A Nagy-Tölgyes erdőben, ahol a fák levelei ezüstösen csillogtak a reggeli harmatban, és a madarak a legszebb dalaikat csivogelték, hatalmas izgalom járta be a tisztásokat és az ösvényeket. Híre ment, hogy idén is megrendezik az „Arany Makk Futóversenyt”, az erdő legrangosabb eseményét. A versenyre mindenki készült, aki csak mozdulni tudott: a fürge nyulak, a lomha medvék, de még a csigák is beneveztek a maguk lassú, de kitartó kategóriájában.
Az erdő szélén, egy takaros kis házikóban élt Klári, egy szeplős arcú, copfos kislány, akinek a szíve nagyobbat dobbant az erdőért, mint bármi másért a világon. Ismerte minden fa odúját, minden virág nevét, és az állatokkal olyan nyelven beszélt, amit csak a tiszta lelkek értenek: a kedvesség nyelvén. Amikor meghallotta a verseny hírét, a szeme felcsillant. Nem azért, mert a leggyorsabb akart lenni, dehogyis! Hanem mert ez egy csodás nap volt, amit a legjobb barátaival tölthetett.
Barátai pedig nem mindennapiak voltak. Ott volt Süni Soma, egy apró, tüskés gombóc, akinek a lábai ugyan rövidek voltak, de az esze vágott, mint a borotva. Mindig volt egy okos terve, egy megfontolt gondolata. Aztán Őzike Ilka, akinek a lábaiban ott szunnyadt a szél. Úgy tudott szökkenni az avar felett, mintha a földet sem érintené, de a szíve olyan ijedős volt, mint egy riadt madárfiókáé. És persze nem maradhatott ki a sorból Róka Berci sem, a vörös bundájú csínytevő, aki imádott hencegni a gyorsaságával, de a ravasz mosolya mögött egy aranyból való szív lakozott.
A verseny napján a napfény arany hálókat szőtt a fák lombjai között. A startvonalnál, egy hatalmas, kidőlt tölgyfánál gyülekezett a mezőny. Bagoly bácsi, az erdő legbölcsebb lakója ült a fa legmagasabb ágán, ő adta meg a jelet. Klári vidáman integetett a barátainak.
– Sok sikert mindenkinek! – kiáltotta lelkesen.
– A szerencsére nem lesz szükségem, csak a gyors lábaimra! – vágta rá Berci kacsintva, és egy kicsit megmozgatta a bokáját.
– É-én megpróbálom – suttogta Ilka, és félénken a lába elé nézett.
– A legrövidebb utat választom. Logikával pótolom a sebesség hiányát – dörmögte az orra alatt Süni Soma, miközben a fejében már egy térképet rajzolt az útvonalról.
– HU-HÚÚÚ! – huhogta Bagoly bácsi, és ezzel a verseny elrajtolt.
Ahogy várható volt, Őzike Ilka kilőtt, mint a nyíl. Kecses szökkenésekkel haladt, csak úgy suhant a fák között. Róka Berci lihegve követte, nem akart lemaradni. Klári egyenletes, vidám tempóban kocogott, élvezte a friss erdei levegőt és a lába alatt zörgő avart. A mezőny lassan szétszakadt, és a sort Süni Soma zárta, aki apró, de céltudatos léptekkel haladt a maga választotta ösvényen.
Klári éppen egy virágos rétre ért, amikor valami furcsa hangot hallott a közeli Csermely-patak felől. Nem kiáltás volt, inkább egyfajta bosszús szuszogás. Odasietett, és mit látott? Süni Soma egy mohás kövön próbált átkelni a patakon, hogy levágja az utat, de a lába megcsúszott, és a hasán landolt két billegő kő között. A tüskéi megvédték a sérüléstől, de sehogy sem tudott lábra állni, csak kapálózott a levegőben.
– Ó, Soma! Jól vagy? – kérdezte Klári aggódva.
– A büszkeségem jobban sérült, mint én – morogta a süni. – Ez a kő csúszósabb volt, mint számítottam. Most itt ragadtam.
Klári egy pillanatig sem habozott. Letérdelt a patak partjára, és óvatosan, a tüskékre vigyázva, két kezével megfordította a barátját, és talpra segítette a biztonságos parton. Ezzel persze értékes perceket vesztett, de egy cseppet sem bánta.
– Köszönöm, Klári – mondta Soma hálásan. – Miattam lemaradtál.
– Ugyan, a barátok fontosabbak, mint egy verseny! – mosolygott Klári. – Gyere, menjünk együtt egy darabig!
Így hát ketten folytatták az utat. Nem sokkal később egy sűrű, árnyas erdőrészbe értek, ahol a napfény már alig szűrődött át. Hirtelen egy halk szipogást hallottak egy szederbokor mellől. Óvatosan közelebb mentek, és ott találták Őzike Ilkát. A fürge őzike lába belegabalyodott a tüskés indákba. Minél jobban mozgott, annál jobban belegabalyodott, és a nagy ijedtségtől teljesen megbénult.
– Ilka, mi történt? – sietett hozzá Klári.
– Hallottam egy hirtelen zajt… egy harkály kopogott… és annyira megijedtem, hogy rossz irányba ugrottam – sírta el magát az őzike. – Most nem tudok kimozdulni.
Klári megnyugtatóan beszélt hozzá, miközben Süni Soma, az okos, felmérte a helyzetet.
– Ne mozogj, Ilka! Ha húzod, csak rosszabb lesz. Klári, óvatosan emeld meg az indát itt, én pedig alulról kibontom a hurkot – adta az utasítást.
Klári finoman, ahogy a virágokat szokta megérinteni, felemelte a tüskés ágakat, Soma pedig apró mancsával ügyesen kibogozt a csomót Ilka vékony lába körül. Pár perc múlva az őzike szabad volt. Hálásan dörgölte a fejét Klári kezéhez.
– Ti megmentettetek! Berci csak elszaladt mellettem, talán észre sem vett a nagy sietségben – mondta szomorúan.
– Ne haragudj rá, biztosan csak a győzelemre gondolt. De most már hárman vagyunk, tarts velünk! – biztatta Klári.
A kis csapat, most már háromfősre duzzadva, folytatta útját. A cél már nem volt messze, amikor egy nagy sártócsához értek, amit a tegnapi eső hagyott hátra. A tócsában pedig ott ágált valaki, nyakig sárosan, vörös bundáján sötét foltokkal. Róka Berci volt az.
– Át akartam ugrani, hogy lerövidítsem az utat – nyögte kétségbeesetten –, de elvétettem a landolást, és a sár beszippantotta a lábamat! Nem tudok kijönni!
A nagy hencegő most igencsak megszeppentnek tűnt. Klári, Soma és Ilka odasietett hozzá. Berci szégyellte magát.
– Bocsássatok meg! Én csak rohantam előre, és nem is láttam, hogy bajban vagytok. Most pedig én szorultam segítségre – motyogta.
– A barátok azért vannak, hogy segítsenek, akkor is, ha valaki egy kicsit elfeledkezik róluk – mondta Klári kedvesen. – Fogjuk meg egymás kezét, és húzzuk ki Bercit!
Klári megfogta Ilka patáját, Ilka pedig megragadott egy erős indát. Soma a másik végét fogta, és együtt, minden erejüket beleadva, elkezdték húzni a sárba ragadt rókát. Berci is küzdött, és végül egy nagy cuppanással kiszabadult a sár fogságából. Tetőtől talpig sáros volt, de boldog.
– Köszönöm! – mondta meghatottan. – Ostoba voltam. Azt hittem, a győzelem a legfontosabb, de rájöttem, hogy ti vagytok azok.
Most már mind a négyen együtt álltak az ösvényen. A verseny győztese már rég beérhetett a célba. De ez már egyiküket sem érdekelte. Egymásra néztek, és egyszerre értették meg, mi a teendő.
Lassan, egymás mellett haladva indultak el a cél felé. Klári középen, mellette az okos Soma, a félénkségét legyőző Ilka és a leckét megtanuló Berci. Nem siettek, beszélgettek, nevettek. Amikor beértek a célba, a tisztáson már mindenki ott volt. Csend lett, ahogy a négy barát kéz a kézben, mancs a mancsban átsétált a célvonalon, utolsóként.
Bagoly bácsi lerepült a fáról, és bölcs, hunyorgó szemekkel nézett rájuk.
– Ma sokan futottak gyorsan – huhogta mély hangon. – De az „Arany Makk Futóverseny” igazi győztesei most érkeztek meg. Ők ugyanis nemcsak a lábukkal, hanem a szívükkel is versenyeztek. Megtanulták, hogy a leggyorsabb út nem mindig a legjobb, és a legnagyobb díj nem egy arany makk, hanem egy igaz barát keze, ami felsegít, ha elestél.
Az erdő lakói hatalmas tapssal és ujjongással köszöntötték a négy barátot. Klári, Soma, Ilka és Berci talán nem nyerték meg a versenyt a hagyományos értelemben, de azon a napon valami sokkal értékesebbet nyertek: a bizonyosságot, hogy az összetartás és a segítőkészség minden sebességnél és minden díjnál többet ér.
