Valahol, a dimbes-dombos magyar táj egyik eldugott kis falujának közepén, egy öreg kertben állt egy cseresznyefa. De nem is akármilyen fa volt ez! Törzse göcsörtös és bölcs, ágai pedig úgy nyúltak az ég felé, mint egy imára kulcsolt, kérges tenyér. Ez a fa volt a falu szíve. Tavasszal az ő virágzása hozta el a reményt, nyáron az ő gyümölcse édesítette meg a gyerekek száját, ősszel az ő leveleinek aranya festette be a tájat, télen pedig zúzmarás ágai adtak otthont a didergő madaraknak.
A kertet Pista bácsi gondozta. Pista bácsi haja olyan fehér volt, mint a cseresznyefa virága, a szeme pedig olyan kék, mint a nyári égbolt. Mindenkinél jobban ismerte a kertet és annak minden apró lakóját. Tudta, hol fészkel a vörösbegy, merre ás járatokat a vakond, és ismerte a cseresznyefa legnagyobb titkát is. Tudta, hogy a fa lelke egy aprócska tündér, akit Tündének hívnak. Tünde a fa odvában aludta téli álmát, és minden tavasszal ő volt az, aki egy különleges, varázserejű dallal felébresztette a fát, és virágba borította az ágakat.
Ebben az esztendőben azonban valami megváltozott. A tél hosszúra nyúlt és makacsul tartotta magát. A napok szürkék és hidegek maradtak, a szél pedig még mindig a fagyos észak üzenetét hordozta. A faluban már mindenki türelmetlenül várta a tavaszt. Pista bácsi is nap mint nap kisétált a kertbe, megsimogatta a cseresznyefa kérges törzsét, és aggódva kémlelte a kopár ágakat.
– No, te drága fa, hát nem akarsz felébredni? – kérdezte suttogva. – Lassan itt az ideje.
A leginkább azonban Rigó, a tavasz hírnöke nyugtalankodott. Ő volt az, aki minden évben elsőként kezdett bele a tavaszköszöntő füttykoncertbe, de most a torka néma maradt. Hiába köszörülte, hiába próbálgatott egy-két dallamot, a hangja erőtlennek és hamisnak tűnt. Érezte, hogy hiányzik valami. Hiányzott a fa ébredésének varázsa, az a finom, édes illat, ami Tünde énekével együtt áradt szét a levegőben, és ami minden madárnak megadta a jelet: itt a tavasz, lehet dalolni!
Bent, a fa meleg odújának mélyén Tünde is mocorogni kezdett. Álmában már hallotta a föld olvadó neszeit, érezte a nap gyenge, de egyre kitartóbb simogatását a fa kérgén keresztül. Tudta, hogy eljött az idő. Fel kell ébrednie, és el kell énekelnie a dalt, ami életet lehel a rügyekbe. Leült egy bársonyos mohapárnára, becsukta a szemét, és megpróbálta felidézni a dallamot. De a fejében csend volt. Egy ijesztő, üres csend.
Megpróbálta újra. Keresgélt az emlékei között, de a hosszú, álommal teli tél mintha kitörölte volna a legfontosabb dolgot a világon. Csak foszlányok jutottak eszébe: egy magas hang, ami olyan, mint a napsugár, egy mélyebb, ami a föld dobbanása, de a dallam, ami ezeket összefűzte, elveszett. Tünde kétségbeesett. A dal nélkül a fa nem ébred fel. A fa nélkül a tavasz nem jön el. És mindez az ő hibája.
Pista bácsi a kertben állva érezte, hogy nagy a baj. Látta Rigó tanácstalan röpködését, és szinte hallotta a fa néma szomorúságát. Belenézett a fa odvába, és bár a szemével nem látta, a szívével érezte Tünde bánatát. Tudta, hogy tennie kell valamit.
Bement a faluba, és bekopogott minden házba. Először a pékhez ment, aki épp a kenyeret dagasztotta. Aztán a tanító nénihez, aki a gyerekek rajzait javította. Beszélt a kovácsmesterrel, a postással és az asszonyokkal a piacon. Elmesélte nekik, hogy az ő szeretett cseresznyefájuk segítségre szorul. Elmesélte a régi legendát a fa tündéréről, aki elfelejtette a tavasz ébresztő dalát.
– Egyetlen hang, egyetlen dallamfoszlány is segíthet neki emlékezni – mondta Pista bácsi. – Ha mindannyian kiállunk a fa alá, és elénekeljük a kedvenc tavaszi dalainkat, a sok dallamból talán összeáll az az egy, amire Tündének szüksége van.
A falubeliek szerették Pista bácsit, és szerették a cseresznyefát is. Bár a történet mesébe illőnek tűnt, mindannyian érezték, hogy ez a tavasz más, mint a többi. Így hát, ahogy a délutáni nap erőtlenül átsütött a felhőkön, az egész falu apraja-nagyja kivonult Pista bácsi kertjébe.
Ott álltak a néma fa alatt, gyerekek és felnőttek, és várták a jelet. Pista bácsi bólintott, és a tanító néni belekezdett egy dalba: „Tavaszi szél vizet áraszt…”. Aztán a pék egy másikat kezdett énekelni, a gyerekek pedig a „Süss fel nap, fényes nap…” kezdetű mondókát kiabálták. Egy pillanatig csak hangzavar volt. A különböző dallamok összevissza kavarogtak a levegőben.
Tünde a fa belsejében csak még jobban összezavarodott. A sok hang csak fejfájást okozott neki, és még távolabb lökte a keresett melódiától.
Ekkor Rigó, aki a legmagasabb ágon kuporgott, és mindent látott, tett valamit. Megrázta magát, kihúzta a mellkasát, és a sok zajon áthatolva elfütyült egyetlen, kristálytiszta, csilingelő hangot. Azt a hangot, amivel minden évben a cseresznyefa dalára válaszolt. Azt a kezdő hangot, ami a tavasz igazi esszenciája volt.
Pista bácsi azonnal felismerte. Felemelte a kezét, és csendre intette a többieket.
– Hallgassátok! Hallgassátok a rigót! – kiáltotta. – Ez az! Ez a hang kell nekünk!
Az emberek elhallgattak, és most már mind a rigó egyetlen, ismétlődő füttyét hallgatták. A hang egyszerű volt, tiszta és tele volt reménnyel. Aztán egy kislány, a legkisebb az összes közül, elkezdte dúdolni a rigó dallamát. Hozzá csatlakozott a testvére, majd a többi gyerek, és végül a felnőttek is. A sok különböző dal helyett most egyetlen, közös, egyszerű dallam született. Nem volt benne szöveg, csak a rigó füttyének tiszta melódiája, amit több tucat emberi hang formált gyengéd kórussá.
Bent az odúban Tünde fülét megütötte a közös ének. Ez a dallam olyan volt, mint egy kulcs a zárban. Ahogy hallgatta, az emlékei hirtelen kitisztultak. A rigó hangja volt a kezdet, a gyerekek dúdolása a folytatás, a felnőttek mélyebb hangja pedig a dal alapja. Eszébe jutott minden! A dallam, ami a rügyek pattanását idézi, a ritmus, ami a nedvkeringést indítja el, a varázsszavak, amik színt adnak a szirmoknak.
Tünde felállt, és aprócska hangján ő is belekezdett a dalba. Az ő énekét az emberek nem hallották, de a fa igen. A közös ének ereje és Tünde varázslata egyszerre hatott. A fa törzsén melegség futott végig, ami egészen az ágak legapróbb csúcsáig elért. Az emberek némán, tátott szájjal figyelték a csodát. Szemük láttára a kemény, barna rügyek megremegtek, megduzzadtak, majd szinte egyszerre, halk pattanások ezreivel kinyíltak.
A kopár ágakat pillanatok alatt beborította a sűrű, hófehér, rózsaszínnel árnyalt virágfelhő. Édes, bódító illat árasztotta el a kertet, és abban a pillanatban a nap is áttört a felhőtakarón, arany fénybe vonva a virágba borult fát. A tavasz megérkezett.
Az emberek nevettek és ölelték egymást. A gyerekek a virágszirmokból hulló hóesésben táncoltak. Pista bácsi odalépett a fához, és hálásan megpaskolta a törzsét. Tudta, hogy Tünde hallja őt.
Aznap nyáron a cseresznyefa minden eddiginél édesebb és zamatosabb gyümölcsöt hozott. Minden egyes szem cseresznye magában hordozta a hosszú tél utáni várakozás türelmét, a rigó tiszta hangját és a falu összefogásának erejét. A gyerekek, miközben jóízűen majszolták a piros gyümölcsöt, megtanulták a legfontosabb leckét: néha a legszebb dolgokra várni kell, és ha valami elvész vagy elfelejtődik, a közös ének és a szeretet ereje mindig segít újra megtalálni. Az összefogás pedig mindig a legédesebb gyümölcsöt teremti meg.
