A Varázslóiskola hatalmas, kőből épült falai között, ahol a könyvek maguktól lapozódtak, a tintatartók pedig néha kacsintottak, egy aprócska varázstanonc, Böbe, állt élete első nagy kihívása előtt. A szíve úgy dobogott, mint a varázsdob, amit a bejárati csarnokban láttak, és a tenyere nedves volt az izgalomtól. Hosszú, göndör haja ma is úgy ficánkolt a feje búbján, mintha minden egyes tincsnek külön élete lenne, és persze, a kis orra is kipirult, ahogy az a nagy izgalomtól lenni szokott.
– Na, Böbe, készen állsz a nagy napra? – ciripelte egy vékony hang mellette. Böbe odakapta a fejét, és rájött, hogy a hang egy seprűből jött, ami éppen a folyosó sarkán támaszkodott. Ez volt Csipcsirip, a beszélő seprű, akit már reggel bemutattak neki, mint a személyes segítőjét, és egyben a leggyorsabb közlekedési eszközét az iskola falain belül.
– Azt hiszem, Csipcsirip – felelte Böbe, és próbálta magabiztosra venni a hangját. – Csak egy kicsit… izgulok. Mi van, ha semmit sem fogok tudni? Vagy ha minden varázslat rosszul sül el?
Csipcsirip vidáman megrázta a sörtéit. – Akkor majd újrapróbálod, kislányom! A varázslás nem arról szól, hogy elsőre minden sikerül. Arról szól, hogy nem adod fel, amíg el nem éred, amit akarsz. Gyere, siessünk, nehogy lemaradj az első óráról!
És már repültek is, Csipcsirip fürgén siklott a kövezeten, Böbe pedig kapaszkodott, mint pók a falon. A tanterembe érve már mindenki a helyén ült, a pultokon pedig könyvek, tekercsek és különös üvegcsék sorakoztak. A professzor, egy kedves, ősz szakállú varázsló, éppen arról beszélt, hogy az első óra a „lebegtető bűbáj” elsajátításáról szól majd.
Böbe izgatottan ült le a helyére, és elővette a saját kis varázskönyvét. Az első feladat az volt, hogy egy tollpihét lebegtessenek a levegőben. A professzor elmondta a varázsigét: „Levitáció, suhanj, emelkedj, szállj!” és megmutatta a hozzá tartozó pálcamozdulatot, ami egy kecses, felfelé ívelő mozdulat volt.
Böbe mélyen lélegzett, összpontosított, és maga elé tette a tollpihét. – Levitáció, suhanj, emelkedj, szállj! – mondta határozottan, és lendítette a pálcáját. A tollpihe azonban nem mozdult. Helyette a tintatartója emelkedett fel, körbetáncolt a pultja felett, majd egyenesen a fejére pottyant, egy nagy, kék tintapacát hagyva a hajában.
A mellette ülő varázstanoncok kuncogtak, Böbe pedig elpirult. – Ó, jaj! – sziszegte, és próbálta letörölni a tintát. A pulton eközben egy fekete macska, Mázli, a Varázslóiskola hírhedt, bölcs és kissé rejtélyes macskája, éppen akkor dörgölőzött Böbe lábához. Mázli csak pislogott a nagy, zöld szemével, mintha azt mondaná: „Nem nagy dolog, kislányom, megesik az ilyesmi.”
Böbe elgondolkodott. Miért a tintatartó, és miért nem a tollpihe? A pálcamozdulat? Vagy az ige? Lehet, hogy túl erősen koncentrált a tollpihére, és valahogy mégis a tintatartót „látta” a belső szemével? „A hiba nem ellenség, hanem lépcső a tudáshoz” – jutott eszébe egy régi mondás, amit az édesanyjától hallott. „Akkor ez most egy lépcső volt” – gondolta, és elhatározta, hogy legközelebb még jobban figyel a mozdulatra és a célpontra.
A következő óra a „színesítő bűbáj” volt, ahol kis üres üvegcséket kellett megtölteniük különböző színű folyadékokkal, pusztán a gondolataik erejével. A varázsige egyszerű volt: „Szín, jelenj meg, ragyogj!” és a gondolatban megjelenített színnek kellett beleáramolnia az üvegcsébe.
Böbe egy gyönyörű, mélyzöld színt képzelt el, mint az erdő fái tavasszal. Összpontosított, becsukta a szemét, és kimondta az igét. Amikor kinyitotta a szemét, az üvegcséjében valóban megjelent egy szín, de az nem zöld volt, hanem egy rikító narancssárga, ami olyan élénk volt, mintha a napot szelídítették volna bele.
– Ó, ne! – sóhajtott Böbe. – Miért éppen narancssárga?
Mázli, aki addig dorombolva hevert a pultján, most felült, és lassan megnézte az üvegcsét. Aztán Böbére nézett, mintha azt kérdezné: „Biztos, hogy zöldre gondoltál?”
Böbe elgondolkodott. Zöldre gondolt, persze. Vagy mégsem? Lehet, hogy valami más élénk szín, egy hirtelen felvillanó gondolat, egy pillanatnyi kép, elterelte a figyelmét? Emlékezett, ahogy reggel egy narancssárga pillangó szállt el az ablaka előtt. Lehet, hogy az a kép villant be, és az rontotta el a varázslatot?
„Ez is egy lépcső” – gondolta Böbe. „A varázsláshoz tiszta elme kell, és semmi zavaró gondolat.” Elhatározta, hogy legközelebb még jobban összpontosít, és minden más gondolatot kizár az elméjéből.
A délutáni órákban a „gyorsító bűbáj” volt soron. Ennek a varázslatnak az volt a célja, hogy felgyorsítsa a növények növekedését. A varázsige: „Nőj, virulj, sarjadj, szökkenj!” A feladat egy aprócska magot elültetni egy cserépbe, majd ezzel az igével és egy különleges pálcamozdulattal percek alatt felnevelni egy virággá.
Böbe most sokkal óvatosabb volt. Gondosan elültette a magot, mélyen lélegzett, és elméjében egy gyönyörű, piros rózsát képzelt el. – Nőj, virulj, sarjadj, szökkenj! – mondta határozottan, és elvégezte a pálcamozdulatot.
A cserépben lévő mag megmozdult, majd egy apró hajtás jelent meg. Nőtt, nőtt, és egyre magasabbra kúszott. De nem rózsa lett belőle. Egy hosszú, vékony szárú növény lett, hatalmas, sárga, napraforgó-szerű virággal, ami olyan gyorsan nőtt, hogy áttörte a tanterem mennyezetét, és kint, a szabad ég alatt nyílt ki, a nap felé fordulva.
A professzor a szemüvege felett nézett Böbére, és egy apró mosoly jelent meg az ajkán. – Nos, Böbe, nem egészen rózsa, de a gyorsító bűbáj működött, méghozzá rendkívüli hatékonysággal! Mit gondolsz, miért lett napraforgó?
Böbe elgondolkodott. Piros rózsát képzelt el, de a varázslat mégis napraforgóvá változtatta a magot. Lehet, hogy túl sokat gondolt arra, hogy a virág a nap felé forduljon, hogy világos legyen, hogy ragyogjon? Valószínűleg a gondolatai elkalandoztak a rózsa színeiről a napfény erejére.
– Azt hiszem, professzor úr – mondta Böbe. – Túl sokat gondoltam a napra és a fényre, és nem eléggé a rózsa formájára és színére. Azt hiszem, a varázslatoknál nem csak az ige és a mozdulat számít, hanem az is, hogy pontosan mit képzelünk el, és mire koncentrálunk.
A professzor bólintott. – Nagyon bölcsen mondtad, Böbe. A varázslás a szándék és a figyelem művészete. És úgy látom, te ma sok mindent megtanultál. Nemcsak a varázslatokról, hanem a hibákról is.
Böbe elmosolyodott. Ezen a napon három varázslata is félresikerült, de valahogy mégsem érezte magát kudarcosnak. Sőt! Minden egyes „baklövés” után rájött valamire. A tintatartó esete megtanította a precíz pálcamozdulatra és a célpont pontos kijelölésére. A narancssárga folyadék a tiszta gondolatok fontosságára. A mennyezetet áttörő napraforgó pedig arra, hogy a szándék és a vizualizáció ereje mennyire befolyásolja a végeredményt.
Az iskola végén, ahogy Csipcsirip hazavitte, Böbe már nem volt olyan izgatott, mint reggel, de a félelem eltűnt. Helyette egyfajta nyugodt elhatározottság költözött a szívébe.
– Látod, Böbe? – ciripelte Csipcsirip. – Azt mondtam, hogy nem baj, ha valami nem sikerül elsőre. Minden hiba egy lecke. Ma három nagy leckét kaptál.
– Igazad van, Csipcsirip – felelte Böbe, és megsimogatta a seprű nyelét. – Rájöttem, hogy a hiba nem ellenség, hanem lépcső a tudáshoz. Minél többet hibázom, annál többet tanulok, és annál ügyesebb varázsló leszek.
Mázli, aki valahogy mindig Böbe közelében termett, most éppen a kandalló párkányán pihent, és a nagy zöld szemeivel figyelte a kislányt. Egy lassú, elégedett pislogással jelezte, hogy egyetért. Böbe pedig, bár fáradtan, de boldogan dőlt le az ágyára, és már alig várta a holnapot, az újabb varázslatokat, és persze, az újabb „lépcsőfokokat” a tudás felé vezető úton.
