Kristályvölgy faluja odabújt a Zúgó-hegy lábához, mint egy félénk kismacska az anyja bundájához. A völgy lakói különleges ajándékot kaptak a hegytől: minden este, ahogy az utolsó napsugár arany ecsettel végigsimította a csúcsokat, a hegyoldal kövei dalolni kezdtek. Nem volt az hangos ének, inkább halk, mély, zümmögő dallam, mintha maga a Föld dúdolna altatót a gyermekeinek. A szél orgonaként játszott a sziklák között, a legapróbb kavicsok pedig csilingeltek, mint parányi harangok. Ez a dal volt a falu álma, a nyugalom takarója, ami minden éjjel betakarta a házakat.
A falu két legkíváncsibb gyermeke Dénes és Zorka volt. Dénes, a fiú, akinek türelme egy hegyet is elmozgatott volna, órákig tudott ülni a kert végében, és csak hallgatta a kövek zenéjét. Próbálta megjegyezni a dallamot, de az mindig más volt, mindig új. Zorka, a lány, akinek esze úgy vágott, mint a legélesebb obszidián szilánk, folyton azon törte a fejét, hogyan lehetséges ez. „Talán a holdfény csalogatja ki a hangot a kövekből?” – tűnődött hangosan, miközben apró rajzokat készített a porba a hegyről és a csillagokról.
Egyik este azonban valami megtört. A nap lebukott a látóhatár mögé, a csillagok kigyúltak, de a hegy néma maradt. A megszokott, édes zene helyett nyomasztó, süket csend telepedett a völgyre. Az emberek nyugtalanul forgolódtak ágyukban, a virágok mintha összébb húzták volna szirmaikat, még a patak csobogása is erőtlennek tűnt. A világ elvesztette a mosolyát.
Másnap reggel Dénes toporzékolt a kertben. „Ennek utána kell járnunk! – jelentette ki elszántan. – Nem hagyhatjuk, hogy a hegyünk elnémuljon. Kitartok, amíg csak meg nem találjuk a csend okát!”
Zorka már a kapuban várta egy kis tarisznyával a vállán, amibe elemózsiát és egy darab krétát csomagolt. „Igazad van – bólintott. – De nem elég a kitartás, leleményességre is szükség lesz. Valami megváltozott, és nekünk kell rájönnünk, hogy mi az.”
Elindultak hát felfelé a hegyoldalon, azon az ösvényen, ami a daloló kövek között kanyargott. A kövek, amik tegnap még melegnek és élőnek tűntek, most hidegek és élettelenek voltak. Mintha mély álomba merültek volna. Ahogy egyre feljebb értek, egy tisztásra bukkantak, a hegyi dal szívébe. Itt, egy mohás sziklapárkány közepén, egy tenyérnyi, sima, opálosan fénylő kőnek kellett volna lennie. A falu öregjei „Főkőnek” hívták. De a helye üres volt. Csak egy mélyedés maradt a puha földben, mint egy szomorú, üres fészek.
„Megvan a tettes!” – kiáltott fel Dénes. „Nem a tettes, csak a nyom” – helyesbített Zorka, és letérdelt. Leleményes szemei olyasmit is észrevettek, amit más nem. Az üres hely körül apró, csillogó porszemcsék szikráztak, mintha valaki csillámport szórt volna szét. A nyom egy vékony csíkként vezetett tovább, be a sűrű erdőbe. „Ezt kövessük!” – suttogta a lány, és a krétájával egy alig látható jelet rajzolt egy fára, hogy ne tévedjenek el.
Dénes kitartása most kapóra jött. Az ösvény eltűnt, helyét sűrű bozót és meredek sziklák vették át. A fiú ment elöl, utat tört maguknak, Zorka pedig fürkészte a halványuló csillámnyomot. Órákig mentek, mire egy hatalmas, vén tölgy gyökerei között megláttak egy apró barlangbejáratot. A bejáratból halk, panaszos szipogás és egyetlen, magányos, vékonyka hang hallatszott, ami a hegyi dal egyetlen, elveszett hangjegye volt.
Óvatosan bekukucskáltak. A barlang mélyén, egy kupac puha mohán egy apró, manószerű lény ült. Bőre olyan szürke volt, mint a gránit, a szemei pedig, mint két kavics. A kezében tartotta a Főkövet, ami halványan pislákolt, és azt az egyetlen, szomorú hangot adta ki magából. A lény a kőhöz hajolt, és próbálta dúdolásra bírni, de a kő csak sírdogált.
„Te vitted el a Főkövet!” – lépett elő Dénes haragosan. „Add vissza, te kis tolvaj!”
A lény összerezzent, és még szorosabban ölelte a követ. „Én Kavicspityke vagyok – cincogta. – Nem vagyok tolvaj! Csak… csak annyira szeretem a hegy dalát. Azt hittem, ha elhozom a legszebb hangú követ, akkor csak nekem fog énekelni. De nem énekel. Csak szomorkodik.”
Zorka megsajnálta a magányos kis koboldot. Leült mellé a mohára. „A dal nem egyetlen kőben lakik, Kavicspityke. A dal az összes kő közös éneke. Olyan ez, mint egy nagy kórus. Ha a legfontosabb énekes elmegy, a többiek elnémulnak, mert hiányzik nekik a társa.”
Ebben a pillanatban a barlangban mély, dörmögő hang csendült fel, ami mintha a föld mélyéről jött volna. Nem volt ijesztő, inkább bölcs és öreg. „A leány jól beszél” – morajlott a hang. A falak megremegtek egy kicsit, és a csillámpor a levegőben táncolni kezdett.
„Ki vagy te?” – kérdezte Dénes tágra nyílt szemmel.
„Én vagyok a Hegy Hangja” – felelte a morajlás. – „Én vagyok a szél a sziklák között, a víz a repedésekben, a csend a csúcson. Figyellek titeket. A dal nem egyetlen kőé, hanem mindannyiuké. A legkisebb homokszemnek is megvan a maga hangja a nagy zenekarban. Ha egy is hiányzik, a harmónia megtörik. Kavicspityke, te nem a dalt vitted el, csak egyetlen, magányos hangot. A dal ott maradt a hegyen, csendben várva, hogy újra teljes lehessen.”
A Hegy Hangjának szavai mindenkit megérintettek. Kavicspityke könnyes szemmel nézett a Főkőre, majd a két gyerekre. Megértette. A szépséget nem lehet birtokolni, csak a részese lenni.
„Visszaviszem” – suttogta, és óvatosan Dénes kezébe adta a követ. A kő azonnal elhallgatott, mintha megkönnyebbült volna.
Mindhárman visszamásztak a hegyoldalra, a tisztásra. Dénes óvatosan, mintha a világ legértékesebb kincsét tartaná a kezében, visszahelyezte a Főkövet a mohás fészkébe. Abban a pillanatban, ahogy a kő a helyére került, egy mély, meleg sóhaj futott végig a hegyen. A Főkő halkan zümmögni kezdett. Aztán a mellette lévő nagyobb szikla válaszolt egy mélyebb hanggal. Aztán a kisebb kavicsok csilingeltek bele, majd az egész hegyoldal, kőről kőre, szikláról sziklára, felébredt. A dallam erősebben és szebben zengett, mint valaha, mintha a hegy örülne, hogy újra együtt van a családja.
Dénes, Zorka és Kavicspityke némán ültek, és hallgatták a csodát. A nap már lemenőben volt, és a völgyben lassan kigyúltak a fények. A daloló kövek zenéje újra betakarta a falut, mint egy puha, meleg takaró.
„Látjátok? – suttogta Zorka. – Mindenkinek és mindennek megvan a maga helye és szerepe.”
A Hegy Hangja még egyszer, utoljára megszólalt, de most már nemcsak a barlangban, hanem az egész hegyen keresztül, a dalban magában: „Jól jegyezzétek meg, gyermekek. Az összhang a természet mosolya. És ez a mosoly akkor a legszebb, ha mindenki hozzáteszi a magáét.”
Attól a naptól kezdve Kavicspityke nem volt többé magányos. Esténként nem a barlangjában ült, hanem felmászott a tisztásra, leült a gyerekek mellé, és együtt hallgatták a daloló kövek titkát, ami már nem is volt titok többé. A titok egyszerűen annyi volt, hogy minden és mindenki számít.
