallatszott, mintha egy óriás gyomra korogna. Panka nem ijedt meg. Rájött, hogy Bummancs nem érti a szavakat. De talán a hangokat, az érzéseket igen. Újra próbálkozott, de most a hangja lágy és kedves volt, mint a tavaszi szellő.
– Nem kell morognod. Nem bántani akarlak. Csak szeretném tudni, mi bánt téged.
Bummancs erre egy halk, remegő dörrenéssel válaszolt. Ez a hang már nem volt ijesztő. Olyan volt, mint egy elfojtott szipogás. Panka napokig kijárt a kertbe beszélgetni a felhővel. Megtanulta a nyelvét. A halk, mély morajlás azt jelentette: „egyedül vagyok”. A szikrázó villanás a szélén azt: „nem tudom”. A leghatalmasabb, szívbemarkoló dörgés pedig, ami után mindig elcsendesedett, azt jelentette: „eltévedtem”.
Egy verőfényesnek ígérkező délutánon, amikor Bummancs ismét megérkezett, Panka már tudta a legfontosabbat. A viharfelhő egyszerűen eltévedt. Elszakadt a családjától, a többi felhőtől, akik a messzi Viharmagasi-hegység felett laktak, és most nem találta a hazavezető utat. Pitypangos völgye volt az egyetlen hely, amit messziről is felismert, ezért jött ide minden nap, hátha valaki segít neki.
– De hogyan tudnék segíteni? – töprengett Panka hangosan, miközben Morzsa fülét vakargatta. – Nincsen térképem a felhőknek.
Bummancs erre egy különös hangsorozatot hallatott. Nem volt már dörgés, inkább egyfajta szeles, dörmögő dallamfoszlány. Olyan volt, mintha egy medve próbálna furulyázni: esetlen, hamis, de érezhető volt benne a vágyakozás. Panka a fejét törte, de nem értette. Ez valami kód? Egy titkos üzenet?
És ekkor történt a csoda. A Panka melletti rózsabokorról felröppent egy apró, dongó testű, bársonyfekete karmester. Dongó volt az, a völgy zümmögő muzsikusa, aki a virágok kelyhéből gyűjtötte a dallamokat. Mindig is bosszantotta Bummancs, mert a komor árnyékában a virágok nem nyíltak ki eléggé, és a nektár sem volt olyan édes. De most, hogy meghallotta a felhő ügyetlenkedő dallamát, a kis karmester megállt a levegőben. Pici lábaival hadonászni kezdett, mintha egy láthatatlan zenekart vezényelne. Felismerte a dallamot!
Odarepült Panka füléhez, és a maga zümmögő nyelvén, tisztán és hibátlanul eldúdolta a melódiát. Zümm-zümm-zümm-züm-züm, zümm-zümm-züm. Egyszerű, tiszta dallam volt, mint egy forrás csobogása, mint a szél éneke a hegyek között. Ez volt a Felhők Hívódala, egy ősi ének, amit csak a felhők és a természet legérzékenyebb teremtményei ismertek. Ez a dallam mutatta az utat haza, a Viharmagasi-hegységbe.
Panka szeme felcsillant. Megértette! Bummancs azért próbálta eldörmögni a dalt, mert ez volt az egyetlen kulcs a hazajutáshoz. De egyedül, szomorúan és magányosan nem tudta helyesen elénekelni.
– Segítenünk kell neki! – kiáltotta Panka. Berohant a faluba, Morzsa a nyomában csaholt. Először mindenki hitetlenkedve hallgatta. Egy eltévedt felhő? Egy dallam, ami hazavezeti? De Panka olyan őszintén és olyan hévvel magyarázott, hogy a pitypangosiak szíve megenyhült. Hiszen ők is szerették volna visszakapni a napfényes délutánjaikat.
Panka Dongó segítségével megtanította a dallamot mindenkinek. A pék a lisztes kezével dobolta a ritmust a kötényén, a kovács az üllőjén pengette ki, a gyerekek pedig tiszta hangon énekelték. Amikor Bummancs ismét megjelent a völgy felett, már nem a szokásos csend és a becsukott ablakok fogadták.
Az egész falu kivonult a főtérre. Panka intett egyet, és elkezdődött a koncert. Az emberek énekeltek, fütyültek, dúdoltak. A madarak csicseregve csatlakoztak, a fák levelei a dallam ritmusára susogtak, még a patak is vidámabban csobogta a melódiát. A sok apró hangocska összefonódott, és egyetlen hatalmas, szeretettel teli dallammá nőtt, ami felszállt az ég felé, egyenesen Bummancshoz.
A viharfelhő megállt. A sötét, dühös szürkeség lassan halványodni kezdett. A morcos redők kisimultak az arcán, és a színe olyan lett, mint a tiszta tó vize egy nyári reggelen. Már nem dörmögött, hanem halkan zúgott, mintha együtt énekelne a faluval. A dallam, mint egy láthatatlan fonal, megmutatta neki az utat. Lassan, méltóságteljesen megfordult, és elindult a messzi, kéklő hegyek felé.
Mielőtt eltűnt volna a látóhatáron, még egyszer visszanézett. Hálája jeléül egy egészen apró, langyos záport hintett a völgyre. A vízcseppek csillogtak a napfényben, a virágok hálásan itták, és az eső után szivárvány feszült Pitypangos fölé, mint egy színes mosoly az égen.
Attól a naptól fogva soha többé nem volt morcos felhő a falu felett. Panka pedig, miközben Morzsa boldogan kergette a lábánál a szivárvány végét, a szívébe véste a tanulságot. Megértette, hogy a legmorcosabb külső és a leghangosabb dörgés mögött is rejtőzhet egy eltévedt, magányos lélek, aki csupán egy kis megértésre és egy dallamra vár, ami segít neki hazatalálni.
