Valahol, messze, de talán nem is olyan távol, létezett egy városka, amit úgy hívtak: Pitypangváros. A házai olyanok voltak, mint a cukorsüvegek, a kertekben pedig mindig nyílt valami vidám virág. Ám egy este Pitypangvárosra különös nyugtalanság telepedett. Az ég bársonyos takarója mintha szúrós lett volna, a csillagok túl fényesen pislogtak, a Hold pedig, ahelyett, hogy békésen úszott volna az égen, mint egy huncut gumilabda, pattogott a felhők között.
Noa, a kócos, szeplős kislány éppen az ágyában feküdt, és a takaróját gyűrögette. Hiába csukta be a szemét, az álom nem jött. Hallotta, ahogy a szomszéd kisfiú, Bence még mindig a játékautóját tologatja a padlón, és a másik oldalon lakó Panni néni kutyusa is vékony hangon csaholt a kertben. Még Cicmancs, a cirmos kandúr, aki általában már a vacsora után mély álomba dorombolt Noa lábánál, is csak idegesen járkált fel-alá a szobában, és a farka végét rángatta, mint egy kérdőjelet.
– Nem tudok aludni – suttogta Noa, amikor az ajtó halkan nyílt, és Anya lépett be a szobába.
– Én is hallom, kincsem – simogatta meg a haját Anya. A hangja olyan volt, mint a langyos méz. – Az egész város ébren van. Nézd csak! – Mutatott az ablak felé. Noa felült, és odapillantott. A szemközti házak ablakai mind sárga fénnyel világítottak, mintha nem is este, hanem egy furcsa, csendes délután lenne.
– És a Hold! – kiáltott fel Noa. – Anya, miért ugrál a Hold?
Anya a homlokát ráncolta. A Hold valóban szokatlanul viselkedett. Fényes, kerek arca nem a megszokott, álmos mosolyt viselte, hanem egyfajta izgatott kíváncsiságot. Mintha elfelejtette volna, hogy neki most az lenne a dolga, hogy ezüstös fénnyel őrizze a világ álmát.
Ahogy ott álltak az ablaknál, és a pattogó Holdat bámulták, egy apró, szikrázó fény libbent be a nyitott résen, és finoman landolt a párkányon. A fény egyre erősödött, míg végül egy tenyérnyi kis manó formáját öltötte. A ruhája mintha csillagporból szőtték volna, a haja ezüstösen derengett, a szeme pedig két apró, ragyogó csillag volt. Ahogy megmozdult, halk, kristályos csilingelés hallatszott.
Cicmancs abbahagyta a járkálást, és óvatosan, lekuporodva figyelte a jövevényt. Noa szája tátva maradt a csodálkozástól.
– Égi jó estét! – csengett a manó hangja, mintha apró harangokat ráznának. – A nevem Sziriuszka, és én vagyok az egyik csillagmanó. Azért jöttem, mert nagy a baj.
– A Hold miatt? – kérdezte suttogva Noa.
Sziriuszka szomorúan bólintott. – Igen. A Hold ma este túl éber. Elveszett a Nagy Kozmikus Altatódal egyik fontos dallama, és nélküle a Hold nem tud megnyugodni és elaludni a felhőpárnáján. És amíg ő ébren van, addig a Földön a gyerekek sem találnak álomra.
– De… de mit tehetünk? – kérdezte Anya, és gyengéden átölelte Noa vállát.
A csillagmanó reménykedve nézett rájuk. – Az elveszett dallamot pótolni kell. De nem csillagporból vagy üstökösök suhanásából lehet újraalkotni. Hanem földi dolgokból. Olyan hangokból, amik a szeretetből és a békességből születnek. Segítenétek nekem megalkotni egy új altatódalt?
Noa szeme felcsillant. Egy altatódal a Holdnak! Ez sokkal izgalmasabb volt, mint a bárányokat számolgatni. Bólintott, Anya pedig biztatóan rámosolygott.
– Rendben, Sziriuszka – mondta Anya. – Mondd, mire van szükséged!
A manó lehunyta csillagszemeit. – Először is, kell a biztonság hangja. Mi az a hang, ami a leginkább megnyugtat titeket, amitől tudjátok, hogy minden rendben van?
Anya egy pillanatig gondolkodott, aztán halkan dúdolni kezdett egy egyszerű, mély dallamot. Azt a dallamot, amit mindig dúdolt, amikor Noát megölelte, vagy amikor betakarta este. Nem voltak szavai, csak egy mély, meleg „hmmm-hmmm-hmmm”, ami azt üzente: itt vagyok, vigyázok rád.
Sziriuszka elmosolyodott. – Tökéletes! Ez lesz az alapja. – Ahogy Anya dúdolt, a manó a kezével a levegőbe rajzolt, és a dallam fénylő fonálként lebegett előttük a szobában.
– Most pedig… kell a meghitt csend hangja. Egy hang, ami azt jelenti, otthon vagyunk, és minden puha és meleg körülöttünk.
Noa körülnézett. A szeme megakadt Cicmancson, aki most már a szőnyegen feküdt, és bár még ébren volt, aprókat pislogott. Noa tudta a választ.
– A dorombolás! – suttogta. – Amikor Cicmancs az ölemben alszik, és olyan hangot ad ki, mintha egy kis motor berregne a bundája alatt.
Megpróbálta utánozni. Levegőt vett, és egy mély, rezgő „brrrr-brrrr-brrrr” hangot adott ki a torkán. Anya elnevette magát, és megsimogatta a fejét. Sziriuszka pedig tapsikolt a csillagporos tenyerével.
– Igen, ez az! A megelégedettség hangja! – A manó ezt a hangot is beleszőtte a fénylő dallamfonalba, ami most már finoman lüktetett a levegőben, mint egy szívverés.
– Már csak egy dolog hiányzik – mondta Sziriuszka. – Az álom suttogása. A hang, ami elringat, és átvezet a valóságból az álmok birodalmába.
Ez volt a legnehezebb. Noa az ablakon át a kertjükben álló hatalmas diófa sötét koronáját nézte. A szél néha meg-meglebbentette a leveleit, és olyankor különös hangot hallatott. Egy halk, se nem hideg, se nem meleg, végtelenül békés hangot.
– A levelek susogása – mondta halkan. – Amikor a szél belekap a diófa lombjába, olyan, mintha a fa mesélne. Egy halk „susss-susss-susss” hang.
Anya ráérzett, és egy finom, szinte hangtalan fúvással utánozta a szellőt. Sziriuszka felragyogott. A kezével elkapta ezt a suttogást is, és befonta a másik kettő közé. A fénylő dallam most teljes volt. Ott lebegett a szobában, halkan pulzált, és egyszerre volt benne Anya ölelésének melegsége, Cicmancs békés dorombolása és a diófa éjszakai meséje.
– Most pedig… együtt – suttogta a csillagmanó.
És énekelni kezdtek. Anya a mély, biztonságot adó dallamot dúdolta. Noa a puha, doromboló hangot adta hozzá. Sziriuszka pedig kristálycsengő hangján beleszőtte a levelek suttogását, és az egészet összekötötte a csillagok halk zenéjével.
A bűvös altatódal kiáramlott a nyitott ablakon. Nem volt hangos, sőt, alig lehetett hallani. Mégis, ahogy szétterjedt Pitypangváros felett, csodálatos dolgok történtek. A pattogó Hold megállt a levegőben. Hatalmas, kerek szeme lassan lecsukódott, és arcán megjelent a békés, álmos mosoly. Lassan, méltóságteljesen ráfeküdt a legközelebbi bárányfelhőre, ami olyan volt, mint egy mennyei paplan, és mély álomba merült. Az ezüstös fénye megszelídült, és lágyan simogatta a házak tetejét.
Lent a városban a zajok elhalkultak. Bence letette a játékautót. Panni néni kutyusa abbahagyta a csaholást, és összegömbölyödött a házikójában. Az ablakokban a fények sorra aludtak ki, mint a mécsesek, amiket elfúj a szél.
Noa szobájában Cicmancs már mélyen aludt, és most már igazi, elégedett dorombolás hallatszott felőle. Noa is érezte, ahogy a szemhéja nehéz lesz, mint a vizes homok. A nyugtalanság, ami eddig a takarója alatt fészkelődött, egyszerűen elpárolgott.
Sziriuszka elmosolyodott. A fénylő dallam lassan elhalványult.
– Köszönöm – suttogta. – Megmentettétek az éjszakát. Ez a dal mostantól Pitypangvárosé. Amikor csak szükség lesz rá, a szellő elsuttogja majd.
Azzal a csillagmanó meghajolt, és egyetlen szikrázó villanással eltűnt. Csak egy csipetnyi csillagpor maradt utána az ablakpárkányon, ami a holdsugárban gyémántként csillogott.
Anya betakarta Noát, és adott egy puszit a homlokára.
– Látod, kislányom? – suttogta a fülébe. – A legszebb dolgok, mint a nyugalom és az álom, sosem egyedül születnek. Mindig kell hozzá egy kis segítség, egy kis szeretet, és egy közös dallam.
Noa már alig hallotta. Az utolsó gondolata az volt, hogy a megnyugvásnak milyen jó hangja van: olyan, mint egy anyai dúdolás, egy cica dorombolása és a levelek suttogása együtt. És ezzel a gondolattal békésen elaludt, miközben odakint, a csendes Pitypangváros felett a Hold édesen álmodott a felhőpárnáján.
