Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az Üveghegyeken is innen, létezett egy aprócska város, Álomvölgy. Ennek a városnak a lakói békében és szeretetben éltek, de az év legizgalmasabb napja mindig az volt, amikor a poros országút végén feltűnt a Csudajó Vándor Vidámpark tarka-barka karavánja.
A vidámparkkal együtt érkezett a sült gesztenye illata, a verkli édes-bús dallama és a végtelen kacagás ígérete. A városka főterén egyetlen éjszaka alatt sátrak nőttek ki a földből, felállították a csillagokig érő óriáskereket, és a lovas körhinta aranyozott paripái türelmetlenül toporogtak, hogy hátukra vehessék a boldog gyerekeket.
Élt ebben a városkában egy kislány, Zsófi. Szemei olyan kíváncsian csillogtak, mint két frissen pucolt gesztenye, copfja pedig vidáman ugrált a vállán, ahogy a vidámpark felé szaladt. Zsófi mindenkinél jobban várta ezt a napot. A zsebpénzét már hetek óta gyűjtögette, és a fejében pontos tervet szőtt: először vattacukor, aztán körhinta, majd a céllövölde, ahol tavaly egyetlen plüssfigurát sem sikerült megnyernie.
Ahogy belépett a vidámpark tarka kapuján, megcsapta az ismerős, édes illat. Böske néni, a vattacukros, már ott állt a kis bódéjában. Hófehér köténye és jóságos, ráncos mosolya olyan volt, mint egy meleg ölelés. Hatalmas, rózsaszín vattacukor-felhőket pödört egy vékony pálcikára, miközben kedvesen szólt mindenkinek.
– Szia, Zsófikám! Ma is a legnagyobbat kéred? – kacsintott rá Böske néni. Zsófi boldogan bólintott, és már nyújtotta is az összegyűjtött pénzecskéjét. A vattacukorral a kezében úgy érezte, övé a világ. Ahogy a rózsaszín édességet majszolta, a céllövölde felé vette az irányt. A pult mögött egy szeplős, kócos hajú fiú állt, aki olyan magabiztosan töltötte újra a légpuskákat, mintha erre született volna. Ő volt Marci, a céllövő.
– Szia! Ki akarod próbálni? – kérdezte Marci barátságosan. – Ma senki sem lő mellé, ezt megígérem!
Zsófi egy kicsit megszeppenve, de annál nagyobb elszántsággal vette kézbe a puskát. Marci segített neki célozni a sorban álló fémkacsákra. Az első lövés mellément, a második is. Zsófi már-már elszomorodott, de Marci a fülébe súgta a titkot: „Ne a kacsát nézd, hanem a kacsa előtti levegőt! Képzeld el, ahogy a parafa dugó odaér.” Zsófi vett egy mély levegőt, és lőtt. Csatt! Az egyik fémkacsa vidám kolompolással felborult. Zsófi örömében felugrott, Marci pedig elismerően bólintott. Épp egy újabb lövésre készültek, amikor valami furcsa dolog történt.
A vidámpark hangos, vidám zenéje hirtelen, egyetlen nyikordulással elhallgatott. A körhinta lovai megálltak a levegőben, az óriáskerék mozdulatlanul meredt az égre, és a dodzsemek koccanásai helyett síri csend telepedett a térre. A gyerekek nevetése elakadt, a felnőttek tanácstalanul néztek körbe. A Csudajó Vándor Vidámpark egy szempillantás alatt elcsendesült, mintha egy láthatatlan kéz lekapcsolta volna a világ boldogság-kapcsolóját.
Az emberek egy darabig várakoztak, majd szomorúan szállingózni kezdtek hazafelé. A vidámpark üresen és némán állt, mint egy elfelejtett álom.
– Mi történt? – suttogta Zsófi, és a szívében egy aprócska félelem ébredt.
– Nem tudom – rázta a fejét Marci, aki még sosem látott ilyet. – A park lelke a zene. Zene nélkül a játékok sem működnek. Olyan, mintha a szíve állt volna le.
Zsófi nem akarta, hogy ez a csodálatos nap így érjen véget. Ránézett Marcira, akinek a szemében ugyanaz az elszántság csillogott, mint az övében.
– Meg kell találnunk, mi a baj! – jelentette ki bátran.
Először Böske nénihez siettek, aki szomorúan törölgette a pultját.
– Jaj, drága gyermekeim – sóhajtott. – Ez nagy baj. A vidámpark szívét, a Nagy Verklit valami elnémította. Az a verkli nem egy egyszerű masina. A vidámságból nyeri az erejét, és a dallamával kelti életre a játékokat. A központi sátorban van, de a tulajdonoson, Igric úron kívül még soha senki nem látta.
Zsófi és Marci összenéztek. Tudták, mit kell tenniük. Igric úr sehol sem volt, így nekik kellett megfejteniük a rejtélyt. A vidámpark most kísértetiesnek tűnt. A tükörlabirintusban saját eltorzult, szomorú arcuk nézett vissza rájuk, a szellemvasút bejáratánál pedig a csontvázak mintha még komorabban vigyorogtak volna a sötétben.
Végül eljutottak a legnagyobb, legdíszesebb sátorhoz, aminek a bejáratát nehéz, bársonyfüggöny takarta. Ez lehetett az. Óvatosan beléptek. A sátor közepén egy csodálatos, arannyal és ezüsttel díszített, orgonasípokkal ékesített verkli állt. Tényleg olyan volt, mint egy hatalmas, mechanikus szív. De most csendes és hideg volt. Az egyik legnagyobb fogaskerekén pedig ott kuporgott valami.
Egy apró, szürke, gubbasztó lény volt az. Olyan volt, mint egy mohos kődarab, két szomorú, fekete gomb-szemmel. Ahogy a gyerekek közelebb léptek, a lény még jobban összekucorodott, és halk, panaszos nyöszörgést hallatott. Ez a hang tele volt bánattal, és mintha minden vidámságot kiszívott volna a levegőből.
– Te állítottad le a zenét? Menj innen! – kiáltott rá Marci, és felemelte a parafa dugós puskáját, hogy elijessze.
De Zsófi megfogta a karját.
– Várj! Nézd, milyen szomorú. Nem hiszem, hogy bántani akar minket.
Lassan, óvatosan közelebb lépett a lényhez.
– Mi a baj? – kérdezte szelíden.
A kis szürke manó felnézett rá, és a szeméből egy pici, szürke könnycsepp gördült le.
– Én vagyok a Morgó Manó – suttogta rekedtes hangon. – Én csak egy kis vidámságot akartam hallani, de senki sem vett észre. Mindenki csak nevetett és játszott, de engem senki sem hívott. Annyira magányos lettem, hogy a szomorúságom rátelepedett a verkli szívére, és elhallgattatta.
Zsófinak megesett a szíve a kis manón. Megértette, hogy a harag és az ijesztgetés itt nem segít. Ehelyett leült a manó mellé a földre.
– Tudod – kezdte mosolyogva –, egyszer én is nagyon szomorú voltam, mert az eső elmosta a születésnapi zsúromat. De aztán anyukám elmesélt egy viccet. Akarod hallani?
A Morgó Manó bizonytalanul bólintott. Zsófi belekezdett egy buta kis mondókába egy pórul járt elefántról. A mondóka végén maga is kuncogni kezdett. Marci először csak furcsán nézte, de aztán ő is elmosolyodott. Elővette a puskáját, és egy bámulatos mozdulattal fellőtte a levegőbe a parafa dugót, amit aztán a saját orrával kapott el. Pukk! A dugó viccesen pattant le az orráról.
A Morgó Manó szája sarka egy picit megrándult. Zsófi erre még hangosabban kezdett nevetni, és Marci is csatlakozott hozzá. A tiszta, szívből jövő kacagásuk betöltötte a csendes sátrat. A nevetésük olyan volt, mint a csilingelő harangjáték. A Morgó Manó egyre csak nézte őket, és egyszer csak egy apró kuncogás szaladt ki a száján. Aztán még egy. Majd hirtelen hangos, buborékoló nevetésben tört ki, olyasfélében, ami a hasát rázza.
És akkor csoda történt. Ahogy a manó nevetett, a szürke színe fakulni kezdett, és helyét ragyogó, nap-sárga árnyalat vette át. A bánat eltűnt a szeméből, és helyette huncut szikrák gyúltak. Felpattant a fogaskerékről, és vidáman táncolni kezdett.
Abban a pillanatban, hogy leugrott a szerkezetről, a Nagy Verkli megmozdult. Először csak egy halk, mély hangot adott, majd egy másikat, aztán egy egész akkordot. A sípokból ismét zene áradt, de ez a dallam most még a korábbinál is vidámabb és élettel telibb volt!
Kint a téren a fények felragyogtak, a körhinta lovai vidáman vágtatni kezdtek a dallamra, az óriáskerék pedig méltóságteljesen elindult az ég felé. A vidámpark újra élt!
Zsófi és Marci a most már Kacagó Manóval együtt kiszaladtak a sátorból. Az emberek, akik meghallották a zenét, visszafordultak, és hamarosan a tér újra megtelt élettel. Böske néni a bódéjából integetett nekik, arcán széles mosollyal. Tudta, hogy ők voltak azok.
Aznap este, amikor Zsófi és Marci a nap hőseiként a valaha volt legnagyobb, legfinomabb vattacukrot majszolták, amit Böske nénitől kaptak ajándékba, megértettek valamit. Megértették, hogy a bátorság nem csak azt jelenti, hogy legyőzünk egy sárkányt. Bátorság az is, ha egy szomorú léleknek segítünk újra nevetni. És néha a legcsendesebb problémákat nem erővel, hanem egyetlen őszinte mosollyal és egy jó adag kacagással lehet a legjobban megoldani. Az a nap örökre emlékezetes maradt nemcsak nekik, hanem egész Álomvölgynek is, mint a nap, amikor két bátor gyerek nevetéssel keltette újra életre a Csudajó Vándor Vidámparkot.
