A Holdanyó éppen ezüstszínű fátylát bontogatta az éjszakára, s puha fénnyel simogatta a szunnyadó tájat. A kis Bendegúz a tisztás közepén, egy mohapárnán ült, és bár a Hold fénye már oly gyengéden ölelte, mégis borús volt a szíve. Félt a sötétségtől, attól, hogy a Hold is elbújik majd, és a világot ellepi a fekete, ismeretlen. Mellette Csillagpaci, az unikornis, patájával finoman a földet kaparta, szarva halványan pislákolt, mintha apró csillagokat gyűjtött volna össze a messzeségből.
– Ne félj, kis Bendegúz – szólalt meg a Holdanyó hangja, mely olyan volt, mint a hűs forrásvíz csobogása. – A sötétség nem mindig félelmetes. Sőt, van, amikor éppen a sötétségben születik meg a legfényesebb remény. Hallgasd csak Lilla tündér meséjét. Ő a Fényhozó, tudja, miről beszél.
Lilla tündér, akinek szárnyai olyanok voltak, mint a hajnali égbolt színei, s ruhája szőtt napfényből, mosolyogva szállt le Bendegúz mellé. Apró, csillámporos kezét a kisfiú vállára tette. Lilla szemei apró csillagokként ragyogtak, és olyan meleget árasztottak, mely azonnal elűzte a félelem hidegét.
– Én elmesélem nektek, hogyan szőttem derűt a ködből született éjszakába – kezdte Lilla, hangja lágy volt, mint a szellő suttogása, és édes, mint a méz. – Réges-régen, sok-sok Holdfordulóval ezelőtt, a világot valami különös, sűrű köd borította el. Nem olyan volt, mint a hajnali, fátyolos pára, hanem nehéz, szürke takaró, ami még a nappalt is elnyelte. Az éjszaka pedig… nos, az éjszaka ebből a ködből született. Nem a megszokott, csillagos, Holdfényes éjszaka volt, hanem egy sűrű, áthatolhatatlan homály, melyben mindenki elveszettnek érezte magát.
Lilla elhallgatott egy pillanatra, mintha maga is felidézné a régmúlt időket. Bendegúz a szavaira tapadva figyelt, már nem a sötétségtől félt, hanem a mese fonalába kapaszkodott.
– Ebben a ködös éjszakában a fák hallgattak, a virágok lehajtották fejüket, és még a madarak sem énekeltek. Az emberek és az erdei lények szívébe félelem költözött. Elfelejtették, milyen a napfény, milyen a Hold ezüstös mosolya, vagy a csillagok pislákolása. A remény apró szikrái is kihunytak, és mindenki csak várta a véget, a véget, ami sosem akart eljönni. Én, mint Fényhozó tündér, éreztem ezt a mély szomorúságot. A szívem fájt, látva a világot, melyet a köd oly hideg ölelésbe zárt. Próbáltam apró tündérfényeket gyújtani, de a köd mindet elnyelte. Olyan volt, mintha a fények csak olaj lennének, amit a sűrű víz azonnal elnyel.
Csillagpaci halkan felnyerített, mintha emlékezne a sötét időkre. Szarva most egy kicsit erősebben pislákolt, mintha a mese hatására gyűjtött volna valami apró, rég elfeledett fényt.
– Sokáig tanácstalan voltam – folytatta Lilla. – Azt hittem, nekem, a Fényhozónak kell a legnagyobb fényt gyújtanom. De rájöttem, hogy nem a külső, hanem a belső fény hiányzik. Az, ami a szívekben lakozik. Ekkor elhatároztam, hogy nem a ködöt próbálom elűzni, hanem a derűt, a reményt fogom visszaszőni a lelkekbe. De hogyan? Hiszen a derű nem látható, nem tapintható, mint egy fénysugár. Csak érezhető.
Lilla tündér egy apró, ragyogó fonalat húzott elő a tenyeréből. Olyan vékony volt, mint a pókselyem, és mégis mintha ezer apró csillagfény csillogott volna benne.
– Ezt a fonalat a gyermekkori emlékekből, az elfeledett kacajokból, a titkos álmokból és a kimondatlan jókívánságokból szőttem. Elindultam, és mindenhol, ahol egy aprócska reményfoszlányt találtam, hozzákötöttem a fonalat. Egy öreg fa törzsén, mely emlékezett még a napsütésre, egy apró virág szirmán, mely makacsul bújt ki a köd alatt, egy alvó kismadár tollán, mely még álmodott a tavaszról. Még a sötét barlangok mélyén is, ahol a denevérek szuszogtak, és a manók a régi meséket súgták egymásnak, ott is találtam apró szikrákat. Ezek mind-mind a remény, a kitartás, a szeretet apró csillámai voltak.
Lilla szemei most már szinte táncoltak a meséléstől. Bendegúz elfelejtette minden félelmét, csak a tündér szavaira figyelt, és érezte, ahogy a szíve megtelik valami meleg, puha érzéssel.
– Csillagpaci is sokat segített – folytatta Lilla, és az unikornis felé biccentett. – Az ő szarva gyűjtötte össze a legapróbb, legrejtettebb fénysugarakat, melyek a mélyen eltemetett emlékekből törtek elő. Amikor valaki egy kedves szóra gondolt, egy régi dalra, vagy egy megosztott kenyérre, Csillagpaci szarva halványan felizzott. Én pedig ezeket a fénysugarakat beleszőttem a remény fonalába. Lassan, fokozatosan, egyre több és több ilyen apró szikrát gyűjtöttem össze. Aztán elkezdtem szétosztani őket. Nem úgy, hogy odaadtam, hanem úgy, hogy megmutattam az embereknek és a lényeknek, hogy ők maguk is képesek fényt gyújtani a szívükben. Elég volt egy kedves mosoly, egy bátorító szó, egy segítő kéz, és máris egy apró derűszikra lobbant fel.
– A köd nem tűnt el azonnal – magyarázta Lilla. – De a belőle született éjszaka megváltozott. Ahol eddig sűrű homály volt, ott most valami halvány, kékes fény jelent meg. Ahol félelem uralkodott, ott most apró remények szövődtek. A derű fonalai olyan sűrűn átszőtték a világot, hogy a sötétség már nem tudta többé elnyelni a szívekből sugárzó fényt. Először csak egy-egy csillag szikrázott át a fátyolon, aztán egyre több és több. Végül a Holdanyó is újra előbújt, és ezüstös fénnyel árasztotta el a tájat. A köd eloszlott, és bár az éjszaka sötét maradt, de már nem volt félelmetes. Megtelt békével, reménnyel, és a csillagok ezernyi apró fénye mutatta az utat.
Lilla tündér befejezte a meséjét. Hangja elült, de a melegség, amit a történetével hozott, ott maradt a levegőben. Bendegúz elfelejtette minden félelmét. A Holdanyó fénye most már nem csak a tájat, hanem a kisfiú arcát is megvilágította, és egy apró mosoly ült ajkán.
– Látod, kis Bendegúz – szólt a Holdanyó. – A remény apró szikrái, a kedvesség, a bátorság és a szeretet mind-mind olyan fények, melyek még a legsűrűbb sötétséget is áttörik. Lilla tündér nem egy hatalmas fénysugarat hozott, hanem megtanította a világot, hogyan gyújtsa meg a saját fényét. És ez a fény, ami belülről jön, az a legfényesebb, a legkitartóbb.
Csillagpaci gyengéden Bendegúzhoz dörgölte a fejét, és szarva most már egyenletes, puha fénnyel ragyogott. A kisfiú elmosolyodott, és végre megértette. A sötétség nem gonosz, csak a fény hiánya. De a fényt mindig magunkban hordozzuk. Lilla tündér finoman elsimította Bendegúz haját, és a kisfiú szemei lassan lecsukódtak. A mese elringatta, és békésen szuszogott a mohapárnán, szívében a remény meleg fényével, melyet Lilla tündér meséje gyújtott meg.
