Egyszer volt, hol nem volt, a Zümmergő-hegy lábánál, egy völgyben bújt meg egy aprócska falu, Kristályvölgy. A neve nem volt véletlen, ugyanis a hegy gyomrából eredő Ezüst-forrás vize olyan tiszta és csillogó volt, mintha folyékony kristályt csiszoltak volna a patakmeder kövei. Ez a forrás adta a falu életét: ez hajtotta a malom kerekét, ez itatta a szomjas kerteket, és a gyerekek kacaja is ettől zengett hangosabban a nyári melegben.
Ám egy tavaszon szomorúság költözött Kristályvölgybe. Az Ezüst-forrás ereje fogyni kezdett. Először csak egy kicsit lett halkabb a csobogása, majd a patak vékony csermellyé szelídült, végül már csak szivárgott, mint egy bánatos óriás könnye. A virágok lekonyították fejüket, a malomkerék megállt, és a falu fölé aggodalom sötét fellege telepedett.
A faluban élt három testvér, akik szívükön viselték a község sorsát. A legidősebb Áron volt, egy bátor és erős legény, akinek karjaiban annyi erő lakozott, mint egy medvéében. Úgy hitte, nincs az a szikla vagy kidőlt fa, amit el ne tudna mozdítani az útból. A középső testvér Saci volt, egy okos és figyelmes leány. Szemei, mint a fürkésző sólyomé, mindent észrevettek. Ismerte az erdő minden neszét, a fák nyelvét és a virágok titkait. A legkisebb pedig Bence volt, egy szelíd lelkű, csendes fiú. Nem volt olyan erős, mint Áron, sem olyan sasszemű, mint Saci, de volt egy furulyája, és ha játszani kezdett rajta, még a legmogorvább szél is megszelídült, és a madarak is köré gyűltek hallgatni a dallamát.
Egy este, mikor a tanácstalan felnőtteket hallgatták, Áron a mellére csapott:
– Én felmegyek a hegyre, és megnézem, mi történt a forrással! Ha egy kő esett az útjába, elgörgetem!
– Én is veled megyek! – szólt Saci. – Te talán erős vagy, de én látom meg az utat, amit a te szemed nem vesz észre.
Bence is felállt, és halkan megszólalt:
– Ne hagyjatok itthon! Lehet, hogy én is segíthetek valamiben.
Így hát a három testvér másnap hajnalban útnak indult. Áron egy erős kötelet vetett a vállára, Saci egy nagyítót és egy jegyzetfüzetet tett a tarisznyájába, Bence pedig a szívéhez legközelebb álló zsebbe csúsztatta a faragott furulyáját.
Az ösvény egyre meredekebbé vált. Hamarosan egy áthatolhatatlannak tűnő, sűrű tüskés bozótoshoz értek, ami elzárta az utat. A tüskék úgy meredeztek, mint apró, mérges lándzsák.
– Semmiség! – kiáltott Áron. – Majd én utat török!
Nekiveselkedett, és tépni, szakítani kezdte az ágakat. De minél jobban küzdött, a bozót annál jobban fonta körbe. Karját, arcát véresre sértették a tüskék, és végül lihegve, bosszúsan hátrált ki.
– Látod, az erő itt nem elég – mondta szelíden Saci. Elővette a nagyítóját, és tüzetesen vizsgálni kezdte a növényt. – Nézzétek! – mutatott rá. – Ez a kúszóinda mindig a nap felé fordul. Ha követjük a legvastagabb indákat, ott kell lennie egy résnek, ahol a legtöbb fény éri.
És valóban, Saci logikája bevált. Találtak egy keskeny, rejtett átjárót, ahol éppen csak átfértek. Az összetartás első próbáját kiállták.
Tovább haladtak, mígnem egy mély, szeles szurdokhoz értek, amit Suttogó-szakadéknak hívtak. A szél a sziklafalak között süvítve kísérteties hangokat formált. Hol sírást, hol csúfolódó nevetést, hol pedig hamis útbaigazítást suttogott a fülükbe. „Erre gyertek! Nem, arra!” – hallották minden irányból.
Saci a füle után kapott.
– Próbálom megfejteni, melyik a valódi visszhang, és melyik a szél játéka, de nem megy! Túl sok a hang, összezavarnak.
Áron megpróbált egyszerűen csak átrohanni a legrövidebbnek tűnő úton, de a szél olyan erővel lökte meg, hogy majdnem a mélybe taszította. Kétségbeesetten kapaszkodtak egy sziklába.
Ekkor Bence elővette a furulyáját. Lehunyta a szemét, és nem a csalóka suttogásra, hanem a szurdok mélyén rejlő csendre figyelt. Játszani kezdett. A dallam tiszta és egyszerű volt, mint a forrásvíz, amire annyira vágytak. A zene betöltötte a szakadékot, elnyomta a szél kísérteties hangjait, és egyetlen, tiszta, barátságos visszhangot vert vissza a helyes irányból. A dallamot követve biztonságban átjutottak a túlsó oldalra.
Már majdnem a hegytetőn jártak, amikor egy hatalmas, mohás sziklaóriás tornyosult előttük, teljesen elzárva a keskeny hágót. A szikla mély, dörmögő hangon horkolt.
– Félre az útból! – ordította Áron, és nekifeszült a kőnek minden erejével. De a szikla meg sem mozdult, csak bosszúsan megremegett.
Saci körbejárta, repedést, gyenge pontot keresett rajta, hátha ki tudják ékelni, de a kő sima és kemény volt, mint a gyémánt.
– Úgy tűnik, itt a vég… – sóhajtotta Saci lemondóan.
Bence azonban odalépett a horkoló sziklához. Nem próbálta eltolni, sem túljárni az eszén. Ismét elővette furulyáját, és ezúttal a legszebb altatódalt játszotta el, amit valaha is tanult. A dallam lágyan, simogatóan szállt. A sziklaóriás horkolása abbamaradt, mély, elégedett sóhajt hallatott, és álmában lassan oldalra fordult, éppen annyira, hogy a három testvér kényelmesen elférjen mellette. Mosolyogva intettek egymásnak, és csendben továbbosontak.
Végül felértek a hegy csúcsára, az Ezüst-forrás barlangjához. A látvány szívet szorító volt. Ahol egykor bővizű forrás tört a felszínre, most csak egy apró, iszapos tócsában remegett a víz. A barlang közepén, egy kiszáradt kőtrónon ült a Forrás Őre. Nem volt gonosz szörnyeteg, inkább egy végtelenül szomorú, öreg lény, akinek teste mohából, kövekből és gyökerekből fonódott össze. Szakálla megsárgult vízinövény volt, szemei pedig két homályos, bánatos kavics.
– Miért jöttetek? – kérdezte rekedt, halk hangon. – Ti is csak elvenni akartok, mint a többiek odalent. Évek óta senki nem köszöni meg a vizet. Senki nem énekel a forrásnak. Elfelejtettetek. És ha én elfelejtődöm, a forrásom is elapad.
Áron haragra gerjedt.
– A falunk haldoklik! Adj vizet, vagy…
– Vagy mit? – kérdezte az Őr fáradtan. – Nem tudsz bántani. Már csak szomorúság van bennem.
Saci előrelépett.
– Mondd, Őr, van valami, amivel kiengesztelhetnénk? Egy ritka növény? Egy megfejtendő talány?
Az Őr megrázta a fejét.
– Az eszed éles, leány, de a szívemhez nem ér el.
Ekkor Bence lépett előre. Nem szólt egy szót sem. Csak a Forrás Őrének bánatos kavicsszemébe nézett, és megértette a magányát. Felemelte a furulyáját, és játszani kezdett. De ez a dal most más volt. Nem altatódal, és nem is útmutató dallam. Ez a dal Kristályvölgyről szólt. Benne volt a malomkerék zakatolása, a gyerekek nevetése, a virágok hálás sóhaja, ahogy a friss vizet isszák. A dal köszönetet mondott a forrásnak minden cseppért, minden egyes napért.
Ahogy a zene áradt a barlangban, csoda történt. A Forrás Őrének kavicsszemeiből egy-egy tiszta vízcsepp gördült végig mohás arcán. Ahol a könnycsepp a földre hullt, a száraz földből friss víz bugyogott fel. Az Őr arcán ezer év után először halvány mosoly jelent meg. A mosollyal együtt a barlang mélyéről erősödő morajlás hallatszott, és a forrás medrében újra megjelent a víz, először csak vékonyan, majd egyre erősebben, míg végül újra a régi, bővizű, ezüstös patakként zúdult alá a hegyoldalon.
– Köszönöm – suttogta a Forrás Őre. – Nem erőre, nem is tudásra volt szükségem. Csak egy kedves szóra, egy szívből jövő dallamra, hogy tudjam, nem vagyok egyedül.
A három testvér boldogan indult haza. A falu már messziről hallotta a patak vidám csobogását, és hatalmas ünnepléssel fogadta a hősöket.
Áron, Saci és Bence pedig elmesélték, hogy nem az erő, nem az okosság és nem is a kedvesség győzött egyedül. Hanem az, hogy mindhárman ott voltak egymásnak, és az erejüket, az eszüket és a szívüket összetéve győzték le az akadályokat. Megtanulták, és megtanították az egész falunak, hogy az összetartás a legnagyobb kincs, ami erősebb minden sziklánál, és tisztább még a legtisztább forrásvíznél is.
