Egyszer volt, hol nem volt, élt a világon egy kislány, akit Lilinek hívtak. Lili nem akármilyen kislány volt ám! Az ő kis szíve tele volt színekkel, formákkal és megannyi csodálatos gondolattal. Ha mások játszottak a parkban vagy rohangáltak a kertben, Lili akkor is gyakran bent ült a szobájában, és a papírra álmodta a legtitkosabb vágyait. Ecsetek, ceruzák, zsírkréták, festékek – ezek voltak a legjobb barátai. Lili minden nap festett valamit: madarakat, virágokat, mosolygó napot, vagy éppen egy bátor lovagot, aki megmenti a sárkány karmaiból a királylányt. Az ő szobája valóságos művészeti műhely volt, ahol a színek táncoltak a levegőben, és a képzelet szabadon szárnyalt.
Egy borongós, esős délutánon Lili éppen új ecsetek után kutatott a régi, poros dobozában. Már-már feladta, amikor a doboz alján megpillantott egy különös ecsetet. Nem volt sem új, sem csillogó. Sőt, inkább kopottnak és elfeledettnek tűnt, a nyele sötétbarnára érett, a sörtéi pedig puhán omlottak szét az ujjai között. Valami mégis megfogta benne. Mintha apró, aranyos csillámpor rejtőzött volna a szálai között. Lili óvatosan felemelte.
Lili: „Ejnye, te kis öreg, honnan kerülsz elő? Még sosem láttalak!”
Ahogy elmondta ezeket a szavakat, a szobában hirtelen felcsillant valami. Lili körbenézett, de nem látott semmit. Aztán meghallott egy apró, csengő hangot.
Színes, a beszélő paletta: „Lili! Lili! Ide nézz! Én vagyok az, Színes, a te hűséges palettád!”
Lili döbbenten nézett a kezében tartott palettára. A színes festékpöttyök, amiket annyiszor kinyomott rá, most mind élénken vibráltak, és a zöld színű foltocska, mintha egy apró száj lenne, éppen beszélt hozzá.
Lili: „Te beszélsz? De hát… ez hihetetlen!”
Színes: „Persze, hogy beszélek! És tudod, miért? Mert megtaláltad! Megtaláltad A Varázsecsetet!”
Lili izgatottan pillantott az ecsetre. A Varázsecset! A neve is úgy zengett a fülében, mint valami régi mese. Színes elmesélte Lilinek, hogy ez az ecset nem akármilyen ecset. Ez az ecset képes életre kelteni, amit festenek vele, de csak egyetlen napra. Utána minden visszaváltozik, ahogy volt. És elmondta azt is, hogy A Varázsecset akkor működik a legszebben, ha örömöt és reményt festünk vele.
Lili: „Életre kel? Egy napra?” – A kislány szeme elkerekedett a csodálkozástól és az izgalomtól. – „Akkor próbáljuk is ki azonnal!”
Lili kiválasztotta a legszebb, legélénkebb színeket Színesről, és a kezébe vette A Varázsecsetet. Először egy napsugaras mezőt festett, tele tarka virágokkal és pillangókkal. Ahogy az utolsó ecsetvonás is elkészült, a papíron lévő kép hirtelen vibrálni kezdett, majd a szoba megtelt a virágok illatával, és egy apró, kék pillangó szállt ki a képből, körözött Lili feje körül, majd eltűnt a nyitott ablakon át. Lili felkiáltott örömében. Hihetetlen volt! Egy igazi pillangó! Aztán festett egy hatalmas, csokoládés tortát, és máris ott gőzölgött előtte az asztalon, illatosan, krémesen. Aznap délután Lili élete legizgalmasabb napját élte. Festett egy kiskutyát, ami boldogan csóválta a farkát, festett egy hintát, ami magától repült az égig, és festett egy szivárványt, ami a szobája falára vetített csodás színeket. Minden, amit festett, egy napra valósággá vált, és utána eltűnt, mintha soha nem is lett volna.
Teltek a napok, és Lili egyre ügyesebben bánt A Varázsecsettel. Rájött, hogy a képei nemcsak szépek, hanem hatással vannak a körülötte lévő világra. Egy reggel például, amikor szomorú volt, mert esett az eső, festett egy hatalmas, mosolygós napot az égre. És láss csodát! A felhők eloszlottak, és a napfény beragyogta a várost. Lili elégedetten dőlt hátra. Micsoda erő volt a kezében!
Azonban a nagy erővel nagy felelősség is járt. Lili ezt hamarosan megtanulta. Egyik nap például nagyon szeretett volna egy új biciklit, mert a régi már kicsi volt. Elhatározta, hogy fest magának egyet. Ragyogó piros, kosárral, csengővel – pont olyat, amilyet mindig is akart. Meg is festette. A bicikli azonnal ott termett a szobájában. Lili boldogan pattant fel rá, és elindult vele a parkba. Csakhogy, amikor elsuhant a szomszéd Marika néni mellett, aki éppen a virágoskertjét gondozta, a bicikli hirtelen túl gyors lett, és Lili nem tudott megállni. A virágágyáson keresztül hajtott, tönkretéve Marika néni gondosan nevelt tulipánjait. Lili nagyon elszégyellte magát. Bocsánatot kért, de a tulipánok nem keltek életre újra. Másnap reggelre a bicikli eltűnt, mintha soha nem is létezett volna, de a tönkretett virágok emléke megmaradt.
Színes: „Látod, Lili? A varázslat csodálatos dolog, de óvatosan kell vele bánni. Minden ecsetvonásnak súlya van. Még ha csak egy napra is válik valósággá, a tetteidnek van következménye.”
Lili szomorúan bólintott. Elkezdett gondolkodni. A bicikli eltűnt, de a kár megmaradt. Aztán eszébe jutott a szivárvány, amit festett a felhős napon. Az is eltűnt, de a mosoly, amit az emberek arcára varázsolt, az megmaradt. A Varázsecset nem csak tárgyakat, hanem érzéseket is teremthetett.
Egy nap Lili a nagymamájával sétált a piacon. A nagymama szomorúan nézett egy kosárnyi fonnyadt zöldséget. Lili: „Mi a baj, mama?” Nagymama: „Ó, kislányom, olyan régen nem eszem már igazán friss paradicsomot! De hát drága is, meg nehéz is idecipelni.” Lili szívét elöntötte a szeretet. Eszébe jutott Színes szava: „örömöt és reményt festeni”. Hazasietett, és elővette A Varázsecsetet. Nem egy biciklit festett, nem is tortát. Egy apró, zsenge paradicsomot festett, ami éppen akkor érett be a napon, és mellé egy kosár friss, ropogós salátát. Amikor elkészült, a festményből kiugrott a paradicsom és a saláta, éppen olyan frissen, mintha most szedték volna a kertből. Lili azonnal elvitte a nagymamájának. A nagymama szeme felcsillant. Nagymama: „Ó, Lili, micsoda csoda! Ez a legfinomabb paradicsom, amit valaha ettem!” Másnap reggelre a paradicsom és a saláta eltűnt, de a nagymama mosolya, és az a meleg érzés, ami Lili szívét elöntötte, az megmaradt.
Lili rájött a titokra. A Varázsecset valóban akkor működött a legszebben, ha örömöt és reményt festettek vele. Attól a naptól kezdve Lili nem magának festett. Amikor meglátta, hogy a szomszéd kisfiú szomorú, mert elvesztette a labdáját, festett neki egy gyönyörű, színes labdát, ami egy napra visszahozta a mosolyt az arcára. Amikor a parkban a virágok elhervadtak a szárazságtól, festett egy hatalmas, életet adó esőfelhőt, ami felfrissítette a növényeket. A felhő eltűnt, de a virágok tovább virultak a kapott víztől. Amikor egy öreg néni panaszkodott, hogy a madarak nem jönnek a kertjébe, Lili festett egy varázslatos madáretetőt, tele finom magvakkal. Másnapra az etető eltűnt, de a madarak megszokták a helyet, és visszatértek, hogy énekeljenek a néninek.
Lili megtanulta, hogy a kreativitás nem csak önmagáért való. Az igazi varázslat abban rejlik, ha a tehetségünket mások boldogságára, a világ szépítésére használjuk. A Varázsecset az ő kezében egyre fényesebben ragyogott, mert Lili szíve is egyre fényesebben ragyogott, tele jó szándékkal és szeretettel. És Színes, a beszélő paletta, mindig ott volt, hogy suttogja a fülébe a bölcs tanácsokat, és elégedetten figyelje, ahogy Lili a világot egyre színesebbé és boldogabbá festi.
És így éltek ők hárman, Lili, Színes és A Varázsecset, boldogan, és napról napra bebizonyították, hogy a legigazibb varázslat nem a tárgyak teremtésében rejlik, hanem abban a képességben, hogy örömet és reményt adunk másoknak.
