Az Óperenciás-tengeren is túl, ott, ahol a hegyek csúcsát örökös hó fedi, élt egy kislány, akit Rékának hívtak. Réka nem volt akármilyen kislány. Míg a többi gyerek a meleg szobában forró kakaót szürcsölve hallgatta a kint süvítő szél dalát, ő piros, pomponos sapkáját a fülébe húzva indult felfedezni a téli erdő csodáit. Imádta, ahogy a hó ropog a csizmája alatt, ahogy a zúzmarás ágak ezüstösen csillognak a napfényben, és ahogy a lélegzete apró, fehér felhővé változik a hidegben.
Egy ilyen csavargása során messzebbre merészkedett, mint valaha. A megszokott ösvények eltűntek, és helyüket érintetlen, hófehér paplannal borított tisztások vették át. Az erdő egyre sűrűbb és titokzatosabb lett. A fák úgy nőttek, mintha összebújnának a hideg elől. Réka éppen visszafordult volna, amikor megpillantott valamit, ami nem illett a tájba. A fák között, mintha milliónyi gyémántot szórtak volna szét, valami derengett és szikrázott. Kíváncsisága erősebb volt az óvatosságánál, így elindult a fény felé.
Ahogy közelebb ért, a lélegzete is elakadt a csodálkozástól. Előtte egy hatalmas, jégből és hóból épült palota emelkedett a magasba. Tornyai az ég felé nyúltak, mint megfagyott vízesések, falai ezüstösen csillogtak, ablakait pedig a legfinomabb jégcsipke díszítette. Még sosem látott ehhez foghatót. A palota gyönyörű volt, de egyben végtelenül szomorú is. Olyan mélységes, kristálytiszta csend honolt körülötte, hogy Réka szinte hallani vélte a saját szívdobbanását. Nem volt se őr, se kapu, csak egy hatalmas, boltíves bejárat, mely hívogatóan tátongott a csendben.
A kislány belépett. Odabent még a kinti világnál is hidegebb volt, de a látvány minden képzeletet felülmúlt. Hatalmas termek, jégoszlopok, kristálycsillárok, melyek a beszűrődő fényt ezernyi szivárványszínre bontották. Ám a szépség rideg volt és élettelen. A levegő nehéz volt a magánytól. A palota közepén, a legnagyobb trónteremben egy óriási, szív alakú jégkristály lebegett a levegőben. Ez volt a Jégpalota szíve. De a szívet valami furcsa betegség emésztette: lassan, egyenletesen olvadni kezdett. Apró vízcseppek hullottak róla a padlóra, és a hangjuk, a ritmusos „kopp-kopp-kopp”, volt az egyetlen zaj az egész épületben. Mintha a palota sírt volna.
– Mit keresel itt, te pöttöm piros kabátos? – szólt hirtelen egy morcos hang. Réka ijedten kapta a fejét a hang irányába. Az egyik jégoszlop mögül egy apró, hóból gyúrt, jégcsapszakállú manó bukkant elő. Orrhegye, mint egy fagyott meggy, piroslott a fehér arcában. Ez volt Hókobold, a palota gondnoka.
– É-én csak… eltévedtem – hebegte Réka. – Csodálatos ez a hely! De miért ilyen szomorú minden? És miért olvad az a gyönyörű jégszív?
A Hókobold sóhajtott egy nagyot, és a sóhaja apró hópelyhekként szállt a levegőben. – A palota a Királynő bánatától beteg. A szíve a magánytól olvad. Rég nem járt már itt senki, aki melegséget hozott volna. A Királynő szíve megfagyott a szomorúságtól, és most a palota is vele haldoklik.
– A Királynő? – kérdezte Réka csillogó szemmel. – Hol van?
A Hókobold a trónterem vége felé bökött a jégcsapujjával. Ott, egy fenséges, csiszolt jégtrónon ült a Jégkirálynő. Hosszú, ezüstös haja a földig ért, ruhája fagyott hajnalpírból szövődött, koronáján dér ragyogott. Szép volt, de az arcán olyan mély szomorúság ült, hogy Rékának összeszorult a szíve. A Királynő észre sem vette őket, csak a távolba révedt üres, kék szemével.
Réka lassan odalépett hozzá. Nem félt. A kislány szívében nem volt helye a félelemnek, csak a szánalomnak és a szeretetnek.
– Felség – szólította meg halkan.
A Jégkirálynő lassan felé fordult. A hangja olyan volt, mint a téli szél suttogása. – Ki vagy te, kicsi lángocska ebben a fagyos világban? Jöttél, hogy kinevess a jégbirodalmamon, ami lassan a semmibe olvad?
– Nem! – rázta a fejét Réka. – Azért jöttem, mert gyönyörűnek találtam a palotádat. De látom a szomorúságát. Miért vagy egyedül?
A Királynő szeméből majdnem kicsordult egy könnycsepp, de az arcán azonnal apró jéggyönggyé fagyott. – Mert mindenki fél a hidegtől. Félnek tőlem. Azt hiszik, a szívem is jégből van. Pedig én csak egy világot teremtettem, ahol minden tiszta és csillogó. De mit ér a szépség, ha nincs, aki gyönyörködjön benne? Mit ér egy palota, ha nem tölti be nevetés? A magány a legkegyetlenebb fagy. Lassan megdermeszt, aztán felemészt belülről.
Ahogy beszélt, a nagy jégszív a terem közepén ismét megremegett, és egy újabb vízcsepp gördült le róla. Réka tudta, mit kell tennie. Nem próbálta megvigasztalni a Királynőt üres szavakkal. Ehelyett leült a trón lépcsőjére, felnézett a szomorú arcra, és mesélni kezdett.
Mesélt neki a saját világáról. A nyári nap melegéről, ami aranyszínűre festi a búzamezőket. A madarak csiviteléséről, a virágok illatáról. Mesélt a barátairól, a közös hógolyócsatákról, a nevetésről, ami felkúszik az ember torkán és kitör belőle, mint egy vulkán. Mesélt az anyukája öleléséről, ami minden sebet begyógyít, és a nagymamája süteményének illatáról, ami belengi az egész házat. Mesélt arról, hogy a melegség nem csak a tűztől vagy a Naptól jöhet.
A Jégkirálynő némán hallgatta. Arcán lassan-lassan oldódni kezdett a fagyos maszk. A történetek képeket festettek a képzeletébe, olyan képeket, amilyeneket még sosem látott. És ahogy Réka a szeretetről és a barátságról beszélt, a Királynő szívében megmozdult valami. Egy apró, pici érzés, ami már régen aludt. Nem a Nap melege volt, nem is a tűzé. Ez egy belső melegség volt.
Ekkor csoda történt. A terem közepén olvadó jégszív abbahagyta a könnyezést. A repedések a felszínén lassan beforrtak, és a kristály belsejéből halvány, kékesfehér fény kezdett áradni. A fény egyre erősödött, betöltötte az egész termet. A jégcsapok a mennyezeten lágy dallamot kezdtek csilingelni, a jégfalakban szivárványszínek gyúltak, mintha virágok nyíltak volna a fagyos üvegben. A rideg csendet megtörte a palota felébredő varázsának zenéje.
A Hókobold szájtátva nézte a csodát, majd örömében bukfencezni kezdett a hópihékből kavargó örvényben. A Jégkirálynő arcán pedig, hosszú-hosszú idő után először, megjelent egy mosoly. A mosolya olyan volt, mint a téli nap első sugara, ami áttör a felhőkön.
– Köszönöm, Réka – suttogta, és a hangja már nem volt fagyos, hanem tiszta és csengő, mint egy olvadó hegyi patak. – Megmutattad nekem a titkot. A palotám nem a Naptól hiányzott, hanem egy barát meleg szavától. A valódi melegség nem odakintről, hanem belülről fakad.
A Jégpalota többé nem volt a magány börtöne. Fényesen ragyogott az erdő közepén, és a kapuja mindig nyitva állt. Réka gyakran visszatért, és néha a barátait is magával vitte. A gyerekek nevetése és a Jégkirálynő boldog mosolya tartotta melegen a palota szívét.
Réka pedig megtanulta a legfontosabb leckét: a legnagyobb varázslat a világon a kedvesség. Egy őszinte szó, egy baráti mosoly képes felolvasztani a legfagyosabb szíveket is, és fényt gyújtani a legsötétebb, leghidegebb helyeken is. Mert a melegség, a valódi, ami igazán számít, néha tényleg belülről érkezik.
